Előfizetés

Bartók intenzíven és lagymatagul

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2017.06.03. 09:45

Az intenzíven felzaklató koreográfiáiról nemzetközi szinten is híres Frenák Pál felzaklatta némiképp a Magyar Állami Operaház közönségét is. A fából faragott királyfi című balett bemutatójának százéves évfordulójára, a Bartók TáncTriptichon premierjére hathatósan újraálmodta a remekművet. Megsokszorozta a szereplőket és megosztotta a nézőket. Úgy körülbelül háromnegyedüknek tetszését elnyerte. A többiek mereven elutasítják, durcásan, sőt sértődötten néznek, amikor lemegy a függöny, tüntetően nem tapsolnak. Vagyis történt valami, nem a szokványos került színpadra, hanem rendhagyó, ami inspirálóan hathat. Emlékezzünk csak vissza, amikor a markáns egyéniségű Jurij Petrovics Ljubimov, a világhírű Taganka Színház alapító-igazgatója a Don Giovannit rendezte az Erkel Színházban, egyszerre támadt erős fütty és voltak hangos bravó kiáltások is - a produkció meglehetősen meghatározóvá vált.

Az, hogy a kortárs tánc ennyire erőteljesen betört a patinás falak közé, biztosan valamilyen szempontból megtermékenyítően hat. Összesimulnak a modernség művészei a klasszikus táncosokkal. Egységet alkotnak a produkcióban. Megtanulnak egy különös instrumentumon létezni, mozogni, játszani, élni. Frenáknál rendszerint van egy ilyen meghatározó, már-már önálló létező, a Fiúkban például egy levegőbe tartó kötélrendszer, a Birdie előadásában fémszerkezet konstrukció, vagy épp a MILAN-ban egy ember nagyságú, roppant kifejező bábu. A fából faragott királyfi esetében adná magát, hogy báb jelenítse meg a címszereplőt, évtizedekig ment a darab, amit külföldre is sokfelé elvittek, az Állami majd Budapest Bábszínházban, ahol a fabábú testrészeire, fejre, törzsre, lábakra, kezekre is tudott szakadni, és így tébolyultan vad vitustáncot járni. Gondolhattuk, hogy ezt élő szereplőkkel szinte lehetetlen megcsinálni. Frenák szerint viszont ugyan miért is ne lehetne? Megsokszorozza a szereplőket. Fából faragott királyfiként például heten is színre lépnek. Megmutatják ennek a gépies, de mégis megelevenedő lénynek a sokarcúságát, és ennyien persze szanaszét is tudnak szakadni, gurulni.

Az a bizonyos meghatározó instrumentum ugyanis ezúttal egy hatalmas, lejtős téglalap, ami mögött trambulinon dobbantva fel lehet tűnni, de le is lehet bukni a mélybe, lecsúszni, lehempergőzni a testeket visszatükröző és megsokszorozó sima felületen, s nyilván nagy nehézségek árán, fölfelé szaladni. Így képviselteti magát átvitt értelemben is a fent és a lent, és mint Frenáknál igen gyakran, a szédítő magasság szintén, hiszen egy heveder segítségével, melyen a Tündér, illetve ezúttal tündérek tanyáznak, a levegőbe is emelkednek szereplők, vagy éppen onnan le is taszíttatnak. Senki nem hihette, hogy Frenák a hagyományos módon, hatalmas, színes lepellel ábrázolja a jóságos, a Királykisasszonyt és a Királyfit próbára tevő, és végül révbe kalauzoló Tündért. Ez az égi szférában mozgó lény nem szelíden ide-oda lengedezik, tébolyultan, megveszekedett gyorsasággal pörög-forog a levegőben, van, akiket magával ránt, majd visszaenged a biztosabb, de közel sem biztos talajra. Káosszal teli, zaklatott világról beszél Frenák, aki a színpad baloldalán, fehérre meszelt arccal, mint valami bölcs Prospero Shakespeare A vihar című művében, megjelenik, és kétségbeesetten, de a dolgokra való rálátással, szemléli azt, ami történik.

