Befagyott társadalom - Leállt a társadalmi mobilitás Magyarországon

Publikálás dátuma
2017.07.15. 09:46
Fotók: Tóth Gergő

Nyitottnak nevezzük azokat a társadalmakat, amelyekben nagy a felemelkedés esélye. A mobilitás (felemelkedés és lecsúszás) kutatói között lényegében közmegegyezés van arról, hogy a nyitott társadalmak kívánatosabbak, mint a záródóak vagy zártak. Ez utóbbi fő jellemzője, hogy nagyon nehéz vagy egyenesen lehetetlen mind a felemelkedés, mind a lecsúszás. A zárt társadalmak klasszikus példája kasztszerkezetével a történeti India. Ebben a születési helyzet (a család- és a kaszthovatartozás) lényegében egy életre meghatározta a gyermek életesélyeit, életkörülményeit, reális életterveit. A kaszttársadalom mindenkit bezárt a születésével elfoglalt pozíciójába. A kasztok közötti átlépés ritka vagy egyenesen lehetetlen volt.

A nyíló vagy nyitott társadalom e kasztszerűen zárttal szemben azért kívánatos, mert mind a felemelkedést, mind a pozícióvesztést lehetővé teszi.

Lássunk néhány példát! Ha máshonnan nem is, irodalmi példákból mindenki ismeri a „jó helyre” született, de érdemben sosem teljesítő „úri gyerek” karakterét. A Mikszáth-regény Noszty Ferije remek példa erre. Nem erőfeszítései, munkakedve, szorgalma vagy teljesítménye miatt került oda, ahová került. Ellenkezőleg: családja kapcsolatai, ismeretségei, vagyona tartották víz felett. Saját teljesítménye kimerült a gőgös, manipulatív viselkedésben, amivel megpróbálta Tóth Mari hozományát megszerezni. Másfelől szintén ismerős Árvácska vagy Édes Anna karaktere is: méltatlan sorsukat ők sem maguknak köszönhették. Egy ideális, nyitott társadalomban Noszty Feri mellékvágányra kerül, Árvácskát a gyermekvédelmi rendszer megóvja a keserű tapasztalatoktól, Édes Anna pedig tanulással és munkával igenis kitörhet a cselédsorból.

A társadalmi mobilitás kutatói e személyes vívódásokat, összetett élettörténeteket és kitörési kísérleteket madártávlatból szemlélik és a leggyakrabban statisztikák segítségével vizsgálják. A felemelkedések és lecsúszások, a magasabb beosztások, jobb státuszok megszerzését és a deklasszálódást egyaránt összesítve, az egyes személyek kilététől elvonatkoztatva vizsgálják. A társadalmi mobilitás komplex makrofolyamatait matematikailag modellezik, a társadalmak nyitottságára és zártságára mutatókat állítanak, hogy összehasonlíthassák a jelenlegi társadalmakat korábbi történeti korok társadalmaival (diakron elemzés), mind pedig más, egyidejű társadalmak mutatóival (szinkron elemzés). A ma élők pozícióit születéskori pozícióikkal és szüleik pozícióval egyaránt összevetik, hogy ezekből is összehasonlító adatokhoz juthassanak. Céljuk végső soron az, hogy e mutatók segítségével kideríthessék, mennyiben nyitottak, mennyiben zártak azok a társadalmak, amelyekben ma élünk.

Adódik a kérdés: mennyire nyitott a mai magyar társadalom?

A kérdés megválaszolására csak nagyszámú megkérdezettől szakszerűen felvett kérdőív adatainak összegzése alapján válaszolhatunk. Az utóbbi 17 évben Magyarországon a Központi Statisztikai Hivatal nem végzett, nem végezhetett kellően átfogó kutatást. A legutolsó megbízható és érvényes adatbázis 2000-ben készült, így sokáig azt hittük, megbízható információink is csak 2000-ig vannak.

