Mesebeli sziget

Publikálás dátuma
2017.08.05. 09:20
Fotók: Robinson Étterem

Az 1989-ben nyitott Robinson Étterem főleg este, vonzó fényeivel hívogató látványosság az eléggé sötét Városligetben, ahol naplemente után már alig van élet. Nincsenek szépen kivilágított, nyüzsgéssel teli sétányok, nincs korzózás, sokáig nyitva tartó árusok, legfőképpen a szomorú kihaltság jellemző. De a Robinson, ami egy mesterséges szigeten tanyázik a tavon, biztos pont. A víznek a körülötte lévő részét kis gát választja el a többitől, valószínűleg külön tisztítják, mert jóval tisztább mint máshol. Emlékszem, volt olyan időszak, amikor a mederben hosszú ideig szégyenszemre nem volt víz, a vendéglő körül viszont igen, mert ezt László Árpád tulajdonos kibrusztolta. Gondja volt rá, hogy megfelelő környezetben fogadhassa vendégeit. És hát tényleg mesebeli a környezet. Ilyenkor nyáron, szép időben, mindenki a víztől övezett teraszon szeret ücsörögni. Állandóan bugyborékol a víz, először azt hiszem, hogy tán csöpög az eső, mert nem feltételezem, hogy ennyi hal van, de aztán megtudom, hogy de bizony. Rengeteget telepítettek, hogy megakadályozzák az algásodást. Tőkés récék is úszkálnak körülöttünk, persze sokan nézik őket vadkacsáknak, és jó néhányan tudakolták már morbid szarkazmussal, hogy vadkacsa szerepel-e az étlapon? Egyébként nem szerepel, a tőkés récéknek pedig élvezhetetlenül száraz a húsuk, tehát biztonságban vannak.

Annak idején temérdek bürokratikus útvesztőn kellett keresztülmenni, mire létrejöhetett az étterem, földdel kellett feltölteni a tónak ezt a területét, hogy a zavartalan kilátást biztosító, üvegfalú, mutatós létesítmény megnyílhasson. Négy-öt éve emelet is került rá, ami gusztusos látványkonyhájával a nagy méretű, akár brutálisnak is nevezhető, minőségi húsok, pazar steakek lelőhelyének készült. Lent a szokásos külön étlap volt, de aztán a vendégek kikényszerítették, hogy változzon ez a szisztéma. Aki lent ült, persze, akart valamit a fenti választékból, és fordítva, így esténként most már azonos az étlap. A fenti rész, aminek szintén van külön terasza is, délután ötig már kávéházként üzemel.

Népszerű a hely, ottjártunkkor a vendéglátás szempontjából egyáltalán nem kiemelkedő időpontban, hétköznap este is szinte tele a jókora terasz. A termetes állólámpák, miközben vonzzák a bogarakat, hangulatvilágításnak is beillő kellemes fényt biztosítanak. László Árpádnak fontos a miliő, valaha övé volt a kultikus helynek számító, Dunán horgonyzó étteremhajó, a Spoon, azóta olasz vendéglőt nyitott a belvárosban, a vészesen hangzó Vendetta néven. És újabb nagy dobásra készül, megint akar nyitni egy vadonatúj étteremhajót a Dunán. De szinte lehetetlen összeszedni hozzá manapság a szakácsokat, pincéreket, mert az itthoninál sokkal, de sokkal jobb pénzért, mind többen dolgoznak külföldön. Ezért jóval kisebb személyzet-igényű szállodahajó lesz a végeredmény.

Naná, hogy a Robinsonban is volt fluktuáció, a séf, Hadzsala Krisztián például elment és visszajött, a minket kiszolgáló Masciuch Béla viszont masszívan, tizenegy éve van itt. Végzettségét tekintve szakács, pincér, üzletvezető, és jó ideje sommelier, az utóbbi időszakban leginkább ebben a minőségében dolgozik. De az emberhiány miatt újfent felszolgáló is, és lerí róla, hogy imádja csinálni. Egyforma élvezettel és szaktudással beszél borokról, ételekről, nagy gyakorlottsággal sasszézik az asztalok között, és mindenütt könnyed természetességgel szóba elegyedik.

