Az eltűnt pénz nyomában

Ausztria kancellárja feltehetően kellő módon megszeppenhetett, amikor hazánk külügyminisztere - korántsem diplomatikus stílusban - alaposan kiosztotta, mondván hogy az Osztrák-Magyar Monarchia időszaka márpedig véget ért. Arról most ne essék szó, hogy ennek a százéves történetnek a két állam közül melyik örülhet jobban. Annak viszont a statisztika zord számait böngészve inkább a magyar kormány, hogy évek óta először csak tavaly nőtt Ausztriában - reálértéket tekintve - az élelmiszer-kiskereskedelem forgalma. Ebben a tekintetben kétségtelenül a sógorok előtt járunk, de azért sok dicsekvésre nincs okunk.

A gazdasági világválság lecsengése óta mindenütt, de az Európai Unió - még pillanatnyilag - 28 országában főként a makrogazdasági adatokból gyakran a korábbihoz képest homlokegyenest ellenkező következtetéseket lehet levonni, mint amelyekben a 2000-es évek első évtizedéig hittünk. Egykoron kézlegyintéssel elintéztük, sőt a stagnálással azonosítottuk volna azt a jelenséget, hogy az elmúlt esztendő utolsó negyedévében az Európai Unióban 0,2 százalékkal növekedett a háztartások fogyasztása, míg 2017 első három hónapjában ugyanilyen mértékben csökkent. Manapság inkább hajlamosak vagyunk arra, hogy kimondjuk: kontinensünk családjai - szigorúan a szélsőségeket elfedő átlagok mögé bújva - lényegében csak annyival bővítik fogyasztásukat, amennyivel a pillanatnyi szükségleteiket fedezik, elhasználódott eszközeiket pótolják. Sőt a legmódosabbak fogyasztása vagyonuk, jövedelmük nagyságához viszonyítva egyre kisebb hányadot képvisel. Ez a magyarázata annak, hogy Ausztria lakossága az elmúlt esztendőkben vígan megelégedett azzal, hogy élelmiszerekre arányaiban nem költ többet, mint korábban. A szomszédos ország, tehát kiválóan illusztrálja azt, ami az Európai Unió élmezőnyének az átlagát jellemzi.

Mit képvisel ezzel szemben Magyarország? Ha a gazdasági világválság tanulságait figyelmen kívül hagynánk, akkor - miként gazdasági elemzők a júniusi 5,5 százalékos kiskereskedelmi forgalomnövekedést kommentálták - pörgést. Sőt, ha ehhez hozzátesszük, hogy a tartós fogyasztási cikkek forgalma - az összesített adatokon belül - még ezt az értéket is meghaladta, akkor nyugodtan hátra dőlhetnénk, hiszen a háztartások fogyasztásának növekedése, az elmúlt 12 hónapra visszatekintve valóban dicséretes növekedést mutatott. Ám itt jön a bökkenő! Mind tavaly, de leginkább 2017-ben rekordmértékű bérkiáramlásról szólnak - a ma már többségben lévő - kormányzati hírharsonák. S, ha ez így van, akkor a bérnövekményre valahol rá kellene bukkanni. Nézzük csak: a fogyasztás mértéke fél éves távlatban messze elmarad a keresetektől. A megtakarítások visszafogottak az alacsony kamatok miatt. De akkor hová áramlott a pénz?

A megnövekedett bértömeg 60 százalékban a minimálbér-emelés következménye, s mint tudjuk, ez sokszor csupán papíron létező kifizetés. Mintegy 660 ezer ember a rejtett gazdaságból él. Jövedelmük mértéke rejtély. Egy bizonyos: legalizálva sem javítaná érdemben a statisztikát.

Szerző

Ideiglenesen hazánkban állomásozó…

Nem a szovjet csapatokról van szó. Azok 27 éve kivonultak. Ami most ideiglenesen hazánkban állomásozik, az nem a Déli Hadseregcsoport, hanem miniszterelnökünk hatalmi ambíciója. Ide szorult vissza, ideiglenesen. Pedig már kicsi volt neki ez a haza. Néhány éve látszott, komolyan fontolgatja az európai karriert. A Habony-stáb gőzerővel dolgozott Orbán nemzetközi szerepeltetésén. Egyikük szerint „ha a menekültügyben érdekeset mondott, akkor figyelni fognak arra is, ha más ügyekben is véleményt mond.” Tippelték, hogy egyszer majd az Európai Tanács elnöke lehet. Végre revansot veszünk a Nyugaton. Bakócz Tamást nem választották meg pápának, és Attilát is megállították Catalaunumnál. Magyar pápa sajna nem volt, (pedig azt legalább az anyanyelvén oszthatta volna ki Bayer Zsolt), de lám, írként a nemzeti sebekre egy magyar mutathat irányt Európának. Legalább annyira bevált volna Isten ostorának, mint Attila.