Néhány hónapja azonban nyilvánossá váltak az Eurofound nagyszabású kutatásának eredményei. E vizsgálat az Európai Unió tagállamainak mobilitási folyamatait hasonlította össze a 2002 és 2010 között felvett adatok alapján. A kutatás Magyarországra vonatkozó tapasztalatai egészen lesújtóak. A magyar az Európai Unió legzártabb társadalma. A Magyarországon élőknek van a legnagyobb esélyük arra, hogy abban a helyzetben maradjanak, amiben a szüleik voltak. Ha a nemek szerinti bontást vizsgáljuk, a kép semmivel sem vidámabb: mind a magyar férfiak, mind a magyar nők az utolsó helyen állnak. Mindez azonban nem az ő hibájuk. A hiba a „rendszerben” van. A fő ok a társadalmi felemelkedést segítő esélyteremtő intézményrendszerek gyengesége, illetve hiánya. A hiba az esélyteremtő jóléti újraelosztás intézményrendszerében van. A hiba e tekintetben politikai.

Nem kerülheti el figyelmünket, hogy e kutatás valamennyi adata a 2002 és 2010 közötti időszakra vonatkozik. A magyar társadalom nem 2010 után lett az EU legzártabb társadalma, hanem már előtte az volt. E kutatás adatai nem engednek következtetni a 2010 utáni nyitottságra vagy zártságra. Ne is ezzel foglalkozzunk most. Figyeljünk csak arra, mit mutat az Európai Unió kutatása a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetségének bizonyítványaként.

Magyarországon a férfiak mobilitási mutatói még elkeserítőbbek, mint a nőké. Magyarország egyike azon öt országnak, ahol az egyes férfiak társadalmi lecsúszásának (jelentős helyzetromlásának) aránya nagyobb, mint a férfiak közötti társadalmi emelkedés (jelentős helyzetjavulás) aránya. Ebben az öt országban viszonylag nagy a helyzetüket megváltoztatni nem tudok aránya is, vagyis azoké, akik immobilnak bizonyultak. (A másik négy ország: Csehország, Lengyelország, Litvánia és Észtország.)

Más tekintetben Bulgáriával párban mozgunk az utolsó helyen. Mindkét társadalomban nagyon nagy arányban találhatók viszonylag alacsonyan képzett állampolgárok. Tegyük gyorsan hozzá: ezért sem őket kell hibáztatnunk. Oktatási rendszerünk rendkívül szelektív. Ennek következtében pedig az erőforrásokkal (vagyonnal, tudással, kapcsolatokkal, hatalommal) másokhoz képest viszonylag jól ellátott családok gyermekei jó eséllyel jobb iskolákba kerülnek. Az eleve erőforrás-hiányos családokba születőknek ezzel szemben alig van érdemi lehetőségük arra, hogy erőforrásokat halmozzanak fel: hogy használható és releváns tudást, kezdőtőkének elegendő vagyont, hasznos kapcsolatokat vagy hatalmat szerezzenek a tág értelemben vett politikai érdekérvényesítéshez.

Fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy ezek az adatok általában és átlagosan vonatkoznak a magyar férfiakra és nőkre. Ebből azonban nem következik, hogy minden egyes magyar férfinek és nőnek a legrosszabbak a lehetőségei az Európai Unióban. A belső különbségek itt is nagyon fontosak. A nagyvárosokban és – különösen – a fővárosban, illetve az ország északnyugati régióiban élő fiatalabb, képzettebb férfiak és nők remek mobilitási esélyekkel rendelkezhetnek. Különösen akkor, ha gazdagon el vannak látva az ehhez szükséges erőforrásokkal (tudással, vagyonnal, kapcsolatokkal, nyelvtudással, képességekkel és jártasságokkal). A magyar társadalomra vonatkozó lesújtó képet úgy kell tehát értelmeznünk, hogy az ő viszonylag jó esélyeik ellenére vagyunk az utolsó helyen. Azaz: rengetegen vannak nagyon kedvezőtlen, érdemi erőforrások nélküli, alacsony mobilitási eséllyel járó helyzetben.

