Nem a te lányod

Nem, nincs rendben. Kellene készíttetnem ideiglenes tetoválást ezzel a felirattal, amit gyorsan rányomok az illető homlokára, valahányszor azon kapok valakit, hogy olyasmit akar elbagatellizálni, amit nem szabad. Kellemetlen, kínos, ijesztő – vannak fokozatok a képembe fújt dohányfüst és a nemi erőszak között, egy dolog azonban bizonyosan közös: a reakció. Hogy jaj, ne már, nem is megy rád a füst! Hisz csak a fenekedet fogta meg! Ne legyél prűd!

Nézzük csupán a hírt: egy részeg férfi egy fesztiválon az ott lakó akarata és határozott kérése ellenére többször is bemászott egy lány sátrába. Tegyük félre a neveket, a politikai szálakat, hiszen egyelőre az sem bizonyított, pontosan mi történt. "Ugyan már, mi is voltunk fiatalok!" – ez az utóbbi napok slágermondata e hírrel kapcsolatban a közösségi médiában.Tömegével írnak ilyesmit, akik amúgy felvilágosultnak, nyitottnak és nőbarátnak mondják magukat. A hozzászólók nagy része szerint ez semmiség. Móka. Fiatalság, bolondság, ti is voltatok már részegek!

Én absztinens vagyok, de nem ez a fő oka annak, hogy nem tudom értelmezni ezt a mérhetetlenül ostoba hozzáállást. Attól, hogy valaki iszik, nem kell néznünk, hogy beletrappol más személyes terébe, merő szórakozásból megsemmisíti más biztonságérzetét. Ki mondja meg, mitől szabad annak rosszul éreznie magát? Sokak – többnyire férfiak szerint – rendben van egy kis fenékfogdosás a tánctéren, testalkattól és öltözéktől függetlenül nem tudunk úgy végigmenni az utcán, hogy ne kapjunk néhány nemkívánatos megjegyzést.

Mit csinálnál, ha a te lányod mellét markolászná valaki a buliban? Ha mellé mászna be valaki újra meg újra a sátorba – szegezem a kérdést ilyenkor a legyintgetőknek, és többnyire kapásból jön a válasz: szétverném. Hogy mi a különbség valaki más lánya és a tied között? Elárulom: semmi. Mert ha a másét szabad, akkor a tiedet is.

Szerző
Csepelyi Adrienn

Kalandpark - Rigó utcai történet

Szeretem a nevemet és szinte hálás is vagyok érte, amiért ilyen különleges, az egyetlen ebben az országban. Távoli rokonaim élnek Kanadában, Angliában, az Egyesült Államokban, de olyan távoliak, hogy nem is ismerem őket. Ha valaki megkérdezte, honnan származik a név, általában azt válaszoltam, hogy a dédnagyapám édesapjának kovácsműhelye volt Rostockban, ami köztudottan az Ostsee régió központja, onnan széledt szét a család. Néhányan vállalkoztak a hosszú hajóútra az Újvilágba, az én őseim azonban elég bátrak voltak ahhoz, hogy Magyarországon telepedjenek le. Az egészből persze egyetlen szó sem igaz, de nincs jelentősége.

Csak kivételes alkalmakkor.

- Milyen név ez? – kérdezte tőlem Hanft úr, az angoltanárom, aki tizennyolc éves koromban nyelvvizsgára készített fel. Nem volt olyan elégedett velem, mint szerettem volna, pedig nem volt nehéz dolga, az általános iskolát Indiában végeztem.

- Jól beszél – mondta -, de a nyelvtant nem ismeri. Simán megbuktatják. Így nem megyünk semmire. Szorgalmasabbnak kell lennie.

Márpedig én nem szerettem tanulni, ráadásul közeledett az érettségi is, tele voltam félelemmel, hogy mi lesz.

- Hogyan kell szorgalmasnak lenni? – kérdeztem osztálytársamat, Gedeon Pétert, aki a legszorgalmasabb fiú hírében állt a gimnáziumban.

- Sokszor ismételd át, amiről azt gondolod, hogy tudod – felelte ő. Csakhogy amikor ismételni kellett volna, akkor inkább moziba mentem Varga Julival.

Hanft úrhoz azonban szorgalmasan jártam, gyakoroltatta velem a nyelvtant, otthon is tanultam, a villamoson pedig, amivel az órákra jártam, ismételgettem.

- Az sem tragédia, ha elsőre nem sikerül – mondtam egyszer neki.

- De igen – emelte fel a hangját Hanft úr. Nyugdíjas volt, de mindig öltönyben és nyakkendőben fogadott, teával és keksszel kínált. Sokszor járt Londonban, fényképeket is mutatott, amint egy fiatal házaspárral a nevezetesség előtt pózol. – Minden bukás csalódás és minden csalódás rombolja az önbizalmát.

- Mit fognak kérdezni a vizsgán? – kérdeztem.

- A szóbelin fingatják majd, mert fiatal – felelte. Nem szokott ilyen szavakat használni, de nyilván rám akart ijeszteni.

