Óriásit robbant Wright új akciófilmje

Publikálás dátuma
2017.06.27. 07:47
Forrás: InterCom

Edgar Wright figyelemreméltó rendező. A brit filmes azon kevesek közé tartozik, akik képesek mit kezdeni a hollywoodi műfajok kiüresedett világával és a manapság elvárt sematizmussal. A Haláli hullák hajnala, Scott Pilgrim a világ ellen és a Világvége című művekkel már bőven bizonyította, hogy kisujjában van a látvány, történetmesélés terén pedig igenis számít a nézőre: arra, hogy gondolkodunk és, hogy van némi humorérzékünk. Most azonban, az eddig csak érdekes Edgar Wright elképesztő nagyot váltott: a Nyomd, Bébi, nyomd! című legújabb mozija alapjáraton piszok menő és addiktív alkotás, így óriásit robbant. A tengerentúli kritikusok leborultak a film előtt, az átlagember pedig azonnal visszakanyarodna a vetítőbe, hogy újra megnézze. Már persze, ha szereti a zenét és az akciót, mert ez a kettő dominál a műben.

Ha a szereplők énekelnének benne, azt mondanám, egy musical, amelyben szédületes autós mutatványok a merészen továbbgondolt táncbetétek. De mivel a fő karakterek – legyen az a szofisztikált főnök, vagy a nem túl bonyolultnak tűnő gengszter vagy éppen maga a címszereplő – nem dalolásznak, hanem inkább szenvedéllyel vallanak a zenéről, és élnek a dallamoknak megfelelően, miközben egy nettó bűnfilm zajlik a háttérben. Minimum meghatározhatatlan a műfaj, amelyet az adott tempóváltások határoznak meg. Zenére tökéletesen komponált és vágott akciócsoda ez. Nem csak a nyár minden bizonnyal legjobb álomgyári darabja, hanem az akciófilmek teljes mezőnyéből is kiemelkedik.

Hősünk, a szimplán Baby néven bemutatkozó sofőr (Ansel Elgorth) roppant fiatal, de ennek ellenére emberfeletti módon vezet. Olyan, mint Superman: fizikai törvények felett áll, nem kérdés, hogy többre képes a volán mögött, mint bármelyikünk – már persze, ha a megfelelő zene szól. Mivel, ha nem zúg a rock, akkor Baby elveszti az erejét, csakúgy, mint az említett kosztümbe bújó földönkívüli fickó a kriptonittól. Minden helyzethez és hangulathoz más zenékkel telepakolt Ipod kerül elő Baby zsebéből, és szinte soha sem szabadul meg a fülesétől és a napszemüvegétől.

A csodabogár – nem túl szívesen – de rablókat menekít ki az adott bűntett helyszínéről, mert tartozik egy régi ügy miatt a Doki nevű maffiafőnöknek (Kevin Spacey lubickol a szerepben). Azonban az egyik melónál az átlagosnál problémásabbak a társak, de főleg a Dili névre hallgató egyed (Jamie Foxx egészen pazar alakítást nyújt), aki minden konfliktusát gyilkossággal zárja le. Rádásul Baby szerelmes lesz egy isteni pincérnőbe, Deborába (Lily James), akivel érdemes lenne világgá menni… Innentől kezdve nincs is más dolgunk, mint hallgatni a tuti zenéket, nézni a zseniális akciókat és drukkolni a főhősünkért – ennél nagyobb klisé pedig nem is létezik, mégis úgy érezzük, hogy valami teljesen új dolgot látunk. (A filmzene kötelező hallgatnivaló!)

A veterán színészek hozzák a tőlük elvárható maximumot, a főszerepet alakító Ansel Elgorth pedig óriási meglepetés, hiszen a Csillagainkban a hiba, illetve a Beavatott című tini-sci-fi szériában őt elnézve egy percig sem gondoltam volna, hogy tud olyan férfias lenni a volán mögött, mint amilyen Steve McQueen volt a Bullittban. Sőt, még annál is macsóbb!