A táncosok bedobnak apait-anyait, hihetetlen energiákat hoznak felszínre magukból, nem ritkán szédítő a tempójuk, a pokol legmélyére hatolnak, vagy éppen időlegesen a menyben járnak, arcukra is kiül az a széles érzelmi amplitúdó, amit átélnek. Szívvel-lélekkel, tehetséggel, hatalmas energiával vannak jelen, csaknem a zsigereiket teszik ki a deszkákra, és ez abszolút hat azokra, akik nem utasítják el maguktól a produkciót. A nézőtéren is sokan tűzbe jönnek, a Kovács János által megrendítően vezényelt, jó formát futó Magyar Állami Operaház Zenekarának hatására is, és lelkesen ünneplik az előadást.

Sajnos A csodálatos mandarin előadásán nem sok ünnepelni való akad. A zseniális Seregi László többször koreografálta a Mandarint, és tán ez az utolsó verzió, amit most felújítottak, eleve nem a legjobb változat. És bár a próbákon jelen volt Kaszás Ildikó, az öt éve halott Seregi állandó asszisztense, és Pongor Ildikó balettmesterként tevékenykedett, már a premieren fáradt, közel sem felvillanyozó teljesítményt láthattunk. Prostituált lányként, aki csavargók társaságában csábít, hogy aztán az áldozatot kirabolhassák, Kozmér Alexandra arca teljesen kifejezéstelenül rezzenéstelen. És az marad még akkor is, amikor az öreg gavallér meg a fiatal diák után maga a mandarin, az állhatatosság, a vágy, a fékezhetetlen őserő megtestesülése megjelenik, amit Bajári Levente elénk is tár rendesen. De Kozméron nem tükröződik, hogy az általa alakított lány is mágnesként vonzódik ehhez a végzetesen veszélyes, elementáris férfihoz. A táncosnő profi módjára lejárja a koreográfiát, de bennem semmit nem mozgat meg. Sokan emlegetik például, hogy a legendás Lakatos Gabriella hogyan táncolta ezt a szerepet Harangozó Gyula koreográfiájában, hát igen, ha belegondolok, évtizedek után is megborzongok tőle. A három csavargó, Szegő András, Szakács Attila, Melnyk Vladyslav esetében sem érzem az elszabadult, gyilkos ösztönöket. Sajnos ez a produkció se hús-se hal jellegűen vérszegény, miközben Kovács és a zenekar megint csak képviseli Bartók szellemiségét.

A Pest, Buda és Óbuda egyesülésének félévszázados jubileumára született Táncszvit a Duna Művészegyüttes közreműködésével, Juhász Zsolt koreográfiájával, a néptáncot hozza az Operaház deszkáira. Tizenhét percben üde színfolt, frissen kikeményített, szép jelmezekkel, jó ritmusban, nem kevesebb, de nem is sokkal több. Jó ötlet, hogy három táncfajta - klasszikus, kortárs és népi - egy este megjelenik a deszkákon, de sajnos a három egyfelvonásos produkció között semmilyen gondolati kapcsolat nem fedezhető fel. Így egyáltalán nem erősítik egymást.

Téglagyári kapriccsó

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2017.06.03. 09:40
Fotó: Thinkstock

Szimpla hétköznap volt, kora délután, mentem át busszal Budáról Pestre, mikor mögöttem a buszon egy ideges nő azt üvöltötte a telefonba egy bizonyos Erikának, hogy olcsó téglagyárat akar venni. Erika, tudsz olcsó téglagyárat eladót? Ezt kérdezte, de sajnos üvöltve. Nem lehetett nem meghallani. Elsőre kicsit elcsodálkoztam, másodjára már nem. Elvégre Magyarországon vagyunk 2017-ben, itt bármi előfordulhat. Még az is, hogy ez a bizonyos Erika tud egy eladó téglagyárat, méghozzá olcsót.

