Aczél Endre: Toldys családom (III.)

Talán harmadikosok lehettünk már, amikor Petri Gyuriból előbújt a költő. A Toldy házi lapjában, amelyet irodalomtanárunk, a manószerű Freisinger Ernő szerkesztett, megjelent egy gyönyörű, erősen politikus verse a II. világháború végi jugoszláviai (bácskai) magyar-üldözésről. Nem abban a modorban, amelyet később megszoktunk tőle, de hogy már kész költő, afelől semmi kétség nem volt. „Emberek jöttek, szerb katonák” – így hangzott az első sor, többre nem emlékezhetek, mert a lap nincs birtokomban, talán senkiében.

Freisinger agglegény volt, a magyar irodalmon kívül semmi sem érdekelte. Alighanem tanárnak született, még a 90-es évek elején sem adta föl a szakköreit, sőt legalább 20 éven át mentorálta Petrit. A mi időnkben egyetlen „rossz szokása” volt: órákat sétálgatott kora délután a Vár alatt Antall Józseffel, és elviselte, hogy az állambiztonság egyik embere mindig alaposan kikérdezze, miről beszélgettek, mit mondott Antall. Aki ’56-os szereplése miatt állandó megfigyelés alatt állt. (Ernő bácsi személyes közlése – de már a rendszerváltozás utánról.)

Gyurit a filozófia és az irodalom foglalkoztatta, majd Fodor Géza, a későbbi hírneves zeneesztéta hatására a koncertek. Emlékszem, szerény könyvtáramban volt egy Kassák-kötet – az Egy ember élete –, amelyet ő fedezett fel (engem a jelek szerint nem érdekelt) és elkönyörögte. Velem ellentétben: tudta, ki Kassák. Elvitte, soha többet nem láttam. Az is rövid ideig tartott, hogy a hóna alatt partitúrákkal sétálgatott – inkább magamutogatás volt, mint komolyan veendő dolog, hiszen egyetlen hangszeren se tudott játszani.

Se Gyuri, se Papp Zsolt se Nyakas Szilárd (a Bartók rádió későbbi intendánsa) nem kártyázott, nem lovizott, viszont a pad alatt olvasott, mondjuk biológia órán. Gyuri Marxot, gyanítom nem a Tőkét, mert közgazdasági ismereteiről soha nem volt híres; Papp olvasta elsőnek Engels Anti-Dühringjét; Nyakast az esztétika foglalkoztatta, ő ajánlotta figyelmembe az immár elfeledett angol marxista esztéta, Christopher Caudwell Illúzió és valóság c. művét, akkori kedvencét, amely csekély 21 év késéssel jelent meg Magyarországon. (Mindhárman filozófiára jelentkeztek az ELTE-re, mindhármukat fölvették.)

Engem a történelem és az orosz irodalom érdekelt, és az előbbivel nagy szerencsém volt, mert Komlós Gyula tanította, aki – talán a tanárok közül egyedüliként – nem magoltatott, hanem terelgette a figyelmünket bizonyos (nem tankönyvi) témák iránt. Mely amúgy minden tanárnak a föladata lett volna, de akkortájt vagy rizikós lett volna a tantervtől eltérni vagy/és eluralkodott a konzervativizmus – és a tanári tudatlanság. (Utóbbi a politikai kinevezettek soraiban.) Ami nem szúrta a kerületi tanács oktatási osztályának a szemét.

Kezdjük a lágyabb példákkal. Testnevelő tanárunk Sykó Dezső, aki már legalább 30 éve tanított a Toldyban, a szertornán kívül semmit nem volt hajlandó befogadni. Noha kosárlabdázhattunk, focizhattunk volna kint a szabad levegőn, a jól felszerelt tornateremben nekünk egyfolytában a gerendán, a nyújtón, az ugrópadon, a talajon kellett gyakorolnunk, némi futással fűszerezve. Az olyan labdaérzékeny fiúk mint Nyakas, Putsay, alig hiszem, hogy boldogok voltak. Sykó ki nem vitt volna bennünket egy sportpályára, ellentétben utódával, a remek Paulinyi Jenővel, aki a Fradi pályára csábította a futni szeretőket. (Közöttük engem is.) Paulinyinek volt egy klasszikusa: tudta, hogy többen felmentést kérnek a tornaóra alól, de megelőzte őket: „Taigetosziak, kiállni!” – mondta óra elején. Az igazi megmentő, talán a negyedikben már, Csanádi Ferenc (a Fradi későbbi edzője, Árpád öccse) volt, akitől annyit focizhattunk és kosarazhattunk a szabad levegőn, amennyit csak akartunk.

