Előfizetés

Kis vezér, nagy vezér

Donald Trump nem sokkal beiktatása után máris jelezte: itt a vég Észak-Korea számára, a sztálinista rezsimnek most aztán alaposan meggyűlik a baja az Egyesült Államokkal. Vörös vonalat is meghatározott, többször is elmondta, nem fogja hagyni, hogy Phenjan a hazáját fenyegesse. Hogy pontosan mit is tenne ebben az esetben, ez nem derült ki, de harcias megnyilvánulásai alapján azt gondolhattuk, Észak-Koreának annyira inába száll a bátorsága, hogy soha többé egyetlen rakétát sem lő ki, s azon nyomban leállítja nukleáris programját.

Nem így történt. Szinte nem telik el hét úgy, hogy Phenjan ne lőne ki egy rakétát, kedden ráadásul interkontinentális ballisztikus rakétával kísérletezett, így egyetlen lépésre van attól, hogy lövedékével elérje az Egyesült Államokat.

Nem lehet alulbecsülni azt a fenyegetést, amit Észak-Korea a világra jelent. Az ország kis vezére, Kim Dzsong Un mintha kedvenc játékszereiként kezelné a ballisztikus rakétákat és a nukleáris fegyvereket. Teljesen öntörvényű személyiség, aki húgán kívül senkiben sem bízik meg. Képes kivégeztetni egyik napról a másikra azt, akit előző nap még legfőbb bizalmasának tartottak. Kim Dzsong Un rendre az ellenkezőjét teszi annak, amit az amerikai elnök mond. Ez a válság is csak azt mutatja, mennyire veszélyes, ha a világ vezető hatalmának élén egy olyan személyiség áll, akinek nem a kijelentések igazságtartalma a fontos, hanem az, hogy megnyilatkozása minél gorombább, sértőbb, alpáribb legyen. Az amerikai elnököt ezért honfitársainak nagy része sem veszi komolyan, a kis vezér sem. Kim Dzsong Un pontosan tudja, hogy Washingtonnak esze ágában sincs háborút kezdeményezni Phenjan ellen, Trump fenyegetéseinek valójában semmi alapja sincs. Ez esetben is csak az a célja, hogy valami hangzatosat mondjon, de láthatóan sejtelme sincs arról, mit tegyen. Kína ugyan egyre szigorúbb rakoncátlan rokonával, ám aligha akarja megfékezni. A washingtoni adminisztrációnak lassan tényleg nem ártana kiötleni valamit, ha meg akarja állítani a sztálinista állam teljesen kiszámíthatatlan kis vezérét.

Osztályfőnöki óra

Kedves gyerekek, az irodalom órán megismerhettétek Petőfi Sándor gyönyörű költeményét, a Nemzeti dalt, bizonyára megrendítő esztétikai élményben volt részetek. Most osztályfőnöki óra következik, ez sokkal prózaibb, itt nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk. (Ezt a szállóigét előbb-utóbb latinul is hallani fogjátok.)

Ma az úgynevezett manipulációval foglalkozunk. A biológia órán már elmondták nektek (vagy mégsem?), hogy állítólag még emberré válásunknak is a manipuláció volt a legfőbb mozgatórugója. Nagyon okossá kellett válnunk, mert nekünk nem holmi rókákat meg denevéreket kell átvernünk naponta, hanem magunkfajta dörzsölt homo sapienseket. Nektek is meg kell tanulnotok rábeszélni a többi embert erre-arra, s főleg észre kell vennetek mások beszédében a manipulatív szándékot, hogy hosszú életűek legyetek ezen a földön. Vegyük mindjárt azt az ismert verset, amely így kezdődik:

Talpra magyar, hí a haza! Ilyen és hasonló esetekben már az első mondatnál közbe kell vágnotok. Kérjetek az illetőtől írásos felhatalmazást, hogy valóban a Haza nevében hív benneteket. Két tanú aláírása nem elég, a dokumentumon ott kell legyen a Haza körpecsétje is. A manipulátor ebből már gyaníthatná, hogy ti igenis a talpatokon álltok, de azért tovább kísérletezik:

