Bill Gates okos budija

Újra és újra előkerül valahol egy-egy Horthy-szobor terve. Pedig, ha valakinek szobrot kellene állítani Magyarországon, az a lehető legkevésbé sem a volt kormányzó lenne. Messzemenően pártolnám, hogy mondjuk, legyen szobra Bill Gatesnek. Ő lehetne annak a gazdag milliárdosnak a példaképe, aki a pénzét nem horvátországi nyaralóra, jachtra meg focicsapatra költi, hanem a világ jobbítására. (Ilyen alapon persze Sorosnak már régen illett volna szobrot emelni, de ezt hagyjuk, a politika ingoványos talajára vezetne.)

Olvastam, hogy a Microsoft irányításából visszavonult milliárdos olyan alapítványokba fektetett, amelyek egyrészt jótékonykodnak, másrészt a világ ökológiai problémáira igyekeznek választ keresni. Ilyen például az a különleges vécé, aminek öblítéséhez nem kell se víz, se csatorna; a vizeletet különválasztja a széklettől, az előbbit takarításra és locsolásra alkalmas vízzé, utóbbit pedig hamuvá és energiává alakítja. Az így termelt energiát akár mobilok és kisebb kütyük töltésére is tudnák használni. A vécé higiénikus üzemeltetése háromhavonta úgy háromezer forintba kerülne.

Melegen tudnám ajánlani ezt a befektetési ötletet azoknak az Orbán-oligarcháknak, akik lassan már nem tudják mire költeni a pénzüket, annyi mindent „magukévá tettek” már ebben az országban. Mondjuk az OTP Travel szervezhetne számukra egy borsodi-nyírségi-békési társasutat, beültethetné őket egy luxus buszba, és megmutathatnák nekik milyen körülmények között élnek arrafelé a romák. (Fölszállhatna a buszra a romák pénzét marhaságokra elherdáló Farkas Flórián is.) Találkozhatnának az arrafelé még megmaradt néhány orvossal, aki elmesélhetné, milyen járványveszélyt jelentenek az elhanyagolt cigánytelepi budik.

Persze elgondolkodhatna az amerikai milliárdos példáján akár Szijjártó Péter is, noha ő nem a maga milliárdjait dobja ki az ablakon, hanem a mienket. Innen nézve a fene sem érti, mi szükség van arra, hogy a „gazdag magyar kormány” hatmilliárd forintos támogatás adjon a Fülöp-szigeteki a Manila-öböl megtisztítására, amikor ennek a sok pénznek itthon is volna helye. Rodrigo Duterte, a véreskezű Fülöp-szigeteki diktátor épp a Manila-öbölről mondta, hogy abban majd meghíznak a halak, mert oda fogja bevágni az összes kivégzett bűnözőt.

Ha annyira húzza a kormány zsebét az elköltendő sok pénz, ott lenne mindjárt a Szamos folyó, amelyet a romániai Vetésen működő húsfeldolgozó üzem szennyez. Elég volna Szijjártó miniszternek Bukarestbe utaznia és a folyó megtisztításáról, a szennyező üzem megfékezéséről megállapodnia a kollégájával. De ez úgy látszik nem annyira sürgető, pedig már a Tiszát is elérte a fertő. Egyetlen korty, vagy akár a vízben való fürdés komoly megbetegedéseket okozhat, tele van patogén, fertőző baktériumokkal.

Eszébe sem jut egyik magyar milliárdosnak sem, hogy Bill Gates útját kövesse. Hiába is magyaráznám a gyerekeimnek, hogy itt, Európa szívében, sokkal "fontosabb" ügyek vannak, mint a környezet védelme. Már nem értik, hogy nálunk miért nem adnak ilyen érdemekért magas kitüntetéseket. Hogy a szoborról ne is beszéljünk.

Szerző
Somfai Péter

Ki fizet a környezeti károkért?

Magyarországnak sokkoló tapasztalatai vannak az ipari környezetszennyezésekről. Tiszai ciánszennyezés, Kolontár, Illatos út –, hogy csak legismertebbeket említsem. A felfoghatatlan emberi, ökológia károkkal járó vörösiszap-katasztrófa után kármentesítésre és helyreállításra az állam mintegy 40 milliárd forintot költött, miközben az érintett Mal Zrt. 10 millió forintra volt biztosítva. A katasztrófa előidézéséért konkrét felelőst azóta sem sikerült találni.

Az Illatos úti vegyi botrány ügyében több, mint egy évtizedig ment az érintett hatóságok közötti tili-toli, mígnem Orbán Viktort személyesen szembesítették a problémával, s az állam végül beavatkozott. Egy önkormányzati képviselő és egy aktivista kitartásának köszönhetően mára a több ezer tonnányi rákkeltő, mérgező vegyi hulladékot az állam elszállítatta és az épületek, berendezések után most a talaj és talajvíz kármentesítésén a sor – sok milliárdért, amit szintén mi, adófizetők fogunk állni.