Sykóval párban egy másik őskonzervatív járt: Szalmai János (kiugrott pap), aki lényegében megragadt az Öveges-kurzusnál; tőle ugyan semmit se tudtunk meg a modern fizikáról. Einstein nevét ki nem ejtette a száján, még a Schrödinger-féle atommodellre is jó ha öt percet szánt. Semmit sem tanultunk 15 évvel a háború után(!) a nukleáris kutatásokról, az atom- és hidrogénbombákról, de a szovjet rakétaprogramról se. Ennek a már idős embernek kiesett a látóköréből a fizika XX. századi forradalma. De kegyetlenkedni azt tudott. Jellemző módon a 33-ból négyen voltak kitűnőek és a hét jelesen érettségizőnek egyetlen 4-ese volt: fizikából.

De a konzervatívok teljesítménye mégis ártatlan semmi volt a tudatlanokéhoz képest. Kaszás Tibor igazgató például irodalomtanár volt. Bejött az órára és felírta a fekete táblára, hogy „William Shakespeare 1564-1616”. Körülbelül ennyit tudott a világ legnagyobb drámaírójáról, tőle ugyan nem tanultunk semmit a Richárdokról, Polonius filozófiájáról, Júlia erkélyéről, csak arról, amit a tankönyvből számon kérhetett. Helyettese Cihika Mihály, akiről már írtam, elvileg orosz nyelv- és irodalomtanár volt, de „fingja” se volt az orosz irodalomról, leszámítva a bolsevik propaganda közhelyeit. Egyetlen jó orosz tanárunk volt, az Állami Népi Együttesből kiöregedett hajdani szólótáncos, Osváth László, aki megtisztelt bennünket azzal, hogy a lakásán vizsgáztatott. Az ilyen meghívások borzasztóan ritkák voltak a tanári karban; engem Komlós Gyula tisztelt meg azzal, hogy az otthonában megcsináltatta velem/rajtam a kiátkozott Szondi-tesztet. Komlóst sajnos átcsábították a Fazekasba, ahol matematikus zsenik (Lovász, az MTA mai elnöke, Pósa és mások) osztályfőnöke lett. Előzőleg megajándékozott Ralph Ingersoll Szigorúan titkos c. riportregényével, amely azt kutatta, hogy Omar Bradley vagy George Patton volt-e a II. világháború legnagyobb amerikai tábornoka. Ugyancsak ő kérte halkan, hogy olvassuk el Lengyel József Elejétől végig c. kisregényét, mely szerinte felülmúlta – ha nem is a szó irodalmi értelmében – Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovicsát. Komlós mindig „sorvezetőt” kínált nem tankönyvi témákhoz, és ezzel messze megelőzte tanártársait.

P. S.: Komlós hervadhatatlan érdeme, hogy magántanárként a Papp-Petri-Aczél trióhoz „szerződtette” Rábai Imrét, Magyarország legjobb matematikatanárát, Lovászék oktatóját, aki rajtunk, tökhülyéken is nagyon sokat segített. Hála istennek, még él, szeretem.

Szerző

A Puzsér-kórterem

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:10

Na, nézzük csak, mit is ad Csehov Ragin doktor szájába. Igen, megvan: „Milyen kár, milyen nagy kár (…), hogy városunkban nincsen olyan ember, aki tudna és szeretne okosan és érdekesen beszélgetni. Micsoda óriási veszteséget jelent ez a mi számunkra. Még az úgynevezett értelmiség sem emelkedik a hétköznapi banalitás fölé (…). Igaz, vannak könyveink, de a könyv sem pótolja az élőbeszédet, az eszmecserét.”

De az elkeseredett orvos mégiscsak talál magának igazi beszélgetőpartnert: az elmebetegek között, a 6-os számú kórteremben. A férfi szorongásaitól háborodott meg, még egészségesen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy „hangosan, tűzzel beszélt, sohasem másként, mint izgatottan és felháborodottan”. Sehogy se viselte, hogy az őt körülvevő emberekből „hiányzik minden magasabbrendű érdeklődés”, hogy „a gonoszok jóllakottan, rendes ruhában járnak, a becsületesek pedig hulladékkal táplálkoznak”. Egyre csak rezgett belőle, hogy „a társadalomnak öntudatra kellene ébrednie, és el kellene borzadnia önmagától.” Ragint se kímélte, leszólta könyvízű, az igazi szenvedélyt nem ismerő filozofálgatását. Ám a doktor az ő társaságában tudta végre teljesebb, szabad szellemiségben ringó embernek érezni magát. És szépen hozzáőrült.