Hátranéztem, hogy megnézzem magamnak a leendő téglagyár-tulajdonost, de nem tűnt sem bolondnak, sem részegnek, sem drogosnak. Tényleg téglagyárat akart venni. Ezt onnan tudom, hogy a telefonba beleüvöltötte azon elképzelését is, miszerint felőle egy üres ipari ingatlan is szóba jöhet, amely alkalmas téglagyári kemencék fölépítésére, csak az a lényeg, hogy olcsó legyen, valahol Pesten, lehetőleg a város északi felén, közel a Megyeri-hídhoz az autópálya-csatlakozás miatt.

Úgy harsogott, mintha nem lett volna körülötte nyolcvan idegen ember, akit egyáltalán nem érdekel, hogy van a buszon valaki, aki téglagyárat akar venni olcsón. Kivéve engem, mert én ebben témát láttam, elővettem kicsiny jegyzettömbömet, s fölírtam magamnak, hogy szimpla délután volt, mentem át busszal Budáról Pestre, mikor mögöttem a buszon egy ideges nő azt üvöltötte a telefonba egy bizonyos Erikának, hogy téglagyárat akar venni. Erika, tudsz olcsó téglagyárat eladót?

Tűnődtem rajta, hogy az üvöltözést mikor állítja le valaki, de nem szólt közbe senki. Úgy tettünk, mintha nem hallanánk semmit, pedig nagyon jól hallottuk, hogy a buszon egy nő a komfortzónánkat semmibe veszi, mert ő olcsó téglagyárat akar venni Pesten. Lehetőleg közel a Megyeri-hídhoz. Furcsa az ember. Meg se rezzentünk, mi sokat próbált, sokat látott, sokat hallott kelet-európai lakosok. Ennek a nőnek itt a buszon kell egy téglagyár, hát istenem, van ilyen. Kell neki, hát kell. De hátha tud neki segíteni ez a bizonyos Erika a vonal túlsó oldalán, és akkor az üvöltést abbahagyja.

Körülöttem néhány idős asszony ült rezzenéstelen arccal, meg se rándult a szemöldökük arra a bejelentésre, miszerint a leendő téglagyár-tulajdonosnak a beruházás céljára rendelkezésre áll a bankban 375 millió forintja. S mivel a vállalkozása hitelképes, további 50 milliót fel tudna venni hitelre.

Körbenéztem az utastársakon, ránézésre megsaccoltam az anyagi helyzetünket, s arra jutottam, hogy tizenöt év alatt sem tudnánk ennyi pénzt összeadni. Igaz, nem is akarunk téglagyárat venni.

Sok mindent megértek, sőt, elnézek, mióta rájöttem, hogy Abszurdisztánba sikerült beleszületnem, de azt azért nem nagyon értettem Budáról Pest felé menet, hogy vajon miért telefonon érdeklődik ez a nő. Sokkal diszkrétebben elintézhetné a dolgot az interneten odahaza. Be kell gépelni a megfelelő keresőszavakat (olcsó téglagyár Pesten), s biztosan kiad a varázsháló néhány találatot. Miért üvölt a fülünkbe ez a nő? Miért nem veszi észre, hogy nem egyedül utazik? Hátrafordultam, megnéztem alaposabban, végignéztem rajta tetőtől-talpig, s kiszúrtam, hogy kopott a cipője orra. Nahát.

Hiszen akkor emiatt ordít.

