Előfizetés

Görög szerelem

Örökölte az ókor vagy ki tudja, mióta az emberiség az egyneműek szerelmét, de igazán és őszintén soha nem sikerült szembenézni vele. Olyan zökkenőmentesen, őszinte demokratikus tisztasággal, ahogyan a mai Németország cselekedte meg. A június végén parlamenti többséggel meghozott törvénnyel, amely jogilag elismerte az egyneműek házasságát, megrendülés nélkül, kulturáltan, a humanizmus szellemében. De ehhez olyan bátor és bölcs politikusra volt szükség, mint Angela Merkel kancellár - aki maga egyébként nem szavazta meg a törvényt.

A témáról a berlini Maxim Gorkij színházban vitát rendezett a Brigitte című női magazin, és meghívta erre a kancellárt is. Azért, mert személyesen ismeri a legközvetlenebbül érintetteket: Christine-t és Gundulát, a két igaz szívből szerelmes hölgyet, akik esztendők óta várták, hogy nyíltan vállalt vonzalmukat törvényes házassággal szentesíthessék, miként sok ezer hozzájuk hasonló női és férfi páros. Kiskamaszként fedezték föl, hogy a saját nemükhöz vonzódnak. De mert a társadalom nagy része idegenkedve tekintett rájuk, kényszerből férjhez mentek, gyereket is szültek, Christine kettőt, Gundula egyet, mégis egymásra leltek, az interneten. Idestova évtizede, hogy a Balti tenger partján élnek, az egyikük most 58 éves, a másik 52. Öt hányatott sorsú gyerek nevelését vállalták magukra, családi, szeretetteljes szellemben, példás édesanyaként. Azt kérték Merkeltől, jelenlétével tisztelje meg frigyük hatósági szentesítését. Amit meg is ígért a Brigitte magazin vitáján. Boldog végkifejlet.

Mégsem ez az igazán az érdekes, hanem a Bundestag parlamenti vitája. Mindössze negyven percig tartott, utána azonban a voksolásnál 393 volt az igen szavazatok száma és 226 a nemeké. A kereszténydemokrata CDU pártiak döntő többsége is habozás nélkül az egyetértés gombját nyomta meg, sőt a náluk sokkal radikálisabban konzervatív bajor CSU követői ugyancsak. Igaz, a döntést megelőző országos közvélemény kutatás szerint a faggatottak 83 százaléka egyetértett az SPD és a Zöldek kényszerítésére benyújtott indítvánnyal, 75 százalékuk pedig azzal is, hogy az egynemű házastársak gyerekeket fogadhassanak örökbe. Az egyik ellenzéki zöldpárti képviselőnő azt nyilatkozta Merkelről, hogy „hihetetlen ez az asszony. Amilyen művészettel alkalmazza a politikát, egyenesen zseniális”. Az elismerés annak szólt, hogy a kancellár alig három hónappal az őszi választások előtt nyújtotta be a törvényjavaslatot, becsületből, nehogy utóbb a szemére hányhassák, taktikázott. Hasonló törvény már a németek döntése előtt született néhány más európai államban is. De ilyen tisztességgel sehol sem szentesítették az egyneműek szerelmét. Több évszázados üldözés, büntetés, majd rideg elutasítás után.

Hitler még tízezreket deportált a homoszexualitásukért. Zömükben munkásokat, közembereket.

Lenin Magyarországon

Iskoláskoromban volt forgalomban egy vicc, ami szerint dolgozatot íratnak a szovjet gyerekekkel. Két kérdésre kell válaszolni. 1. Ki a példaképed? 2. Miért épp Lenin?

Óhatatlanul ez jutott eszembe, amikor olvastam, hogy a Nemzetstratégiai Intézet „a külhoni magyarság iránti nemzeti érzékenyítést célzó”, a társadalom körében végzett vizsgálatban rákérdeztek, hogy melyik történelmi vagy élő személy képviseli legjobban a magyar nemzetet.

Korábban teremtett lélek nem tudta, mivel foglalkozik ez a milliárdokkal kitömött házipénztár. Nyitólapjukon ezt olvashatni: „Ha Isten a teremtéskor az emberekre a Földet bízta, akkor ránk magyarokra, Szent István örököseire a Kárpát-medencét hagyta. Ezért mindannyiunk közös feladata, hogy szolgáljuk, gyarapítsuk, óvjuk és adjuk át gyermekeinknek, unokáinknak őseink szállásterületét, a Kárpát-hazát.”

Nem forszíroznám most, hogy őseink szállásterületét miképpen szándékoznak gyarapítani, de felteszem, nem pont földvásárlásra gondolnak.

Szó se róla, ezzel a „kutatással” alaposan megszolgálták a koncot.