Sajnos, ez a történet sem vesztette el megindító bánatfényét az utóbbi száz évben. Ugyanazt érezhetjük ma is, amit Ragin, talán sokkal többen, mint gondolnánk. Nincs kivel beszélgetni. Vagy nincs mikor. Vagy isten tudja, miért, de nem jön össze az a beszélgetés. Pedig a mi városunk nincs kétszáz versztára a vasútállomástól. Ellenkezőleg, ide eljut minden, be vagyunk kapcsolva a világhálóba. De csak ülünk az izzadt hírek, kommentek, Facebook-üzenetek kánikulájában: mohó tompaság, hűsítő, youtube sztáros gagyizuhany. Amit engednek, mindent megtudhatunk, fölösleges bármire is gondolni, bármit kiokoskodni. Hiába jövünk össze dumálni kispolgári tisztességgel barátok, társaságok, kicsik vagyunk hozzá ketten, hárman, tízen is, legyen bár az asztalunkon kávé, kóla, sör. Nem merünk elindulni saját fejünk után nagy talányok felé.

Mit csinálhat hát az ember? Megpróbálja ezt az igényét is a médiával pótolni. Beszélgetős műsorokat kukkol. Beül a székbe a tévé vagy a pécé elé, az ital és a nasi már oda van készítve, a képernyőn megjelennek az ismerősök, és mehet a duma. Kellemes, olykor hasznos, de ez se okoz igazi örömet. A műsorvezető többnyire csak kérdez, a vendégek meg a tutit próbálják mondani.

Efféle pótlék volt sokáig a Szabadfogás is a Hír TV-én. Megcsámcsogtak benne pár közéleti-politikai aktualitást, a balosabbak hozták a balt, a jobbosabbak a jobbot. Mindenki úgy, ahogy tőle elvárható. Aztán jobbközépen bepottyant a műsorba Puzsér Róbert. A hazai média szórakoztatóan morgóra hangolt őrültje, akit azonban narcisztikus egzaltáltsága miatt inkább kerülni igyekszik a józan, intelligens kispolgár. Így felsóhajtott, na, vége ennek a kedvesen pengéző kis csevejnek, kapcsolhatunk máshova.

Én azért adtam még egy esélyt. És lassan észrevettem, hogy mindig Puzsér megszólalására várok. Mert egyedül nála nem sejtettem, mit fog mondani, mi kerekedik ki keserűen önhitt dühvel tekergő szavaiból. Majd azon kaptam magam, hogy hangosan vitatkozni kezdek vele, vagy bólogatva továbbfűzöm a gondolatát. A beszélgetőpartnerem lett.

Ezután már követtem hétről-hétre saját műsorába, a Sznobjektívbe, amelyben top 10-es listákat állít össze kulturális és közéleti témák mentén egy-egy vendége közreműködésével. Majd jött a mazsolázás az interneten korábbi rádió- és tévéműsoraiból, társalgós rendezvény-sorozataiból (Szélsőközép, Önkényes mérvadó, Aranylövés, Apu azért iszik, mert te sírsz). Külön öröm volt, hogy közben nem futott végig rajtam semmiféle rajongás, nem éreztem, hogy valakinek a bűvkörébe kerülök. Csak annyit, hogy ez az, ez az, ami hiányzott!

Az igazi beszélgetés, amely a pillanatban születik, és nagyrészt a pillanatnak szól. Amely nem tudást közvetít, hanem tudásra épül. Onnan rugaszkodik el, ki tudja, merre, eltévedve az érvek hálójában, utat törve a bölcs tudatlanság felé. Itt bármit szabadon fel lehet vetni, mondhatjuk bátran, ami agyunkat, szívünket nyomja, fogalmazhatunk keményen kategorikusan, mert minden kijelentésünk vélemény marad. Vélekedés, de markáns, őszinteségben fogant. Ostobaság vagy okosság, cáfolható, továbbgondolható, elillanó, felejthető vagy továbblebegő.