A séf éppen nincs bent, nekünk Lovász Szabolcs séfhelyettes főz, arról diskurálunk vele, hogy egy ekkora helyen, bár azért kicsit próbálkoztak vele, nem lehet fine dining konyhát vinni, nyolc-tíz összetevőjű, viszonylag lassan készíthető ételeket csinálni. Megelégszenek minőségi alapanyagokból készülő, négy-öt összetevőjű fogásokkal, szépen szervírozott bisztrókonyhával, hiszen nyáron akár háromszáz vendégre is főznek naponta. Alapvetően korszerűsített magyar konyhát visznek, de azért van például egy kis ázsiai beütés.

Vegyes hidegtál ízelítővel kezdünk, érdekes párosítás a tonhaltatár avokádókrémmel, vajpuha a libamájpástétom, jól passzol hozzá a bagel, a hibiszkusz zselé és a szőlősaláta. A lágy burratát paradicsomlekvár, olívamorzsa teszi még finomabbá. A kolbászra, füstölt és érlelt sonkára, körözöttre sem lehet panasz. A kukorica-krémlevesben csilis garnélák lubickolnak. A gulyásleves sűrű, ízes, erre szokták mondani, hogy van benne bőven anyag, egyáltalán nem a nagyon elkönnyített, diétásított, turistáknak szánt, sokszor élvezhetetlenné tett változat. A fogas gyönyörűen hófehér, meglehetősen fantáziadús a körítése, zsenge tök, lecsó és egy szép szál kolbász. A karakteres tésztaféleséget, a linguinit messzire illatozó szarvasgombával és Angus bélszíncsíkokkal tálalják. A mézes, zaftos báránycsülökben ideálisan elegyedik az édes és a sós, hozzá roppanósan friss a kínai kel, ez a fogás erős ázsiai beütést tartalmaz.

Laza, nyárra való, süveg alakú, a könnyed citromos desszert, citromkompóttal, és, hogy még jobban essen a nagy hőségben, citromfagylalttal.

A Robinson nem messze a zajos várostól egy csendes sziget. Jólesik ott megpihenni és hódolni a gasztronómiai élvezeteknek. Csak aztán sajnos vissza kell menni a bűzös, káosszal teli, idegölő városba.

* Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be a séf kalauzolásával

Szerző

Orosz „családom” (III.)

Valamennyi orosz barátom közül Grisát, a fotóst szerettem legjobban. Természetesen őt is tolmácsként ismertem meg, valami csereprogram folytán keveredett pár napra Budapestre, ahol a Kulturális Kapcsolatok Intézete szervezett neki programot, már ha programnak lehet nevezni azt az egy szem látogatást, amelyet a Magyar Fotó c. folyóirat főszerkesztőjénél tettünk annak több mint szerényen berendezett körúti irodájában. Egy kávé, konyak nuku, noha a szovjet vendégeknek általában kijárt.

Grisa a tekintélyes Szovjetszkoje Foto c. lap főszerkesztő-helyettese volt, a sajtófotózás elméleti szakembere és oktatója, akinek könyvei jelentek meg, bár ő maga soha nem fényképezett. Itt se volt nála kamera. Szerkesztett, amire alighanem nagy szüksége volt a lapjának, mert a főszerkesztőnek halovány lila gőze nem volt a fotózáshoz. Viszont Marina Szuszlova volt a neve, apja, Mihail Szuszlov pedig a szovjet hatalom szürke eminenciása, elnökségi tag, KB-titkár, az ideológia, a kultúra, a sajtó „tisztaságának” őre, a tetejébe még külpolitikus is. Ezzel az apai háttérrel Marina könnyedén kapott egy főszerkesztői stallumot. Grisa szerint „jó asszony” volt, nem bántott senkit, nem ütötte bele az orrát szakmai kérdésekbe, viszont zsákszámra szerezte a pénzt a lapnak.