El lehetett képzelni, hogy Orbánt a történelmi széljárás magasabbra repíti, és komoly poszton vagy csak véleményvezérként, de nagy befolyása lesz a nemzetközi helyzetre. Ami ettől csak fokozódna, de miért legyen nekik jobb, mint nekünk! Török Gábor 2015 végén megállapította: „Orbán az elmúlt hetekben kiemelkedett a magyar politikai realitásból, és világpolitikailag értelmezhető szereplővé vált”. Sajnos akadtak, akik a nemzeti önzés rút példájaként boldogan üdvözölték a főnök felfelé buktatásának hírét: bár emelkedne ki minél jobban a „magyar realitásból”, a lényeg, hogy állomásozzon máshol. Legalább ideiglenesen. Dögöljön meg a szomszéd tehene is!

Pár évig Orbán vitorláját tényleg duzzasztotta a szél. A tétova Unió néhány országában példája követőkre talált. Saját pártcsaládja kínosan feszengett, de az európai szélsőjobb szövetségesre lelt benne. Nyíltan drukkolt az osztrák Szabadságpártnak, Le Pennek, az európai vezetők közül egyedül Trumpnak is. Ugyan előtte álszent újsághirdetésben propagálta a maradást, de a Brexitet végül mint a brüsszeli elit elleni lázadást üdvözölte. Putyin „trójai falovaként” kezdték emlegetni. Divatba jött: cikkezett róla a világsajtó. Igaz, nem elismeréssel, de hát a primadonnáknak is mindegy, csak beszéljenek róluk, kell az, ha valaki főszerepet akar kapni.

Már Trump és Putyin mellé képzelhette magát, az új illiberális szentháromság tagjaként. Mint aki „kinőtte” az országot. Tölgyessy Péter nyilatkozta Népszava-interjújában: „Az Orbán-rendszer egy világméretű trend részeként emelkedett fel, a legvalószínűbb, hogy egy másik nemzetközi irány hatására bukik majd el.” Bukásról nincs még szó. de a trend megszakadt. Orbán nagy tervei szertefoszlottak, Európa inkább kiutálja, mint hogy vezérévé tegye. Aspirációit le kell szűkítenie az országra, ahonnan katapultálni akart.

Krekó Péter úgy fogalmaz, hogy 2015, de különösen 2016 nemzetközileg még Orbán éve volt. Trump győzelme után maga is nyertesnek képzelhette magát. „Új korszak kezdetéről” beszélt, a „lázadás évéről”, amelyben végképp legyőzik a liberális demokrácia, a „föderális Európa” gondolatát. Brüsszelt megállítják, Soros arcáról letörlik a mosolyt.

Először épp hazai pályán botlott el. A kvóta-népszavazás, amelyet trófeaként akart bemutatni a nemzetközi színtéren, eredménytelen lett. 2017 már nagyon nem az ő éve. Amerika: csupa kudarc. Trump fütyül rá, oroszellenes szankciókat ír alá, az elnököt egyébként is kordában tartják, és a CEU meghurcolását sem veszik jó néven. A kontinensen megfordult a szél: Orbán eszmetársai sorra vesztik el a választást Ausztriában, Hollandiában, Franciaországban. És jönnek a németek. Európa visszavág.

A 2015-ös tusnádfürdői beszédében Orbán még De Gaulle szerepében tetszelgett, 2016-ban ideológiája európai diadalútját vizionálta: „Így lesz a fekete bárányból nyáj, a kivételből fő irány.” Ám az idei beszéd ambíciói visszaszorultak a visegrádi négyek csoportjába, jobb híján a V4 válik szűkülő világa közepévé. Azóta látjuk: a csehek és a szlovákok egyre kevésbé akarnak osztozni Lengyelország és Magyarország elszigeteltségében. Ahogy mondják, a V4 ma már inkább V2+2. „A V4 ma már mérgező márka” - írja egy cseh lap. Ők az Unió magjához akarnak tartozni, nem a peremén vergődni.