Ezt az értelmetlenül pimasz szellemi kalandozást, világformálást ma egyedül Puzsér képviseli a hazai médiában. Az ő adásai, fellépései igazi beszélgető műsorok. És főleg ő tud bennük a szabad gondolatrezgés hullámhosszán maradni. Vendégei, legyenek bár hasonlóan független töprengők, mint Gulyás Márton vagy Czeglédi Zoltán, inkább korrigálják, ismeretekkel támasztják, szabatosítják érvhajszolásban fogant kijelentéseit. De Puzsért nehéz visszafogni. Ő csak mondja, ami jön belőle. Például egy olyan ötlet, hogy a politikusok ne mutogassák magukat, ne szónokoljanak, hanem írják le pár mondatban, mit akarnak csinálni, abból lehetne helyesen megítélni őket

Sokszor az elviselhetetlenségig izzítja magát, máskor tetszelgően provokatív. Ám nem öncélúan. Nagy megdöbbenést, sokaknál egyenesen visszatetszést váltott ki például, amikor ismertette az általa 10 legjobbnak vélt magyar film listáját – Jancsó-mű és a Saul fia nélkül. Csakhogy egy beszélgetésben megengedhető az elrugaszkodás a kánontól. Főleg, ha világos szemléletet tükröz. Három Fábri-film beemelése a Mephisto, a Szindbád és az Eldorádó mellé, elköteleződést jelez a mindannyiunkat érintő társadalmi-erkölcsi témák iránt.

Inkább megbélyegzésekbe torkolló, moralizáló kirohanásait nem kedvelem. Ilyenkor ordítunk egymással. De aztán folynak tovább az őrült beszélgetések, nagy ostobaságokkal, izgalmas felvetésekkel, igaznak tűnő felismerésekkel. Szellemi felszabadulás belépni Puzsér kórtermébe. Persze azért Csehovot sem árt olvasni.

Témák
Puzsér Róbert

Lelőhely - Az élet szovjet vize

Publikálás dátuma
2017.08.26. 09:05

„Úgy hírlik, a békeszerződés aláírása után megindul a rendszeres idegenforgalom Magyarország és a Szovjetunió között. Valószínű, hogy elsősorban munkásdelegációk utaznak majd Moszkvába és a többi szovjet városba. Aki az elvtársak közül eljut a szovjetek országába s látja majd a csemegeüzletek kaviártól, szardíniától, sonkától, csokoládétól, pezsgőtől roskadozó polcait, az ipari cikkek elosztására berendezett tündöklő áruházakban kapható bundákat, szöveteket, selymeket, parfümöket, a gyönyörű szállodákat és vendéglőket, a magántulajdonban lévő tetszetős és kényelmes családi házakat, gépkocsikat, tejelő teheneket és egyéb javakat, az ne feledje egy pillanatra sem, hogy a Szovjetunióban ez nem a munkátlan élősdieké, hanem a szocialista állam dolgozó polgáraié.”

Sok szempontból szokványos kalendárium volt a Szabad Nép 1947-re kiadott naptára. Volt benne beköszöntő vers („Jobb világot!”), szerzői előszó (Losonczy Géza nemzetgyűlési képviselő tollából), naptári rész katolikus ünnepekkel és névnapokkal, a hold változásainak előrejelzése, vasúti menetrend, levéldíjszabás, háztartási tanácsadó (a szög rozsdátlanítása és a baromfibetegségek olcsó leküzdése), akárcsak hónapra lebontott kertimunka-ütemezés és asszonyokat öntudatra ébresztő fejezet. (A dolgozó nő a magáé mellett mindig az ország érdekét is nézi, valamint zsiradékban párolja a főzeléket, nem pedig vízben forralja.) A műfaj évszázados történetét ismerők azonban a fent idézett passzuson például kétségkívül meglepődhettek, amikor A szovjetember mindennapi élete című írás végére értek. Különösen, ha mondjuk őhozzájuk is hazatért valaki, hiszen „a Szovjetunióból folyamatosan egyre nagyobb csoportokban szállítják haza hadifoglyainkat”.

Karikatúrák ide, békebeli reklámok oda, a Szabad Nép kalendáriuma persze le sem tagadhatta volna az évet, amelyben született. És nem is csak azért, mert külön fejezetet szenteltek benne az ostrom utáni első télen a pesti utcákon lézengő harmincezer gyermek sorsának vagy azoknak a hős vízmű-alkalmazottaknak, akik huszonegyen az életüket áldozták, hogy Budapesten a legszörnyűbb harcok idején is szinte zavartalanul folyjék a víz a csapokból. Hanem például azért, mert bár a békebeli reklámok szinte háború előtti bőségben kínálták a régi gyárak termékeit is az évtizedek óta ismert cégek szolgáltatásait, a karikatúrák már félreérthetetlenül az államosítást vetítették előre. Arról nem is beszélve, hogy a Magyar Dohányjövedék szivarka-kínálata egy hirdetés szerint így hangzott: Luxus, Opera, Béke, Virginia, Pest, Magyar, Pajtás, Szabolcs, Munkás.

