Gázjelentés

Ne tagadjuk: a mocskos liberálbolsevik brüsszelo-sorosista olajár felvette a kesztyűt a Fidesz rezsihőseivel. Akárhogy is, a ködös külhonban, a szemmel belátható határainkon túl valahogy nem akaródzik megállítani Brüsszelt. Ott, a multik mögött álló, szivarozó nagytőkések mögött álló, shalomozó zsidók mögött álló agyzsibbasztó gyíkemberek, na szóval ez az egész bagázs, Orbán Viktor rezsiharca láttán jól összeszarta magát. Mocskos, sötét odvaikba húzódtak hát, hogy nyálkás fetrengések közepette gonoszul levigyék a nemzetközi olajárat. Persze úgy tálalják, mintha a tőzsdéket a liberális verseny, a tudás, a fejlesztés, a hatékonyság, a takarékosság, az ésszerűség és ezek fokozása alakítaná. De ez nyilván nem igaz. Bár a szitán szerencsére csak a magyar NER-híveik látnak át. Reméljük, a többi, megtévesztett hétmilliárd erre sose jön rá.

Mi, NER-magyarok viszont nem alkuszunk. Pontosan tudjuk, hogy az olajár is csak a civil-baloldal trükkje. Szilárd tudatunkat biztos nem homályosítja el, hogy az olajáresés miatt rajtunk kívül mindenütt zuhan a lakossági rezsi. Ezeknek már semmi se szent! Aljasok.

Jó, van itt ez az apróság, hogy tulajdonképpen a magyar energiacégek is külföldről veszik a nyersanyagot, és hát akkor ugye fillérekért. De sebaj! Akkor tetten értük: megint a szolgáltatóknál gyűlik a luxusprofit! - kiáltanánk teli tüdőből. De a hang sajna bennszakad. Mert bizony az elmúlt évek során Orbán Viktor - aki szavai szerint sose szorítaná ki a nemzetközi tőkét - kiszorította a nemzetközi tőkét a gázellátásból. Így a luxusprofit is már állami. Ennek akár örülhetnénk is, ha előzetesen nem pont azzal reklámozták volna a nemzeti közművet, hogy az nonprofit lesz, hogy nem a haszon lesz az "első", meg hasonló ökörségek.

És a mi állami luxusprofitunk miatt ma már g-vel zuhan mellettünk a sok '68-as hippiállam rezsije. De mi ezt nem hagyjuk! Mert mi megvédjük a rezsicsökkentést! Nyilván, hisz ha már valaki kitalálta - és nyilván leszámlázta - ezt az értelmetlen kifejezést, akkor mondjuk ki a szánkkal sokszor! De tényleg, gondoljunk már bele: eme zagyvaság alatt leginkább mégiscsak talán valami olyasmi értendő, hogy akkor majd tovább csökken a rezsi. Nem az, hogy szinten marad. Ráadásul a Fidesz-parancs szerint nekünk most azt kell megvédenünk, hogy Orbán Viktor mondja meg, itt ki, mikor, mennyit fizet az áramért és a gázért. Most például Orbán Viktor mondja meg, hogy ne fizessenek az emberek kevesebbet az áramért és a gázért. Az így halmozódó haszonnal pedig Orbán Viktor tömi a csicskái zsebét.

És ha valaki szerényen előhozakodik azzal, hogy akkor így most ez mi, szokás szerint hazudnak. A rezsibiztosi stafétabotot kissé sután átvevő Aradszki András energiaállamtitkár azért a minden alapot nélkülöző "adatok" bedobását már készségszintre fejlesztette. Ez legolcsóbb, az legdrágább, ilyenek. Sőt, a kereszténydemokrata politikus még azt is odaböki, hogy szerinte nyilatkozata a Népszavában másképp fog megjelenni. Pedig nekünk se okunk, se jogunk a rezsiállamtitkár szavait eltorzítani.

Azok önmagukért beszélnek.

Szerző
Marnitz István

Kalandpark - Mégis, mi történik?

2001. szeptember 11-én is azt kérdezték tőlem ismerőseim, mégis, mi történik? Gondolták, hogy diplomata lévén többet tudok, mint ők. És ezt a kérdést ma is sokan teszik fel. Három éve gyakorlatilag nyomtalanul eltűnt egy maláj repülőgép több száz utassal a fedélzetén. Hamiskás magyarázkodások, utólag komolytalannak bizonyult szakértői állásfoglalások, na, most már sejtjük, de mégsem, látunk nyomokat, de mégsem, miközben gyakorlatilag a világ valamennyi állampolgárát – beleértve vezető politikusokat – rendszeresen lehallgathatják és megfigyelhetik.

A repülőtereken sokszor megalázó ellenőrzéseket hajtanak végre az utasokon, nadrágszíjakat és cipősarkakat nézegetnek, mégsem tűnt fel senkinek az a három férfi, aki robbanószerekkel a csomagjában sétált a brüsszeli repülőtér előcsarnokában. Hát, ugye, nem figyelhetünk mindenre. Miközben az európai nagyvárosokban szinte minden utcasarkon kamerák működnek, mégsem tartotta senki gyanúsnak, hogy három férfi kamiont akart bérelni, aztán beérték egy kisteherautóval, majd felhajtanak London egyik legforgalmasabb hídjára. Ahogyan azt sem tűnt fel senkinek, hogy egy koncertteremben látszólag értelmetlenül kóvályog egy ugyancsak különösnek látszó fickó. Az is lehet, hogy valaki hívta a rendőrséget, de hát a rendőrség sem vesz komolyan minden hívást. A politikusok sajnálkoznak, állítják, hogy bennünket nem lehet megfélemlíteni. Aztán egyszer csak kiderül, hogy amikor baj van, akkor senki sem tud semmit, miközben úgy tesz, mintha mindent tudna.