Grisa a maga megható közvetlenségével (első látásra átölelt és megcsókolt) nagyobb ember volt mint ami a funkciójából következett. Tudniillik akkortájt a Szovjetunióban szervezett sajtófotós-képzés folyt – főiskolai szinten, minden tagköztársaságban -, ám még mielőtt a „kiképzett” ember megkapta volna a diplomáját, szakdolgozatára rá kellett ütnie a Moszkvából érkezett „központi kiküldöttnek” (aki a Szovjet Fotóművészek Szövetségét képviselte) a pecsétet. És vizsgáznia is kellett őelőtte. Ez a kiküldött volt Grisa, aki úgy ismerte a Szovjetuniót mint a tenyerét. Pontosan tudta, mennyi múlik a jóindulatán. Ukrajnában talán nem, de Közép-Ázsiában és a Kaukázusban a nagy keleti és déli családok tragédiának tekintették volna, ha a csemetéjük Grisa vizsgáján megbukik. Ő meg „egye fene!” alapon nem henteskedett, már csak azért sem, mert szeretett enni és inni és tudta, hogy a diplomaosztást ezeken a vidékeken hatalmas, több tucat embert megmozgató ünnepi lakoma követi.

A legmókásabb élménye Tbilisziben volt. Zajlott a lakoma, a tamada (az asztalfőn ülő ceremóniamester) már a negyvenedik pohárköszöntőt mondta a friss diplomás és Grisa tiszteletére, amikor akart valami baromi nagyot mondani. Ez jött ki a száján: „Grigorij, te olyan jó ember vagy, hogy ha nem tudnánk ki vagy, akár grúznak hinnénk!” Orosznak vélték, holott zsidó volt. (A származása soha nem került szóba közöttünk.) De a napszítta bőrével, enyhén göndörödő hajával, szép fekete bajszával egyáltalán nem rítt ki azok közül, akiket ma „kaukázusi külsejűnek” szokás nevezni. Na ezen jót röhögtünk itt, Pesten.

Ahol Grisát maga a város érdekelte legjobban, tehát szakmai programok helyett mindenhová elvittem, amit érdemes volt látni. Soha annyit nem koptattam a lábam, mert ő ragaszkodott hozzá hogy gyalogoljunk. A vásárlás is foglalkoztatta. Szemérmesen elhallgatta hogy óvszert keres, lévén az a Szovjetunióban hiánycikk. Ám amikor egy boltban ráakadt, egy fél hátizsáknyit rakott a kondomokból a kosarába – gondolom a nagyját ajándékba a haverjainak – majd a pénztárhoz érve odasúgta nekem: fizess te, kint megadom. Szégyellte, pedig nem odahaza volt. Úgy is lett, a kasszírnőnek arca se rezdült.

Az óvszeren kívül Moszkvában hiánycikknek számított a popzene is. Gondoltam, bepótlom. Egy este - protekcióval - elvittem őt a Metró Klubba, ahol Zoránék akkor még (1964/65) csak angol és amerikai slágereket játszottak, de a legmenőbbeket. Grisával csöndesen iszogattunk és hallgattuk a zenét. Nagyon élvezte. A fiatalokat, a hangulatot. Órákat töltöttünk a klubban és amikor eljöttünk, boldognak láttam őt. A szállodájánál, amely nem volt onnan messze, búcsúzáskor még egy könnycsepp is legördült az arcán.