Itt az idő, most vagy soha! Mondjátok neki: hohó, tisztázzuk csak az időhatározókat! Miből gondolja, hogy éppen most következett el az ideje valaminek, s pláne ha nem most, akkor már soha többé? Hátha holnapután vagy éppen jövő karácsonykor is időszerű lehet a – mi is? Az, hogy:

Rabok legyünk vagy szabadok? Figyeljétek, mennyire sarkítva fogalmaz, csak szélsőségeket ismer. Ha igaza volna, szerte az országban csak kétféle embert látnátok, az egyiknek bilincs van kezén-lábán, a másik felegyenesedve jár-kel, tekintete tiszta és derűs, szeme előtt biztos és boldog jövő lebeg. De mielőtt észbe kapnátok, a manipulátor már le is csap rátok:

Ez a kérdés, válasszatok! Hát, ami azt illeti, léteznek fontosabb kérdések is, például hogy a szüleitek ebédet vegyenek-e nektek vagy inkább tankönyvet, és még ennek eldöntése is gyakran meghaladja az erejüket, nem is döntenek róla most vagy soha, legfeljebb holnap… A manipulátor ezért, mielőtt köpni-nyelni tudnátok, maga válaszol helyettetek, odamennydörgi:

A magyarok istenére Esküszünk, Esküszünk, hogy rabok tovább Nem leszünk!

Okvetlenül fel kell hívnotok a figyelmét, hogy miként a Hazától nem kapott felhatalmazást az esküdözésre, tőletek még annyira sem, így a többes szám első személyt tekintse tárgytalannak… Számítva erre az ellenvetésre, a fószer bedühödik, és gyalázkodni kezd:

Sehonnai bitang ember, Ki most, ha kell, halni nem mer…

Vegyétek észre, hogy rátok gondol. Jó szorosan fogjátok meg a kabátgombját, és ide-oda csavargatva, míg csak le nem szakad, meséljétek el neki a példabeszédet, miszerint „óvakodj az olyan embertől, aki meg akar halni a hitéért, mert feltehetően azt akarja, hogy te is halj meg vele… avagy előtte… avagy helyette”. És kérjétek ki magatoknak, hogy bárki lesehonnaizzon, lebitangozzon benneteket mint olyan embert,

Kinek drágább rongy élete, Mint a haza becsülete.

Ez tényleg behatóbb elemzésre érdemes, fel is adom nektek házi feladatnak: találjátok meg az összefüggést alany, állítmány, jelző, birtokviszony, előzmény és következtetés között, mielőtt a szónoklatban terjengő köd leereszkedik, és mindent tejfehér maszatba burkol. Az a lényeg, hogy a haza becsületéért, vagyis egy tökéletesen értelmezhetetlen fogalomért kéne meghalnotok: itt, Isonzónál, Doberdónál vagy bárhol.

A történelem órán már elmondták nektek (vagy mégsem?), hogy amikor bizonyos ifjú emberek Pesten, az akkoriban még nem túl jelentékeny, német nyelvű városban nagy ribilliót csaptak, Kossuth apánk ezt verébcsiripelésnek nevezte. Később ő is elgaloppírozta (eltrónfosztásozta) magát, ettől meg Széchenyi kapott frászt, holott őt éppen Kossuth nevezte a legnagyobb magyarnak. Merthogy nekik sem sikerült tisztázniuk a haza becsülete fogalmát. Tehát felháborodottan utasítsátok vissza, ha a ti saját megismételhetetlen és igenis értékes életeteket bárki is minősíteni próbálja, ha pedig éppenséggel rongynak merészeli nevezni, keverjetek le az ipsének egy nagy büdös pofont.

No de csöngetnek, vége az osztályfőnöki órának. Szellőztessétek ki a fejeteket, és aztán el ne mulasszátok az etika órát, ahol is olyan szép dolgokat mesélnek majd nektek, mint hogy:

Édes és felemelő meghalni a hazáért!

Latinul ez is meggyőzőbben hangzik.

Van kit féltenünk

Mi, Auschwitz-Birkenau, Bergen-Belsen, Dachau, Lichtenwörth, Mauthausen, Strasshof, valamint a budapesti gettó túlélői, megdöbbenve szembesültünk azzal, hogy Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke Horthy Miklós kormányzót kiemelkedő személyiségnek nevezte. Vártunk azzal, hogy megszólaljunk, mert reméltük azt, hogy e szavak pontosításra kerülnek. Sajnos hiába vártunk, ez igazából nem történt meg.