A kutatásból egy befagyott társadalom képe bontakozik ki. Uniós összehasonlításban egy kifejezetten zárt, már-már kasztszerűen merev társadalomé. Az ilyen társadalmakban az előrejutás elsősorban nem az erőfeszítések, a teljesítmény, az érdemek eredménye, hanem annak következménye, kinek hová (milyen családba) volt szerencséje (vagy szerencsétlensége) megszületni. Ez egy szélsőségesen igazságtalan társadalom képe. Igazságtalan, mert az esélyek egyenlőtlensége a felemelkedni kívánó sokak elé falakat emel: a jelen Édes Annái és Árvácskái ugyanúgy sorsukba bezártak maradnak, mint a regények lapjain. De igazságtalan ez a társadalom azért is, mert az esélyek szélsőséges egyenlőtlensége nem akadályozza meg a rosszul teljesítők, a semmit sem teljesítők, a komolyabb erőfeszítések nélkül is fenntartott Noszty Ferik kihullását. Semmi sem ösztönzi őket erőfeszítésre, érdemi munkára, teljesítményre. Fenntartja őket a család, megvédi őket a papa vagy a mama kapcsolatrendszere, hatalma, manőverező képessége.

Már a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kiépülése előtt egy öröklésen és pozícióáthagyományozáson alapuló kasztszerűen zárt, merev, és befagyott társadalomban éltünk. Ha igazságos társadalomban kívánunk élni, radikálisan meg kell fordítanunk ezeket a folyamatokat. Esélyteremtő jóléti újraelosztásra, szakszerű beavatkozásra, erős és támogató intézményrendszerekre lesz szükségünk. Erős köz- és felsőoktatásra, egészségügyre, közösségi közlekedésre, gyermekvédelemre, felnőttképzésre és átképzési programokra, a közpénzek offshore- és a korrupciós csatornákon történő elfolyásának megállítására. Igazságos és egyenlősítő politikára.

Az istenkeresés is egyfajta vándorlás

Publikálás dátuma
2017.07.15. 09:45
Fotók: Vajda József

- Miért érezte szükségét, hogy cikkeket, tanulmányokat írjon a modern népvándorlásról, és felemelje szavát a menekültkérdés hazai interpretálása ügyében?

- Teológiai kérdésekkel rendszeresen foglalkozó értelmiségiként, de hívő katolikusként is felháborított az az álszent, hamis politikai kereszténység, amely a magyar kormányt jellemzi, és a folyamatos gyűlöletkeltés, amely a nemzeti konzultációban és a kísérő plakátkampányokban megnyilvánul. Ez szöges ellentétben áll a keresztény hittel. Az újabban megjelent Soros-plakátok a legsötétebb időkre emlékeztetnek, éppen, hogy csak nem Jud Süss szerepel rajtuk, hanem Soros György mosolygó képe. Szégyen, hogy az egyre terebélyesedő kormánypárti médiában az állandó migránsozáshoz, ehhez a göbbelsi propagandához a magyar keresztény egyházaknak mennyire nincs szavuk. Sőt, 2015 szeptemberében, amikor a menekültek Magyarországon keresztül elárasztották Európát, Erdő Péter bíboros azt találta mondani, hogy az embercsempészet bűncselekményét követnénk el, ha befogadnánk a menekülteket. Micsoda képtelenség! Arról nem beszélve, hogy ez jogilag sem helytálló, hiszen, ha valaki segít, de nem fogad el érte ellenszolgáltatást, tevékenysége nem törvénybe ütköző – egy keresztény ember pedig egyszerűen nem tehet mást, minthogy segít. És éppen abban az évben hirdették meg a a katolikus egyházban az Irgalmasság Évét! Abszurd szituáció: valaki az irgalmasságról papol, miközben nem gyakorolja.

- Ilyen rossz állapotban van a magyar katolikus egyház?

- Én úgy látom, meglehetősen rossz állapotban van. Szigorú hierarchia, megmerevedett gondolkodásmód, a reformok elutasítása, a tágabb látókör hiánya jellemzi. Sajnos a püspöki kar szellemi és erkölcsi színvonalával, teológiai felkészültségével sem büszkélkedhetünk. A menekültkérdésben is csak szórványosan és későn jelentek meg „emberi” hangok. Talán először a bencések, majd a jezsuiták jelezték – látva az osztrák testvérrendek tevékenységét -, hogy befogadnának menekülteket. A váci püspök és néhány vidéki plébános megnyilvánulása igazán szimpatikus, de ők nagyon magányosak, talán félnek is.