A Szabad Nép olvasóit persze aligha lepte meg, hogy a naptári rész „feljegyzések” rubrikáját egy-egy veretes idézet koronázta meg, s talán az sem, hogy négy Rákosi-citátumra két Farkas Mihály, valamint egy-egy Rajk-, Kádár-, Gerő- és Szent-Györgyi Albert mondat jutott. Miként azon sem akadhattak fönn, hogy az 1946-os év esemény-összefoglalójában nemcsak az új forint megszületésének, hanem a kommunisták ár- és rezsicsökkentésért vívott rendíthetetlen harcának is tág teret szenteltek. „A Baloldali Blokk követelésére december 1-től 100 fontos cikknél 10-25 százalékos általános ármérséklést szavazott meg a kormány.”

De szó volt emellett az MKP III. kongresszusáról – a 386 küldött közül „a nők 60-an voltak. Rákosi Mátyás kevesellte: szeretné, ha legközelebb a küldöttek fele nő lenne” –, sőt egy hosszú cikkben a Szabad Nép készítésének kulisszatitkaiba is beavatták a kalendárium forgatóit. Az este negyed hatos lapindító értekezlet és az éjféli lapzárta közti időszak kétségkívül izgalmas lehetett, még akkor is, ha hétköznapokon mindössze négy-hat oldalon jelent meg az újság. Különösen, ha este tízkor jelentette a rádiófigyelő, hogy „most veszi fel Sztálin generalisszimusz nyilatkozatát a világ nagy kérdéseiről”.

A kalendáriumból megtudhatták az olvasók, milyen könyvet vásároljanak – Engelstől a Feuerbachot például –, s hogy milyen ellátásokra jogosultak az OTI, illetve a MABI biztosítottjai; aki pedig kedvelte a drámai szövegeket, bizonyára végigsilabizálta Kovai Lőrinc Marx Károly Londonban című hősi eposzát. De a legtöbben valószínűleg egyenesen a modern technika csodáit ismertető fejezethez lapoztak: nemcsak a radarról, az ipszofonról (a magnetofon előtti kor elmés telefon-üzenetrögzítőjéről), a rakéta-repülőről és a távfűtésről esett itt szó, hanem a „szovjet orvostudomány újabb győzelméről” is.

Alexander Bogomolec szovjet orvosprofesszor találmánya, az ACSz szérum nem kevesebbet ígért, mint a kis híján örök életet. A tudós, aki több mint harmincezer, százéves kort megélt szovjet állampolgárt vizsgált meg, állította: az ember valójában 120-150 évnyi életre rendeltetett. Úgy vélte, a titok a kötőszövetekben rejlik, mert „a kötőszövetek sejtjei nemcsak a szervezet ellenálló-képességét igazgatják, hanem ellenállóvá teszik azt az aggkori jelenségek, mint például az érelmeszesedés, ízületi gyulladás, vesezsugorodás, magas vérnyomás, sőt a rák ellen is”. Az ACSz szérum az elsatnyult, megöregedett kötőszöveteket volt hivatva újra munkára serkenteni.

Hogy a csodaszer hogyan és miből készült, azon a kalendárium szerkesztői könnyedén átléptek, de a korabeli Orvosi Hetilap természetesen nem köntörfalazott: „Friss hulla lépének és csontvelejének kivonatát lóba injektálják, mire ellenanyagok képződnek. Az ilyen antitesteket tartalmazó serumot tízszeres hígításban alkalmazzák”. A Szabad Nép olvasói ellenben megtudhatták, hogy a szérum 1941-es kifejlesztése után Bogomolec kijelentette: „a hatvan- vagy hetvenéves ember még mindig fiatal. Ez a kor az emberöltő fele. Az öregség éppúgy gyógyítható, mint bármely más betegség”.

A szérumról az elkövetkező esztendőkben, az ötvenes évek közepéig még jónéhányszor írtak a lapok, és rendre megemlítették, hogy Bogomolec szere a háború alatt számos emberéletet mentett meg. Azt viszont nem tették hozzá: Bogomolec, aki a hőskor kísérletező tudósainak szokása szerint magán próbálta ki először a gyógyszert, hatvanöt éves korában elhunyt. Így 1947 elején, amikor az olvasók a Szabad Nép kalendáriumából megtudták, hogy „holnap megfiatalodhatnak”, sajnálatos módon ő már hónapok óta halott volt.

Szerző
Témák
Szabad Nép