Miniszterelnök úr figyelmét felhívjuk: azzal hogy a kormányzó Bethlen István személyében olyan miniszterelnököt nevezett ki, akinek elismerhető szakmai tevékenysége volt, nem mentesíti a döntéshozót azon felelősség alól, ami az ország romba döntését és a mi deportálásunkat eredményezte.

Bethlen tevékenységét is lehetne árnyalni, de az őt követők közül – akiket szintén a kormányzó nevezett ki – többen hozzájárultak az ország pusztulásához, több százezer ember halálához. Gömbös kötötte az ország sorsát a náci Németországhoz, korlátozta az ellenzéket. Utóda, Darányi időszakában született meg az újabb és még keményebben korlátozó zsidótörvény. Az őt követő Imrédy ellehetetlenítette a sajtó tevékenységét, és meghozta a faji alapú zsidótörvényt. Teleki még tovább szigorította a zsidótörvényeket, létrehozta a munkaszolgálat intézményét. Öngyilkossága előtt Horthynak írt levelében jelezte a közelgő tragédiát. Bárdossy hadat üzent a Szovjetuniónak, pedig Kristóffy nagykövet tájékoztatta a szovjet javaslatról: maradjon az ország semleges és akkor Erdély kérdésében Magyarország mellé állnak. Ezt követően üzent hadat Angliának és az USA-nak is. Hivatali ideje alatt gyűjtöttek össze 19426 embert, 1941 júliusában deportálták őket Kamenyec-Podolszkijba és lőtték őket tömegsírba. 1942-ben Újvidéken több ezer zsidót és szerbet lőtt a Dunába a magyar csendőrség és katonaság. Ebben az időben született meg a zsidó tulajdonok kisajátításáról szóló törvény. És ekkor már mind a kormányzó, mind pedig a miniszterelnöke tudott a „végső megoldás” lényegéről.

Forrás: Fortepan

Forrás: Fortepan

Azzal, hogy a 1944. márciusi német megszállás után a kormányzó a helyén maradt és Sztójay Dömét, aki meggyőződéses náci, Hitler-hívő és antiszemita volt, kinevezte, törvényessé tette az új rendet, szabad kezet adott a zsidókérdés „megoldására”. A deportálás feladatára külön államtitkárokat nevezett ki Endre László és Baky László személyében. Hagyta, hogy korábbi politikus társait, képviselőket tartóztassanak le. És ő volt az, aki kinevezte Szálasit.

A miniszterelnök hivatkozása olyan, mintha azt mondanánk, hogy Sztálin II. világháborús tevékenysége (együttműködés a szövetségesekkel, ami a nácik legyőzésével járt, és hozzájárult ahhoz, hogy mi túlélők legyünk) miatt el lehetne felejteni az ő borzasztó diktatúráját, vagy akár Rákosit, a háború utáni helyreállításban elvégzett tevékenységéért neveznénk kiemelkedőnek.

Mi már nem félünk, de féltjük gyermekeinket, unokáinkat, dédunokáinkat, mert mi átéltük azt, hogy a szalonzsidózás hogyan vezetett a gázkamrákba.

Mi, holokauszt túlélők, a NÜB - Nácizmus Üldözötteinek Országos Egyesületének tagjai nevében kérjük a miniszterelnököt, revideálja álláspontját, hogy ebben a Horthy szobrokat állító, szabadcsapatok által garázdálkodó, idegengyűlölő világban ne legyen megint tragédia.

  

Drucker Tibor (Strasshof), Forgács János (Auschwitz), Geiger Tibor (Gettó), Harsányi Iván (Gettó), dr. Jeney Sándorné (Bergen-Belsen), dr. Kárpáti Pál (Gettó), Kende János (Gettó), Kovács Györgyné (Lichtenwörth), dr. Lebovits Imre (Mauthausen), Lebovits Éva dr. (Gettó), Miklósi Imre (Strasshof), dr. Misurné dr. Gerő Zsuzsa (Bergen-Belsen), Réti Józsefné (Gettó), Sándor György (Strasshof), Szegő Katalin (Nemzetközi Dachau Bizottság tagja).