- Talán azért maradtak némák vagy szajkózták a kormány álláspontját, mert féltik az állami pénzt és egyéb juttatásaikat. Egy nemrég megjelent Emmi-tervezet szerint a következő években újabb 30 milliárd forinttal támogatná az állam egyházi iskolák és kollégiumok teljes felújítását…

- Nagy baj, ha az egyház, haszonlesésből nem Isten és a hit, hanem a kormány és a politika szolgálatát tekinti elsődlegesnek. Nemrég beszélgettem erről (is) Paul Zulehner neves teológus professzorral. Az osztrák példát említette, ahol az egyházak bizonyos helyzetekben a saját akaratukból, de függetlenként működnek együtt az állammal. Mert igazán demokratikus állapot vagy az egyház és az állam teljes szétválasztásával, vagy a szabad állam - szabad egyház egyenrangú viszonyból jöhet csak létre.

- A magyar keresztény egyházak korábban is kiszolgálták a politikát. Vezetőik megszavazták például az I. és a II. zsidótörvényt.

- Kijelenthetjük, hogy nehéz történelmi szituációkban a magyar keresztény egyházak vezetői rendre leszerepeltek. A 30-as években megszavazták a zsidótörvényeket, a Rákosi- és a Kádár-rendszerben sokan közülük kollaboráltak a hatalommal, de az utóbbi évek menekültválságának kezelésében is fájdalmasan rosszul vizsgáztak.

- A magyar katolikus egyház nem kapott iránymutatást a római anyaszentegyháztól?

- Igaztalan lenne azt állítani, hogy minden rossz csak a magyar egyházak sajátja. A II. világháború idején a katolikus nagyegyház is nagy bűnöket, mulasztásokat követett el, de manapság is erkölcsi és pénzügyi botrányok szabdalják. Teológiai tekintetben pedig bemerevedett. Sokan gondolják úgy, hogy a 60-as évek elején lezajlott, újító szellemű vatikáni zsinat ajánlásait az egyház elszabotálta. Félresöpörte a nyitott, emberközeli gondolkodásmódot, nem sikerült a zsinati szellemet átültetni a mindennapi életbe. Nagy tehertételt jelentett az egyháznak II. János Pál személye is, ha szabad egy pápával, sőt, egy meglehetősen népszerű pápával kapcsolatban így fogalmazni. Bár karizmatikus figura, sokszínű tehetség volt, ugyanakkor visszahúzó, maradi gondolkodású ember. Az államszocialista Lengyelországból érkezvén Rómába, csak felszínesen ismerhette, és ezért elutasította a nyugat-európai reform-teológusok elképzeléseit. Az egyház hatására fokról fokra megmerevedett. Sokáig uralkodott, és végül az egyházban mindenütt csak az ő emberei ültek. Utóda, Ratzinger bíboros, akiből XVI. Benedek pápa lett, szintén elutasított minden újító gondolatot.

- Hogyan lehetséges, hogy két ilyen személyiség után egy egészen más típusú pápát választottak?

- Mondhatnám azt, hogy ez „isteni csoda” volt, vagy: véletlen. De valójában Ferenc is hiába jött, ha a merev egyház a maga korrupcióival, sőt, a maffiával való összefonódásával is - itt maradt. Sok gondja van ezzel az új pápának. Még az is előfordulhat, hogy az erőszakos többség le fogja nyomni őt.

- És mi történt a magyar katolikus egyházban a rendszerváltás után?

- A Szervita téri templom bejáratánál ma is márványtábla hirdeti, hogy a papok megáldották az I. világháborúba menő magyar honvédeket. Hogyan illeszkedik ez az áldás Jézus törvényeihez? Semmiféle szembenézés nem történt az ilyen bűnökkel. Kínkeservesen létrehoztak egy bizottságot Várszegi Asztrik vezetésével, hogy megvizsgálja a ’45-től a rendszerváltásig terjedő időszak bűneit. Ma is létezik ez a bizottság, de nem csinál semmit, gondolom, ellehetetlenítik a munkáját. A magyar katolikus egyház a magyar társadalom hű lenyomata. De az egyház másutt is bajban van. Dél-Amerikában és Spanyolországban például, afféle szinkretista, erős spirituális vággyal túlszínezett, szekta-jellegű rajongói mozgalmak erősödtek meg a rovására. Afrikában és Ázsiában sok katolikus él ugyan, de a háborúk, a szegénység, iskolázatlanság miatt egyre kevésbé képesek befogadni a tanítást. Európában pedig… Például Trierben, az egyik legnagyobb német érsekségben azt láttam, hogy egy óriási szemináriumépületben összesen hat növendék volt. Elfogyunk. Zulehner „kifutó modellnek” nevezte a katolikus egyházat.