Trump azt ígérte, hogy falat épít a mexikói határra, aztán mégsem. Vagy mégis? Nem érdekli a klímaegyezmény, szeretné megfegyelmezni Kínát, de aztán a tanácsadói szólnak neki, hogy ez nem fog sikerülni. Most, hogy egy amerikai diák meghal észak-koreai fogságban, hirtelen „változtatni kell a külpolitikai stratégián”. Miért most? Cameron népszavazást ír ki egy olyan ügyben, ami a brit társadalmat évtizedek óta megosztja, May előrehozza a választásokat, ami még senkinek sem hozott sikert az országban. A Vatikán kincstárnoka ellen eljárás indul szexuális zaklatás miatt...

Csakugyan, mi történik?

Évek óta tudjuk és látjuk, mi folyik Ukrajnában, egy geopolitikailag igen érzékeny zónában. Látjuk, hogy mi történt a Krím-félszigettel. Az amerikai hírszerzés állítólag tudta, hogy az orosz szakadárok milyen fegyvereket kapnak Moszkvától. Csakugyan onnan kapták? Csakugyan tudták? Ha tudták, miért hallgattak? Ha  tudtuk, hogy mi történik Ukrajnában, miért engedtük, hogy a polgári légijáratok érintsék ezt a veszélyes területet? Másképpen is fogalmazva: vajon manapság van-e joga egy légiutasnak ahhoz, hogy tudja, merre repül a gép, amelyre jegyet vesz? Megint másképpen: azt a szerencsétlen, valakik által lelőtt járatot a KLM és a maláj légitársaság közösen üzemeltette, ezért könnyen lehet, hogy aki jegyet váltott, nem is tudhatta, hogy maláj vagy holland repülőgépre száll-e fel. És ha már itt tartunk: a hollandoknak is lehetett volna beleszólásuk abba, hogy a gép milyen útvonalon repül, de nem szóltak.

Szomorú történetek. Nem tanulunk belőlük.

Szerző
Odze György

Ott a helyünk!

Budapest szabad város, ilyenkor, a Budapest Pride idején a legszabadabb. A régió fővárosai közül 1993-ban elsőként Budapesten rendeztek Pride-ot, amely azóta az egyik legnagyobb és legfontosabb budapesti fesztivállá nőtte ki magát.

Büszke vagyok a Budapest Pride-ra. Büszke vagyok arra, hogy évről évre többen vesznek részt a kulturális és közéleti rendezvényeken, illetve mind többen mennek végig az Andrássy úton, hogy megmutassák: a szabadság kortól, nemtől, bőrszíntől, vallási vagy szexuális hovatartozástól függetlenül mindenkinek jár. Büszke vagyok arra, hogy a szélsőségesek fenyegetései és támadásai, valamint a biztonságra hivatkozva felhúzott, valójában azonban a rendezvény elszigetelését célzó kordonok ellenére mind többen állnak ki a jogegyenlőségért.

Azonban a legkevésbé sem lehetünk büszkék arra, hogy Magyarország kormánya az LMBT+ társadalom tagjait másodrendű állampolgárokként kezeli. Miközben a sokak által gyakran arrogánsan lesajnált balkáni Szerbiának nyíltan leszbikus miniszterelnöke van, a magyar miniszterelnök számára a melegek jogainak kérdése "okot ad a viccelődésre". Nem tudom és nem is érdekel, hogy milyen viccek jutnak Orbán Viktor eszébe, mindenesetre ez önmagában elegendő ahhoz, hogy a Budapest Pride-on mind többen vegyünk részt és mondjunk nemet a kormányzati homofóbiára.

Egy civilizált európai fővárosban elképzelhetetlen, hogy ne a főpolgármester haladjon a Pride élén. Elképzelhetetlennek tartom, hogy London vagy Párizs első embere ne vegyen részt saját városának büszkeségnapi felvonulásán, ahogyan azt is, hogy a bécsi vagy a berlini városházára ne húzzák fel a szivárványszín lobogót a Pride hetében.

Budapest jelenlegi főpolgármestere büszke homofób. Emlékszünk, III. kerületi polgármesterként képes lett volna bezáratni a Sziget fesztivált a szivárvány sátor miatt, de az is jellemző, hogy a számára kellemetlen kérdéseket feltevőket egyszerűen lebuzizza – legyen szó újságírókról vagy épp ellenzéki politikusokról. Tiltani ma már nem mer, de még mindig elég korlátolt ahhoz, hogy nevetgéljen a saját homofób poénjain, jóllehet civilizált emberek számára azok már évtizedekkel ezelőtt sem voltak viccesek.

Budapest azonban nem egyenlő a vezetőivel. Budapest ma is szabad, büszke, európai város. Büszke arra a nyitottságra, amely fővárosunk valódi erejét adja. Budapest az a város, amely az LMBT+ társadalom számára ma is a legélhetőbb Magyarországon, ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a hazai törvénykezésnek bőven van tartozása az LMBT+ társadalommal szemben, gondolok itt az azonos nemű párok teljes értékű házasságára.

Magyarország akkor lesz valóban büszke és erős európai ország, amikor törvényei mindenkit egyenlőként kezelnek. Húzzunk ide a "jognak asztalához" még néhány széket, elférünk itt mindannyian! Menjünk hát ki a Budapest Pride-ra, mutassuk meg, hogy a mi fantasztikus városunk bármikor kész megküzdeni a szabadságért és az emberi jogokért!

Én ott leszek.

Szerző
Horváth Csaba az MSZP alelnöke