A szép pesti napok Moszkvában folytatódtak, ahová 1966-ban ösztöndíjasként kerültem, mint megírtam már. Hála istennek, Grisáék lakása köpésnyire volt a diákotthontól (Lomonoszovszkij proszpekt), sokat vendégeskedtem és csipegettem náluk. És persze vodkáztunk a hering mellé. Az elég tágas (kétszobás) lakás egyik szobáját egy öregasszony lakta - ő volt Grisa anyósa. Előtte nem nagyon lehetett szidni a rendszert. Grisa meg is mondta nekem, nehogy bolsevikozzál a Mama előtt, Sztálint se szidd, mert ő még Bugyonnij lovashadseregében harcolt! Juj! A Mama egyébként nem ápolónő volt, hanem komisszár. (Talán éppen akkor szülte Grisa nejét, amikor Aszkoldov 21 évre betiltott filmjében Vavilova, a komisszárnő.)

Közös programunk Moszkvában a vendégségeken kívül nemigen volt, mindketten éltük az életünket. 1967-ben jöttem haza, és teljes 33 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Grisát újra lássam. Ugyanott, ugyanabban a lakásban. Megöregedett, de erős hatvanasként még mindig jól tartotta magát. Már régen nyugdíjban volt. "Mivel foglalkozol mégis?" – kérdeztem tőle. És ekkor életem egyik legmeglepőbb mondatát hallottam: „Zsidó vallási tárgyú könyveket adunk ki az asszonnyal.”

Két hajdani jó kommunista, mindkettő „megtért” volna? Vagy a piacgazdaság viszonyai között ebben látott üzletet, ki tudja? Kicsit mellbe vágott a dolog. Pláne a kérés, amelyet Grisa búcsúzáskor hozzám intézett: „Nem tudnál segíteni a magyar piacon?” Mármint a terjesztésben. Persze, hogy megígértem, megpróbálkozom vele, de egy pillanatig se gondoltam komolyan. Talán ő se. (Vége)

Szerző

Szentpétervár

Publikálás dátuma
2017.08.05. 09:10
FOTÓ: SHUTTERSTOCK

Sétálok a Néva partján és pirogot eszem. A széles sugárúton a levegő fényes és illatos. Azon kapom magam, hogy a reklámszövegek és a feliratok akaratomtól szinte függetlenül elindítják bennem a nyelvi emlékezést. Egyre gyorsabban és könnyedebben illesztgetem egymás mellé a cirill betűket, s már erőlködni sem kell, érzem a ritmust, az ütemet, összeáll a szó, a mondat. Megejtő élmény visszahozni valamit egy mélyen eltemetett tudásból ennyi év után. Az utcai árusoknál Gyed Marózra alkuszom. Családom pravoszláv karácsonyt is ünnepel, sokszor megírtam, hogy anyai ágon szerbek vagyunk, görögkeleti vallásúak. Jövőre ortodox-képű, jóságosan mosolygó Mikulás is lesz a fa alatt, s ennek már előre örülök. A Szent Izsák Székesegyházban egy CD-t veszek egyházi karácsonyi dalokkal, pont úgy szólnak, mint a Szerb utcai görögkeleti templomban az énekeink, amelyekre gyerekkoromból emlékezem. A Palota-hídról kínai csoport érkezik gyorsan és zajosan, úgy keresztülszaladnak rajtunk, mint a szél. Sebesen kattognak a fényképezőgépek és a mobiltelefonok, egyetlen valamirevaló részlet sem kerüli el a figyelmüket. A Putyin arcképével díszített bögrék és a vörös-csillagos usankák éppen úgy meg lesznek örökítve az utókor számára, mint a Vérző Megváltó templom kupolás tornyai, vagy a Téli Palota és az Ermitázs épületei. Végül is, rendben van ez így, csak legyen majd gondjuk rá, hogy szétszálazzák a cári és a szovjet múlt képeit és relikviáit egymástól.