- Akkor hát nincs igazság azokban az aggodalmakban, hogy a menekültek beáradásával az iszlám átveszi a hatalmat Európában? És nemcsak a zsidó-keresztény hagyományok tűnnek majd el, de a felvilágosodás eszméi is, a szabadság, egyenlőség, testvériség.

- Ezek az eszmények és a keresztény igazságok akkor tűnnek el, ha önmagunkban pusztítjuk el őket és nem nyújtunk segítő kezet a szenvedőknek. Ferenc pápa fivéreinknek és nővéreinknek nevezte a menekülteket és azt mondta: az egyház olyan, mint egy hadikórház, gyógyítja, ápolja a mai világ sebesültjeit.

- Rendben, sebeket gondozni tud, de a háborúkat és a népvándorlást nem szünteti meg.

- A vándorlás a bibliai idők óta az emberek természetes mozgása. Ábrahám és Jákob története, az egyiptomi kivonulás, de sokkal később a magyarok vándorlása is ezt bizonyítja. Mi vagy mások, az emberek mindig menekülnek valami elől, és mindig keresik a jobb élet lehetőségét. Csak a modern korban okoz ez ekkora sokkot, amióta a népek letelepedtek és megmerevítették a határokat. A mostani, legújabb vándorlással összefüggő problémahalmaznak legalább három rétege van. Az első, hogy egyszerű, emberi részvéttel forduljunk a menekülőkhöz. Ha nincs valakiben részvét, hogyan lehet keresztény? A segítségnek azonban nem leereszkedően, „föntről” kell jönnie. Ha igazán keresztény módon gondolkodik valaki, vállalnia kell, hogy a szenvedők partnere legyen; legalább lelkileg próbálja átélni, ami velük történik, és együtt próbáljanak változtatni. A második réteg a világpolitikában keresendő. Nem szabad elfelejteni, hogy a mostani vándorlásnak az egyik fő oka az egykori gyarmatosításban rejlik. Amikor is a nyugati államok leigázták, kihasználták, majd otthagyták szegénységben a gyarmati népeket. Nyilvánvaló, hogy a gyarmattartó népeknek van a legnagyobb felelősségük abban, hogy a nincstelen tömegek elindultak a gazdag Nyugat-Európa felé. Ezzel a múlttal őszintén szembe kellene nézni, le kellene vele számolni, vállalni kellene a felelősségét és – ami a legfőbb - el kellene viselni a konzekvenciáit. A migrációs válság része a globális problémáknak. A globális válság a súlyos ökológiai válságban és a globális szegénységben mutatkozik meg. Ha a globális szegénység enyhítésére a fejlett világban nem találunk hatásos erkölcsi és anyagi megoldásokat, akár különféle világadók formájában, eleve reménytelen, hogy a keresztények valamit is hozzá tudjanak tenni a leküzdéséhez. A harmadik réteg számunkra, katolikusok számára a teológiai vonatkozás. Ugyanis a katolikus istenkeresés is egyfajta vándorlás, méghozzá állandó vándorlás, és az emberi kapcsolatokban valósul meg. Egyházunk zarándokegyház. Mindig kommunikációról, párbeszédről van szó, és az Isten a jól sikerült emberi kapcsolatokban, cselekedetekben, gesztusokban jelenik meg.

- De mit kezdjünk ezzel, ha a magyar miniszterelnök kijelenti: Hagyjanak minket békén, mi nem akarunk befogadni idegeneket!

- A pogányságot természetesen vissza kell utasítani! És tanúskodnunk kell, hogy a vándorlás természetes állapota a keresztény embernek.

- Vajon elegendő a jó szándékú keresztényi tanúságtétel, amikor Európa nemzetei politikailag sem tudnak mit kezdeni a népvándorlással?