Az írásbelim jól sikerült, következett a szóbeli. A bizottság elnöke egy idős tanárnő volt, alaposan végigmért, aztán feltett egy kérdést.

- Képzelje azt, hogy nő, és mesélje el, reggel mit csinál a fürdőszobában. Smink, öltözködés, minden, ami csak eszébe jut.

Micsoda rosszindulat, gondoltam. Ott ültem öltönyben, nyakkendőben és semmi sem jutott eszembe.

- Sohasem voltam nő fürdőszobában – igyekeztem menekülőutat keresni.

- Ez a feladat – felelte a tanárnő szigorúan.

- Majd eljövök legközelebb, ha majd tisztességesen bánnak velem – mondtam, felálltam és kimentem a teremből. Hogy Hanft úrnak mit hazudok, azt még nem tudtam. Mögöttem nyílt a terem ajtaja, a tanárnő jött ki a folyosóra és utánam kiáltott.

- Odze, jöjjön vissza!

Megálltam, ott álltunk szemtől szemben.

- A maga édesapja az Odze Bandi?

- Igen – feleltem.

- A legkedvesebb tanítványom volt. Nálam vizsgázott tíz éve, mielőtt Indiába mentek. Na, visszajön?

Szerző
Odze György író

Szeretett ellenség

Jól kell megválasztani az ellenséget. Az ideális ellenség nem túl erős, mert akkor a háború a kívánttal ellentétes hatást vált ki. Az emberek nem szeretik a koporsókat, még ha hazájuk zászlajával vannak is letakarva. Előbb szomorúak, utána dühösek lesznek tőlük, végül dühükben az ellenzékre szavaznak. Persze az ellenség túl gyenge sem lehet, mert akkor a hadsereg egy pillanat alatt átszalad rajta, és a hadjárat nem éri el a kívánt hatást, a hatalomban lévők megerősítését. Így járt például Afganisztánnal 2001 telén George W. Bush: mire kettőt pillantott, nem volt kivel háborúzni, így „kénytelen volt”, megtámadni Irakot. Az is fontos, hogy az ellenségnek ne legyenek erős szövetségesei, és az is jó, ha eleve vacak a reputációja.

Putyin, például, remekül választ ellenséget. A 90-es évek végén Oroszországban mindenki utálta a csecseneket, de aki nem, az is jobb belátásra tért, amikor felrobbant négy lakóház, meghalt csaknem háromszáz ember, és minden tévé bemondta, hogy erről Dzsohar Dudajev tehet. 2008 augusztusában Grúzia, 2014 tavaszán Ukrajna tapasztalta meg, milyen az, ha a Kremlnek sürgősen valami nagy nemzeti sikerre, ahhoz pedig ellenségre van szüksége.

Trump komoly bajban van, megdöntött minden népszerűtlenségi rekordot, a Kongresszusban elbukott az egészségügyi ellenreform, nyakán a volt FBI-igazgató, Robert Mueller által vezetett vizsgálat, a humoristák degeszre keresik magukat a róla szóló poénjaikkal, a külvilág ámulva derül Amerikán, ráadásul a Fehér Ház mögötti rétre valaki egy hatalmas, felfújható csirkét hozott, amelynek félreérthetetlenül sárga a haja. Bill Clinton fele ekkora pácban sem volt, amikor a NATO bombázni kezdte Szerbiát…

Úgy néz ki, hogy a makacsul agresszív Kim Dzsong Un helybe megy a pofonért. Észak-Korea huszonöt millió lakosával, milliós hadseregével és bimbózó atomarzenáljával elég erősnek látszó, valójában gyenge és magányos ellenség. Trumpnak égető szüksége van valamire, ami eltereli a figyelmet alkalmatlanságáról és választási győzelmének törékeny legitimitásáról. Ehhez, bárhogy próbálja, nem elég pár éjszakai internetes szösszenet. Úgyhogy egyszerre van háborús igény és kínálat, igazából az lenne a meglepetés, ha a helyzetet sikerülne puskalövés (rakétázás) nélkül megoldani.

A Fehér Ház három kipróbált katonára - James Mattis védelmi miniszterre, John Kelly elnöki stábfőnökre és H. R. McMaster nemzetbiztonsági tanácsadóra - támaszkodhat. Trump katonai középiskolába járt, s bár a vietnami háború idején gondosan elkerülte a fegyveres szolgálatot, egyelőre tisztelni látszik a tábornokokat. Róluk egyenként és együtt is az a hír járja, hogy meg merik mondani a véleményüket. Főként bennük bízhat a világ, ők tényleg tudják, hány élettel és milyen tömeges szenvedéssel kéne fizetni egy átfogó háborúért. Ott van még aztán Kim Dzsong Un is, akinek viszont azzal kell tisztában lennie, hogy az amerikaiak szívesen eltörölnék a föld színéről rezsimjét és személy szerint őt is. Jól nézünk ki, ha a békére Kim és Trump józansága ad reményt.

Szerző