Orbánból nem lett európai leader. Európa kiment alóla. A hadvezérnek vissza kellett térnie birtokára. Hiszen el sem ment, ebből él, mindig is ragaszkodott ahhoz, ami innen kinyerhető. Megnyesett ambíciói ismét hazánkban állomásoznak. Azt reméli: csak ideiglenesen. Ha itthon újra teljhatalmat szerez, ha egy maga alá gyűrt országot mutathat fel referencia-munkájaként, ismét hangadóvá válhat Európában. Próbadarab lettünk: meddig lehet elmenni. A tágabb térre kívánkozó hatalomvágy ránk összpontosul. Ha csak ez maradt, itt legalább minden kell. Az utolsó újság, az utolsó független bíró vagy iskolaigazgató széke, az utolsó plakáthely, az utolsó még ellenálló lélek.

Az, aki valaha a Hősök terén az ideiglenesen itt állomásozók távozását sürgette, most maga is „állomásozik”. Ki veszi elő a régi plakátot: „konyec!”?

Szerző
Lendvai Ildikó

A pince mélyén

A vakszerencsén sok minden múlik. Közismert, hogy Peggy Guggenheimnek, a dollármilliárdos műgyűjtőnek, a XX. századi festők fölfedezőjének szövevényes volt az életútja, de emlékeiről csak ritkán nyilatkozott. Egy fáradhatatlan kutató a New York-i Park Avenue egyik pincéjében, a műgyűjtő hivatalos életrajzírójának tárgyai között azonban rábukkant az elveszettnek hitt magnótekercsekre, amelyeken fölismerte a hölgy jellegzetes hangját. Peggy saját életéről szóló meséjét a pár éve bemutatott filmet jegyző szerencsés megtaláló, Lisa Immordino Vreeland formálta végül kerek egésszé.

A hölgyről már életében köztudott volt, hogy két szenvedély fűtötte. Mindenekelőtt a modern festészet imádata, valamint a szex. Már egészen fiatalon kereste azt a férfiút, aki mielőbb megfosztja ártatlanságától. Csakhogy közbelépett a balszerencse, egy rosszul sikerült plasztikai műtét eltorzította az orrát. De mert köztudott volt, hogy az egyik legtetemesebb dollárörökség várományosa, természetesen akadt egy szobrász, nem mellesleg alkoholista pernahajder, aki szorgalmasan verte is a hitvesét.

Mire Peggy huszonegy éves lett és megkapta örökségét - milliárdos apja a Titanic óceánjáró 1912-es katasztrófájában a tenger áldozata lett - már félmilliárd dollár úszott el a szenvedélyére. Vagyona birtokában Párizsba ment, kószált a Montparnasse-on, ahol megismerkedett olyan művészekkel, írókkal, költőkkel, akik maguk is a modern festészet rabjai lettek. Londonban 1938-ban Guggenheim Jeune néven galériát nyitott, és elszánta magát, egy nap csupán egyetlen képet vásárol. Érkezett Arp, Brancusi, Kandinsky, mások is, de kitört a második világháború, menekülni kellett. Szerencsétlenségére rossz helyen kopogtatott, a párizsi Louvre-nál, amely épp maga is oltalmat keresett.

Visszatért New Yorkba. Új férje, a német Max Ernst irgalmatlanul csalta, de ő megnyitotta új galériáját, és a később világsztárrá váló festők egész sorát fedezte fel. A negyvenes évek végén kortárs kollekcióját meghívták a Velencei Biennáléra, az éppen polgárháború dúlta Görögország átengedte neki a csarnokát. A siker láttán megvett egy befejezetlen XVIII. századi palotát, ott vert tanyát tömérdek kutyájával, és még nagyobb létszámú szeretői gárdájával. Galériája, amelyet hamarosan megnyitott az érdeklődők előtt, a Dózse palota népszerűségével vetekedett.

1979 karácsonyán köszöntött be a halál. Kívánságára az urnáját parkban helyezték el, 14 eltávozott kedvenc ebének a közelében. Egyik művészettörténész barátja, John Richardson úgy búcsúzott tőle: Peggy önmaga is sztár lett. Azt írta, „önmagáról mintázta a legsikeresebb alkotását”. Azzal, hogy a pénzre fittyet hányt, mert tudta, hogy a művészetnél fontosabb nem létezik.

Szerző
Várkonyi Tibor újságíró