- Természetesen a migráció nagyon bonyolult ügy, nincsenek rá egyszerű válaszok. De az európai tanácstalanság elsősorban a nemzetállami léthez való görcsös ragaszkodásnak tulajdonítható. A nemzetállamoknak fel kellene számolniuk bezárkózásukat, nacionalista önzésüket. Az urbanizáció, az iparosodás idején ennek megvoltak az előnyei, de mára már túlhaladott. Egy föderatívabb Európa könnyebben tudná megteremteni a befogadás ésszerűbb kereteit. A különböző kultúrájú népeknek - nemcsak a bibliai időkben - az egész történelem során, mindig meg kellett tanulniuk az együttélést. Jó példát nyújthat az Egyesült Államok olvasztótégelye, ahova a 19-20. században sokféle bőrszínű és vallású ember érkezett, és - ha harcok és tragédiák árán, de - eljutottak az együttélés magasabb szintjére. A keresztény egyházak számára pedig nincs más út, tevékenyen részt kell venniük a migráció humánus kezelésének folyamatában. Feltétel nélküli odafordulás, megértés és szeretetteli, együttes küzdelem – talán ez lehet a helyes sorrend.

Deák Dániel
Jogot végzett, majd közgazdasági ismeretekből habilitált, a Corvinus Egyetem egyetemi tanára. Szakterülete az adójog, de mindig érdekelték a társadalomtudományok, a filozófia, a teológia is. Számos tanulmányt és cikket publikált a Mérleg című teológiai folyóiratban és az Egyházfórum című teológiai periodikában. Részt vesz a Magyar Pax Romana munkájában.
Nagy baj, ha az egyház, haszonlesésből nem Isten és a hit, hanem a kormány és a politika szolgálatát tekinti elsődlegesnek - állítja Deák Dániellel, a Corvinus Egyetem professzora.


Ellehetetlenülő szerelmek

Publikálás dátuma
2017.07.15. 09:40
A Doktor Zsivágóban a látszólagos idill hamar szertefoszlik Forrás: Szabad Tér Színház

Hatalmas, soha nem beteljesülő szerelem, ádázan gyilkos történelmi viharok, pusztító háború és őrülten tébolyult szenvedélyek, romantika a köbön, ugyanakkor véres öldöklés, Borisz Paszternak Doktor Zsivágó című remekműve kultikusan legendás alkotássá vált. Legenda már a története is; a Szovjetunióban nem adják ki, de a nyugati világon 1957-es megjelenése után végigsöpör, 26 hétig vezeti a The New York Times bestsellerlistáját. Még Nobel-díj is jár érte. A kommunizmus-ellenesség szimbólumává válik. Keleten ezt nem nézik jó szemmel, igaztalan vádak tömkelegével bombázzák Paszternákot. Választás elé állítják: lemond a díjról, vagy emigrációba kényszerítik. A hazája mellett dönt, ahol csak halála után 28 évvel, 1988-ban adják ki főművét.

Naná, hogy nagyszabású film lesz belőle. 1965-ben David Lean olyan sikerrel viszi vászonra, Omar Sharif, Julie Christie, Geraldine Chaplin főszereplésével, hogy öt Oscar- és ugyanennyi Golden Globe-díj a jutalma.

Ekkora diadalmenetet követően tulajdonképpen nehezen érthető, hogyan is kerülte el, hogy musicalt csináljanak belőle. Prózai változatban persze színpadra került, nálunk például csaknem 30 éve Szolnokon, Szikora János rendezésében, ami némiképp ellenzékinek számított az akkor már fellazuló rendszerben. Vagy 15 esztendeje Győrben, ahol Közép-Európában most először mutatták be a musical változatot, tűzték műsorra a prózai verziót, Korcsmáros György intenciói szerint. A Lucy Simon, Michael Weller, Michael Korie, Amy Powers jegyezte musical ősbemutatóját Kaliforniában tartották, 2015-ben érkezett a Broadwayre, ahol a kritikusok jól levágták és nagyot bukott.