Info:

Nyomd, Bébi, nyomd!

Forgalmazza az InterCom

Június 29-től a mozikban

Témák
mozi filmkritika

Humorral a politikai elnyomás ellen

Publikálás dátuma
2017.06.27. 07:46
Kismányoki Károly - Mások szemével 1973.
A New York Times is felfigyelt a három budapesti galéria által szervezett New York-i kiállításra, amely a hatvanas-hetvenes évek magyar neoavantgárd alkotásait mutatja be.

A magyar művészek halk provokációi arra emlékeztetik a művészeket, a demokratikus kifejezésmód, a határtalan közösségi háló és a globális műkereskedelem minden előnyével együtt, hogy a humor nem kerül semmibe, de mindent jelenthet – írta a pénteki New York Times a „Mások szemével: A hatvanas és hetvenes évek magyar művészei” című kiállításról, amely a New York-i Elizabeth Dee galériában nyílt májusban. A magyar neoavantgárd korszakában keletkezett alkotásokat bemutató tárlat harminc művész több mint száz alkotását prezentálja, magyar részről az acb Galéria, a Kisterem Galéria és a Vintage Galéria közreműködésével valósult meg.

Az írás apropóján kérdeztük Hegedüs Orsolyát, az acb Galéria művészeti vezetőjét. A művészeti vezető elmondta, hogy még nem volt példa arra, hogy ilyen nagy terjedelmű cikkben foglalkozik magyar kiállítással a New York Times, nyomtatott kiadásban is. Hangsúlyozta, abból a szempontból is fontos a cikk, mert érthetővé válik belőle az egyes művészek legfőbb karaktere, és a kiállítás célja. Szerinte az írás azt is jelzi, hogy nem csak a képzőművészetet szeretők szűk köre foglalkozik a tárlattal, hanem nagyobb plénum is érdeklődik iránta, ami a legmerészebb álmaikat is meghaladta. Majd fanyar humorral hozzátette: „a magyar – nem szakmai – napi sajtó ingerküszöbét is alig tudjuk megütni; ha már megszűnt a Népszabadság, akkor kénytelenek vagyunk a New York Times-ban megjelenni.”

A neoavantgárd az 1960-70-es évek művészeti irányzata. Míg Európában folytatólagosan követte az avantgárdot, Magyarországon a Három T (Tilt-Tűr-Támogat) rendszer fennállása miatt egy időbeli szakadékot követően, a 60-as évek végétől bontakozott ki .A kiállítás, amelyen ezerkétszáz négyzetméteren húsz év magyar művészeinek alkotásai szerepelnek, a magyar neoavantgárd eddigi legnagyobb léptékű bemutatkozása, New Yorkban és az Egyesült Államokban.

A korszak egyes alkotásaiban nagy szerepet kap a fekete humor. Tót Endre egyik legfontosabb sorozata, az Örömök esetében a szöveges részbe sem lehet belekötni: azt írja „örülök, hogy egyet léphetek” és lefotózza, ahogy egyet lép. Megjelenik benne a pozitív szemléletmód és a végtelen irónia; tényleg annak kell örülnünk, hogy egyet léphetünk. A Lenin szobornál ugyanígy: „örülök, hogy itt állhatok”. Halász Károly akciója során a legfontosabb nemzetközi galériák felirataival látott el dobozokat, mintha művei a világ fontos helyszíneiről érkeztek volna vissza; külföldi kiállítóhelyekre küldeni műveket akkor teljesen lehetetlen volt – mesélte Hegedüs Orsolya lapunknak. Ez a tárlat főként a New York-i közönség számára készült, Szántó András kurátor megpróbálta közelebb hozni, vagy megértetni a közönséggel a motivációkat. Ekkor kerültek elő az egyes hívószavak, mint a humor, bár az teljesen adekvát módon jelen volt az akkori művészetben is – teszi hozzá.