A nyilván végtelenül tudományos és reprezentatív felmérésből mi derült ki? Beszéljenek a számok: Orbán Viktor 18,2 százalék, Kossuth Lajos 15,5, Széchenyi István 11,8, Petőfi Sándor 9,5, Áder János 6,6 százalék szerint tette/teszi a legtöbbet a magyarságért. (Kíváncsi lennék, hogy a top 10-be belefért-e a „kivételes államférfiú”, mert szemérmesen csak az 5-ös listát tették közzé.)

Kossuth, Széchenyi, és Petőfi meg jobban teszik, ha összekapják magukat. Hiába, hogy az ő nevük áll a legtöbb utcatáblán, talapzaton (bár Wass Albert szépen zárkózik), nemzetstratégiailag a fasorban sincsenek. Ha Áder ír pár vidám csasztuskát, simán ráver Petőfire is.

A jövőre nézvést viszont van egy érzésem: ha a mostani listavezető egyszer szobrot kap, azt csak templomkertben vagy vendéglők udvarán lehet majd felállítani.

A budapesti üzlet

Abban a diplomáciai ínségben, amelybe az Orbán-kormány kergette önmagát, üdvözölni illik, ha harminc év után Budapesten feltűnik az izraeli kormányfő. Benjamin Netanjahu útjának akkor is van racionális és érzelmi hozadéka, ha az csupán maga a látogatás ténye.

Az azonban sokat mond, hogy a magyar-izraeli „közös jövőbe tekintést” a 87 éves amerikai milliárdos, magyar holokauszt túlélő Soros György politikai utálata generálja. A „cinizmus világbajnok mesterei” (ahogy Paul Lendvai az osztrák Der Standardban írta) benne találták meg a közös kezdőhangot egy szélre húzó jobboldali politika invokációjához. Ez mindenekelőtt a terrorfenyegetés ellen zeng fel, amelynek hordozói a magyar kotta szerint a menekültek, Soros állítólagos egymillió bevándorló muzulmánja. Ők bontanák meg a magyar és az európai etnikai homogenitást, egyben veszélyeztetnék létében az európai zsidóságot, amely lét – más népcsoportokkal együtt – önmagában is ellentmond a homogenitás blablájának. De Orbán így azt mondhatja, Magyarország elismeri Izrael jogát az önvédelemhez, cserébe csak azt kéri, Izrael is ismerje el Magyarország ezen jogát. Elismerte. Csakhogy, amíg Izrael állami létét valóságos politikai erők ténylegesen fenyegetik, addig Magyarország szuverén államiságát nem veszélyezteti senki, legkevésbé Soros „világméretű titkos civil hálózata”. Orbán nem is ettől tart valójában, hanem az Uniótól, amelynek mélyebb integrációjától félti saját hatalmának nemzeti jogosítványait. Miközben Netanjahut felháborítja, hogy a társulási szerződés meghosszabbításáért Brüsszel „bizonyos politikai feltételek” teljesítését várja. Mondjuk a palesztinok jogainak környékén. Orbán az Unióból kifelé csak kacag ezen.

Netanjahu tehát szövetségeseket keres és talál Brüsszel ellen a muszlim- és bevándorlás-ellenes visegrádiakkal. Az őt ért kritikával szemben egyetlen tételt használ: a mai anticionizmus maga az új antiszemitizmus. Amitől egy normális ember megrémül. Pedig, ha a cionizmus az önálló zsidó állam léte, akkor csak az antiszemita, aki ezt a létet kétségbe vonja. Az nem, aki a zsidó állam politikáját bírálja. Orbán érdeke, hogy nyugati karanténját egy saját képére formált Unió nevében megbontsa. Amihez Netanjahu tételén csavar egyet, amikor Sorost a magyar kormány politikájának bírálatáért a nemzet ellenségeként plakátolja ki. Holott az állam nem azonos a néppel, vagy a nemzettel. Az állam bírálata nem nemzetellenes.

Netanjahu világossá tette: ügyet sem vet a diaszpórára. Az ő „magasabb szempontja” a cionizmusba csomagolt saját autoriter politikája, amelyhez megkapta a remélt támogatást. Tető alá hozva a budapesti üzletet, a visegrádiak jeruzsálemi találkozójának ígéretével elutazott. Mi maradunk. A kormányfő személyes védelme alatt, az antiszemitizmus ellen meghirdetett zéró állami toleranciával. Horthyval, a „kivételes államférfival”, aki egyben elismerten bűnös, mert nem védte meg a magyar állam zsidó polgárait, miközben marad a német megszállási emlékmű, amely felmenti a magyar államot a soá felelőssége alól.

Eltűnnek a Soros-arcok is. Csak a „büdös zsidó” firkája marad meg a budapesti falakon.