Kiskunhalas belterületén ma 1500 tonna veszélyes hulladék áll gazdátlanul – a civilek hiába figyelmeztettek, a hatóság ideiglenes tárolásra adott engedélyével visszaélt, majd eltűnt egy cég. És folytathatnám: Almásfüzitő, Hortobágy, Soroksár, azbesztszennyezéssel bajlódó vidéki városok, a Szamost és a Felső-Tiszát jelenleg is érintő fertőző szennyvíz hullám... A lista véget nem érő.

Az esetek világosan rámutatnak, hogy jelenleg sem a magyar, sem az uniós jogszabályok nem tudják biztosítani, hogy valóban érvényt lehessen szerezni az európai környezeti szabályozás egyik alapját képező „a szennyező fizet” elvnek. Épp ellenkezőleg, a szennyező helyett leggyakrabban az állam, azaz mi fizetünk.

Pedig azt, hogy ez ne így legyen, elvben a környezeti felelősségről szóló uniós irányelv biztosítaná. Sajnos azonban nemcsak az irányelv végrehajtásáról készült friss elemzések, hanem a mindennapi tapasztalatok is azt mutatják, hogy mindez nem működik. Nagyok az eltérések az egyes uniós tagállamokban a jogértelmezés, a jogalkalmazás terén. Az irányelv együtt él a korábban meglévő tagállami szabályokkal, így alkalmazása esetleges, és éppen a nagy katasztrófákra, a Kolontárhoz hasonló esetekre nem ad kielégítő megoldást. Sok problémán segítene a direktíva jobb végrehajtása, önmagában ez azonban nem elég. Az irányelv felülvizsgálatára volna szükség, amivel kiterjeszthető lenne a jogszabály hatálya és nagyobb hangsúlyt kapna az objektív felelősségi rendszer, valamint össze lehetne fésülni a polgári, közjogi és büntetőjogi szempontokat. Ugyanakkor mindez csak akkor hoz megfelelő eredményt, ha elkerüljük a cégeknél az „eltűnés”, a fizetésképtelenség kockázatát, mint ahogyan ez történt szinte valamennyi, a bevezetőben említett esetben. A felelős cégek képtelenek fedezni az okozott kárt, nyomtalanul eltűnnek, vagy strómanok kezébe játsszák át a vállalkozást, így el tudják kerülni azt, hogy a kárelhárítás és a helyreállítás költségeit nekik, mint szennyezőknek kelljen megfizetniük.

Ezért is volna szükség az irányelv reformjára, és ennek keretében a kárfelelősségi rendszer újragondolására is. Egy valóban egységes kárfelelősségi rendszer kialakulása nem csupán a környezeti károk jobb kezelése, hanem azok megelőzése szempontjából is fontos lépést jelentene, hiszen az már a bajok megtörténte előtt/helyett felelős döntésekre, megfelelő biztonsági, biztonságtechnikai intézkedések megtételére ösztönözné a gazdasági szereplőket. Egy jól átgondolt, többlépcsős kárfelelősségi rendszer csökkenteni tudná a tagállamok közötti versenyképességi, környezetbiztonsági és -egészségügyi különbségeket is.

A környezeti felelősségről szóló irányelv jelentéstevőjeként az Európai Parlamentben egy háromszintű kárfelelősségi rendszerre tettem javaslatot. Azt gondolom, elsőként a gazdasági szereplőktől kötelező pénzügyi biztosítékot kellene kérni olyan bankgarancia vagy kötelező környezeti felelősségbiztosítás formájában, amelynek felső határértéke változó, mértéke pedig tükrözi a gazdasági tevékenység környezeti kockázatát. (Erre egyébként van precedens néhány uniós országban, például Szlovákiában, más, konkrét tevékenységekre, mint amilyen a tengeri olaj és palagáz kitermelésre, már most is kötelező biztosítéki rendszert ír elő az uniós jog). Ilyen biztosítékok nélkül nem lenne szabad engedélyt kiadni kockázatos ipari tevékenységekre. Baleset, szennyezés esetén a kárelhárítás költségeit alapvetően a pénzügyi biztosíték vagy a biztosítás fedezné az adófizetők helyett.

Ez a garancia azonban nem lehet korlátlan, csak egy bizonyos felső határig képes fedezni a költségeket. Mi van, ha a bekövetkezett kár meghaladja a pénzügyi garancia vagy a biztosítás összegét? Az ezen felüli kárfelszámolási költségek fedezésére egy átfogó, az amerikai „Superfund” mintájára működő, uniós szintű környezeti kármentesítési alapot kellene létrehozni a nagy léptékű ipari katasztrófák esetére. Az iparág befizetéseiből töltődő alap az európai léptékű szennyezések esetén tudna a cég biztosítékai által nem fedezett kárelhárítási költségekhez hozzájárulni. Ilyen uniós alap természeti katasztrófák kapcsán már ma is létezik. Végezetül az extrém – de csak valóban kivételes – esetekre, vagy történelmi, átörökölt szennyezésekre pedig maradna a harmadlagos, állami felelősségvállalás.