A neoavantgárd művészetet sokféle intellektuális stratégia jellemezte, ezek olykor radikálisabban is megfogalmazódtak. Párhuzamosan éltek egymás mellett az absztrakt és a konceptuális tendenciák, a korszak nemzetközileg nagyon sokrétű volt. Ez a magyar művészetben is megjelent, a helyi sajátosság itt az akkori jelen volt, amelyben mások voltak a lehetőségek, mintha valaki egy szabad országban alkotott volna. De itt is lehetett világszínvonalú művészetet művelni. A politikai elnyomás képes a művészeket inspirálni és jelentős teljesítményeket eredményezni – hangsúlyozza Hegedüs Orsolya, aki különösen értékeli, hogy a jelenlegi amerikai politikai helyzetre való reflexió is megjelenik a New York Times cikkében.

A galéria művészeti vezetője úgy látja, hogy a neoavantgárd művészet iránt egyre inkább érdeklődnek az emberek, nem csak az acb Galéria, hanem a másik két magyarországi partner tevékenysége folytán is egyre láthatóbbak a korszak művészei, az országon kívül is. "Ugyanakkor nehéz helyzetben vagyunk – tette hozzá –, mivel tudományosan még nincs teljesen feldolgozva ez a periódus, forráshiány és megfelelő számú kutató híján a galériák végzik ezt a munkát. Ezek a tendenciák Magyarországon nem igazán voltak láthatóak a maguk korában, elsősorban underground körökben voltak ismertek, és azóta sem volt kellő mértékű utólagos feldolgozás.” – mondta Hegedüs Orsolya, hozzátéve, hogy „a művészek többsége közöttünk él, a korszak feldolgozását segíti az is, hogy többen mind a mai napig alkotnak”. Ugyanakkor Hegedüs Orsolya szerint a kutatásokat nem a magángalériáknak kellene kezdeményeznie. Úgy véli, a művészettörténész szakmának már hamarabb kellett volna reagálnia, és elvégezni az alapvető feladatokat. De tapasztalható fejlődés, a kiállításhoz minisztériumi támogatással jelentettek egy katalógust, amely többek közt Szántó András kurátor és más magyar szakértők írásait, valamint Winkler Nóra művészekkel készített interjúit tartalmazza.

Szerző

Salvador Dalí lánya vagyok! - Exhumálják a festőt a bizonyításhoz

Publikálás dátuma
2017.06.26. 18:12
Salvador Dalí 1965-ben - Fotó: Hulton Archive/Getty Images
Egy Katalóniában élő 61 éves nő állítja, hogy az 1989-ben elhunyt világhírű szürrealista művész az ő apja. Egy madridi bíróság elrendelte Salvador Dalí holttestének kihantolását az apasági vizsgálathoz.

Pilar Abel 2015-ben fordult a bírósághoz, amely tavaly kimondta: az apasági teszthez DNS-mintát vehetnek Salvador Dalí halotti maszkjáról. Azonban úgy tűnik, ez nem hozott eredményt, a bíró szerint az apaság megállapításához szükség van Dalí maradványainak exhumálására, ugyanis nincs más módja a mintavételnek: sem olyan biológiai minták, sem olyan személyes tárgyak nem maradtak fenn, amelyek alapján elvégezhető lenne a vizsgálat.

Enrique Blánquez ügyvéd, aki az eljárásban Pilar Abelt képviseli, a spanyol sajtónak azt mondta: arra számít, hogy a Spanyolország északkeleti részén, Figuerasban eltemetett művész földi maradványainak exhumálás még júliusban megtörténik.

Pilar Abel azt állítja: édesanyja és a festő titkos kapcsolatot folytatott az 1950-es évek közepén. Elmondása szerint szülei akkor ismerkedett meg, amikor az asszony háztartási alkalmazottként dolgozott Cadaquésben a festő barátainál. Egy tanút is talált, aki a bíróság előtt igazolta a szerelmi viszonyt.

Pilar Abel azt szeretné elérni, hogy a bíróság mondja ki: ő Salvador Dalí lánya, és ha ez bebizonyosodik, jelentős értékű örökségre tarthat igényt.

Szerző