Az a helyzet, hogy túl egyszerűek a musical dalai. Áradnak persze a dallamok, de mélység nem sok van bennük, ahhoz képest, hogy mennyire fajsúlyos a téma, kiborulni nem lehet tőlük, igaz, alig akad musical, amitől lehet, pedig igen sok közülük a mélyértelműséget imitálja. Ezúttal is erről van szó. A Győri Nemzeti Színház társulata többet visz a darabba, mint ami benne van. A Margitszigeti Szabadtéri Színpadon vendégszerepelve, lázasan szenvedélyes előadást hoztak létre. Az odaadás tán attól is megnőtt, hogy elromlott a forgószínpad, amit nem is sikerült megjavítani, emiatt egy időre le kellett állítani a produkciót. A színészek vállalták, hogy szükségből, forgó nélkül, egy díszletben játszanak tovább, és tán azért is adtak bele még többet, mert kárpótolni akarták a publikumot a kimaradt látványelemek miatt. Meg nyilván nekik is fel kellett találniuk magukat, hiszen több jelenetet nem a megszokott díszletben, ezért más térben játszottak, és ez sok szereplős tablók, táncok esetében egyáltalán nem könnyű. De a szereplők, Forgács Péter rendezésében, aki színpadra is lépett, hősiesen állták a sarat, beleadtak apait-anyait. A zenekar Medveczky Szabolcs vezényletével, jókora intenzitással játszott. Nem állítom, hogy nem maradt meg a darab felszínes képeskönyv jellege, amiben inkább csak ízelítőt kapunk rémes korok eseményeiből, és ezek között a röpke időkre létrejövő, majd törvényszerűen ellehetetlenülő szerelemből. Fejszés Attila, Tóth Angelika, Kecskés Tímea, Nagy Balázs komoly teljesítményt nyújtanak, de senki nem spórol az energiáival. Azt nem mondom, hogy megrendülök, de értékelem az akarattal társuló tehetséget és az előadás lendületét.

A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadásában elvágyódnak a fiatalok. Fotó: Janics Attila

A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadásában elvágyódnak a fiatalok. Fotó: Janics Attila

A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadásán, a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház produkciójában - a Városmajori Parkszínpadon vendégszerepelve - pont a lendületből van nekem kevés. Miközben szó sincs arról, hogy bárki magát kímélve, kevés energiát fektetne be. Csak tűz, zsigeri kétségbeesés, tomboló világvége hangulat helyett többször is kimódoltságot érzek az amúgy gondosan alapos kivitelezésben és kvalitásos teljesítményben. Ladányi Andrea amúgy bravúros és kifejező koreográfiái az abszolút felkészült tánckar előadásában időnként betétté válnak, mert a színészek számára nem megvalósíthatóak, miközben Ladányi őket is alaposan megmozgatja.

A színpad állandó vibrálásban van, az izgalmas fényhatásokat is beleértve, de ez a felfokozott dinamika azt is eredményezi, hogy nem mesélik el igazán az eredetileg Déry Tibor kisregényéből származó történet, amiből Pós Sándor, Presser Gábor, Adamis Anna írtak musicalt, és ami szinte robbant a csaknem 45 évvel ezelőtti ősbemutatón a Vígszínházban. Arról szólt, hogy el akarunk menekülni onnan, ahol vagyunk, de ahová elrohanunk, ott se jó, meg aztán ott sem lehet elfelejteni, mi volt itthon, és ebből tragikussá váló feszültségek garmadája következik, meg az alig létrejövő szerelmek halála. Mivel manapság is sokan elmennek, vagy menni készülnek, és rengetegen kint sem lelik a helyüket, a téma sajnálatosan aktuális.

Tán nem véletlen, hogy a minap mutatta be a musicalt a Szindra Társulat, Földessy Margit rendezésében, a Marczibányi Téri Művelődési Központban. Az a produkció olykor bicebóca, hiszen közel sem mindenki rendelkezik a műfajhoz szükséges felkészültséggel, de a fiatalok személyes problémaként élik meg, amit tolmácsolnak, és ettől hitele, jókora svungja van az előadásnak. A nyíregyházi változat sokkal profibb, mégis kevesebbet ad számomra. Miközben Tasnádi Csaba kemény összmunkával létrejött rendezését sem unom, van benne energia bőven, jó énekesi teljesítmények is, csak azt a saját kínként kezelt megszenvedettséget nem érzem, ami a Szindra Társulat esetében magával ragadott. Kuthy Patrícia, Illyés Ákos, Szabó Márta, Varga Balázs, Horváth Margit, Puskás Tivadar - ahogy a többiek is - maximálisan odaadják magukat a produkciónak. A megrendülés azonban, csakúgy, mint a Doktor Zsivágó esetében, ezúttal is elmarad. De ettől ez még egy kellemes este. Csak hát lehetne sokkal több!

Szerző