A várható hatások szerteágazóak. A költségvetés – így az adófizetők – kímélése a legkézenfekvőbb következmény. De ezen túl egy ilyen rendszer a kockázatos technológiák költségének növelésével, amelyeknek magasabb biztosítási díjtételei vagy kötelező pénzügyi garanciái volnának, az alternatív, biztonságosabb megoldások versenyképességét javítaná, így a legveszélyesebb technológiák fokozatos háttérbe szorulását eredményezné. Hogy csak egy példát említsek: a cianidos bányászati technológiát megdrágítva az aranykitermelés kevésbé veszélyes megoldásait hozná helyzetbe, megelőzve, hogy még egyszer át kelljen élnünk a 2000-es tiszai ciánszennyezés sokkját. Ténylegesen érvényesítené továbbá a „szennyező fizet” elvet, és a lakosság egészségvédelméhez is hozzájárulhatna.

Magyarországnak az ismert, súlyos tapasztalatok birtokában különös érdeke fűződne a vonatkozó uniós jogszabály szigorításához, a fentiekben vázolt többszintű kárfelelőssége rendszer szorgalmazásához, és itthon mind az engedélyező, mind az ellenőrző hatóságok megerősítéséhez. Kormányunk igen harcos hangnemet üt meg számos kérdésben az uniós porondon, vajon itt mi indokolja e téren a tettrekészség hiányát? Ha van ügy, amely valóban az egész társadalom javát szolgálná, akkor ez az volna. Ha a műbalhék mellett maradna ilyesmire is energia.

Szerző

Pénz az ablakban

Megint lehet(ett) kazáncserére pályázni: nagylelkű kormányunk ezúttal 3,5 milliárd forintot tett ki az ablakba, hogy megsegítse a fűtéskorszerűsítésen gondolkodókat. Minden évben van ilyen, és mindig ugyanúgy zajlik: hónapokig beszélnek róla, majd a keret órák alatt elfogy, és – országos léptékben – marad minden a régiben. A felhajtás persze így sem fölösleges: aki messziről nézi, akár úgy is láthatja, hogy az Orbán-kabinetnek fontos az energiatakarékosság. Egyébként tényleg fontos, csak máshogy: próbálják gátolni, minden eszközzel.

Egy átlagos otthon energetikai ráncba szedése legalább egymillió forintba kerül, vagy legalábbis egymillió biztosan kell, hogy érdemes legyen hozzákezdeni. Hőszigetelés, a nyílászárók cseréje, a fűtés modernizálása – ez normális helyeken egyetlen csomag, egyiket a másik nélkül fölösleges megcsinálni, hiszen a csúcskazán is az utcát fűti, ha a meleg kimegy az ablakon. 2010-ben még Orbánék is tudták ezt: a választási programban az szerepelt, hogy állami eszközökkel évente a lakásállomány 10 százalékát hozzák fel – legalább energetikai szempontból – a XXI. század szintjére. A korszerűsítés nagyjából a rezsi megfelezését jelentené, és munkahelyeket teremtene tízezres nagyságrendben, szerte az országban. Most 2017-et írunk, vagyis már az otthonok 70 százaléknál kellene tartanunk – de hol tartunk valójában?

Magyarországon négymillió háztartás van, egy országos felújítás tehát durván 4000 milliárd forintot igényelne. Az idei 3,5 milliárd úgy 3,5 ezer lakásra elég – a teljes lakásmennyiség kevesebb, mint egy ezrelékére. Az adott tempóban 1100 év alatt lehet korszerűsíteni az összes magyar otthont – ezért mondtuk, hogy a minimális keretösszeggel elindított akciónak a kommunikációs szempontokon kívül semmi értelme.

Valahogy úgy alakult, hogy 2010-ben, amikor választást kellett nyerni – lehetőleg kétharmaddal –, nem atomerőművel akarták megvágni a rezsiszámlákat, hanem lakásfelújítással. Pénzügyi értelemben a két projekt csereszabatos, hiszen éppen azt a 4000 milliárdot költenék most két orosz reaktorra, amit anno még az embereknek szántak. Csakhogy időközben a Habony-Rogán ötletgyár kitalálta a rezsicsökkentés kódnevű politikai csodaszert: az energiapórázt, amivel minden korábbi módszernél hatékonyabban lehet kézben tartani az árérzékeny választókat. Aki most az energiahatékonyság növelését sürgeti, az arra próbálja rákényszeríteni a kormánypártot, hogy engedje ki a magyar lakosságot az állami energiafüggőségből – ezzel az erővel arra is kérhetnénk őket, hogy hagyjanak fel a politizálással, és menjenek inkább dolgozni. Aki esetleg nem értené, miért harcol kitartóan Lázár János és Orbán Viktor annak a 130 milliárd forintnyi ingyen pénznek az átvétele ellen (!), amelyet az EU szánna a magyar lakások energiahatékonysági korszerűsítésének vissza nem térítendő támogatására, fussa végig a fenti gondolatmenetet, aztán menjen kazánpályázatot írni. Ha nem is idén vagy jövőre, de a következő 1000 évben valamikor talán sorra is kerül.

Szerző
Hargitai Miklós