Rég’ meghaltak a cárok, de megmaradt egy aranyfüstös, pompás város, ahol minden az egykori cári birodalomra emlékeztet. Szentpétervár egy kifinomult ízléssel, sok pénzzel és eleganciával megalkotott gránitváros, amely egyúttal figyelmeztet is: a muzsikok és a nyomorgó tömegek ebből az érzéketlen pompából soha nem részesültek, Oroszország szellemi fellegvárának életéből semmit nem is láttak. Ma ez a palotákban, műkincsekben, aranykupolás templomokban és festményekben tobzódó metropolisz egyszerre valószerűtlen és nagyon is valóságos. A paloták homlokzatai mögött egykor emberek éltek irtózatos nagy akarattal, életet, vagy pusztulást hoztak a városra, de ma már nehéz megmondani, mi volt a valódi indítékuk. Megalománia, puszta hatalomvágy hajtotta volna őket? Egy életmód vad és harsány kifejezése volt csak a céljuk? Vagy valami más, több ezeknél? Kétségkívül maradandó nyomot hagytak maguk után nem mellesleg német, olasz, holland művészek remekműveinek köszönhetően. Az ember megy az utcán és érzi, hogy az épületek, a hidak, a templomok és a gránitoszlopok nem valamiféle talmi dicsőség jelképei, nem hajbókoló építészek és művészek produktumai, hanem nagyon is pontosan fejezik ki azt a mögöttes világot, mely e helyen egykor létezett. Évszázadokra épültek ezek az alkotások, az örök orosz birodalmat jelképezve a múló időben. Lépj be a székesegyházba, egy palotába, vagy egy múzeumba, hajts fejet, ámulj el és semmisülj meg. S őrizd meg a lelked áhítatát és az alázatot úgy az égi, mint a földi hatalmak előtt. A fehér szakállas, ünnepélyes öltözetű, nyájas tekintetű pópa és a jóságos cáratyuska iránti érzéseidnek egyazon tőről kell fakadniuk.

Ljudmilla, az orosz idegenvezetőnk szűkszavúan, érzelemdúsan mesél. Az egykori Leningrádot Hitler el akarta törölni a föld színéről. 1941 nyarától 1944 januárjáig tartott a borzalmas blokád. Másfél millió ember halt éhen, vagy lett a bombázások áldozata. Napi huszonöt deka kenyéren élt a város. Legyengülve tántorogtak az emberek, de minden talpalatnyi földön káposztát termesztettek, a gyárakban nem állt le a termelés, Sosztakovics megalkotta a hetedik szimfóniát, és egy Tánya nevű kislány naplójában megírta nagy orosz családja teljes pusztulását. Ő maradt az egyetlen túlélő a háború végén a családjából. Elnémulunk a buszban. Kár, hogy nem olvassuk ezt is ugyanolyan sokan, mint Anna Frank naplóját. Oroszország története folyamatos szenvedés-történet, hatalmas bukások és felemelkedések, megrázkódtatások és elragadtatások története. Az orosz irodalom a végletekről beszél, de a legegyszerűbb mesék hangján szól, ezért is hatol a lélek mélyére. Miként az orosz népi-tánc és a balett is azért egyedülálló a világban, mert ősi örökségből táplálkozik, azt fejleszti tökélyre. Nyizsinszkij, Nurejev és Barisnyikov egy életen át abból éltek és alkottak, ami őket Oroszországhoz kötötte, orosz lényük úgy érződött minden mozdulatukon, mint valami hitvallás.

Befordulunk a Morszkaja utcába, elsétálunk a ház előtt, ahol Gogol az Egy őrült naplóját írta, pár házzal feljebb Dosztojevszkij lakott, és ebben az utcában halt meg Csajkovszkij. A sírjaikhoz nem jutunk ki a Lázár temetőbe, mert napok óta kilométer hosszú sor kanyarog a mauzóleum előtt kora reggeltől késő estig. Éppen a napokban hozták ide a Szent Miklós ereklyéket, órákat kellene várni, hogy bejuthassunk az ódon temetőbe. Sétálunk inkább egyet a Nyevszkij sugárúton pazar üzletek, vendéglők, paloták és mozik előtt Európa Balti-tengerre nyíló kulturális fővárosában.

S a pályaudvar felől Anna Karenina tart felénk, örök méltósággal.

Szerző