Furcsa az ember, ha kopott cipőben akar téglagyárat venni. S van rá 375 millió forintja. De kopott cipőben jár. Körbenéztem az udvariasan és türelmesen hallgató utazóközönségen, megnéztem a cipőket, s észrevettem, hogy szinte mindenkinek kopottas és viseltes a cipője. Nekem is. Kétéves, de még mindig új cipőnek hívom. S eszembe jutott, hogy amikor gyerekkoromban odahaza, Egerben német turistákat láttam, soha nem értettem, hogy mi olyan különös rajtuk. Felnőtt koromban jöttem rá Németországban, hogy a tehetősebb német középosztály nem hord viseltes ruházatot. Az osztrák sem. Minden cuccuk új. Mi kelet-európaiak évekig hordunk egy-egy nadrágot, sőt, úgy tartjuk, hogy minél régebbi, annál kényelmesebb. Ha kitérdeltük, úgy a jó. A német középosztály azonban nem jár több éves ruhában. Nem jár kitaposott cipőben, nem vesz föl kifényesedett térdű nadrágot, nem húz föl kinyúlt pólót, és nem vesz buszon téglagyárat. A kilencvenes évek elején, amikor forgószélként elkapott minket a kapitalizmus, úgy néztünk ki a málnaszín zakónkban, zöld nadrágunkban, cikornyás mintás nyakkendőnkben, mint a hülyék. De legalább ment az üzlet. Eltelt pár év, és olyan jól ment az üzlet, hogy valamikor 2000 körül azt éreztem, hogy a magyar középosztály kezd a némethez és az osztrákhoz fölzárkózni. Mármint ruházatban. Egyre jobb cuccokban jártunk. Akkoriban már és még nem lehetett olyan könnyedén megkülönböztetni egy kelet-európait egy nyugatitól. Most már megint könnyebb. Ránézel egy emberre, és már megint meg tudod állapítani, hogy nyugati-e, vagy keleti. Pár évig ezt nem lehetett tudni. Most már lehet megint. Megint odáig jutottunk, hogy a helyi járaton üvöltözünk, és kopott cipőben akarunk téglagyárat venni Pesten. De olcsót. Lehetőleg közel a Megyeri-hídhoz.

ÖRÖKZÖLD GYEPEN - Viharként tombol már

Hegyi Iván
Publikálás dátuma
2017.06.03. 09:37

Erős túlzás volna azt írni, hogy a magyar válogatott nagy reményekkel utazott az 1978-as labdarúgó-világbajnokságra. Noha itthon, a szurkolók körében felfokozott volt a hangulat, mert honfitársaink a kvalifikációs csoportban megelőzték a Szovjetunió együttesét, majd az interkontinentális pótselejtezőn kettős győzelemmel, 9-2-es összesítéssel intézték el az Uruguay legjobbjait kiejtő bolíviai csapatot, a játékosok tudták, hogy a vb legerősebb négyesébe kerültek - a társaság tagjai a házigazda argentinok, valamint az olaszok és a franciák voltak -, ráadásul 1977 februárjában már jártak Buenos Airesben, és 5-1-es vereséget szenvedtek a Mundial vendéglátóitól. Daniel Bertoni három, valamint Leopoldo Luque két gólja nyomán a 47. percben 5-0-t mutatott a Bombonera stadion eredményjelző táblája...

Igaz, 1976. március 27-én a Népstadionban a magyar válogatott 2-0-ra legyőzte a Kelet-Európában portyázó, előzőleg Kijevben a szovjet (1-0) és Chorzówban a lengyel együttest felülmúló (2-1) argentin csapatot. A lengyelországi mérkőzés másnapján a Népszabadság szalagcíme ez volt: „Katonai hatalomátvétel Argentínában.” Majd a lap első oldalát uraló cikk így kezdődött: „Közép-európai idő szerint szerda hajnalban háromtagú katonai junta vette át a hatalmat. Az argentin rádió szerda reggel sugárzott hivatalos közleménye szerint a junta tagjai: Jorge Videla altábornagy, a szárazföldi, Orlando Agosti altábornagy, a légierő és Emilio Massera ellentengernagy, a haditengerészet főparancsnoka.”

A dél-amerikai országra szörnyű esztendők vártak. A fővezér Videla azt hangoztatta, hogy a rezsim „nemzeti reorganizációval megvédi a nyugati keresztény civilizációt a kommunizmus elleni küzdelemben”, s e küldetés jegyében a következő években csaknem 30 ezer személy tűnt el, az ország 350 „fogva tartási központjában” 10 ezer politikai fogolynak tekintett áldozatot aláztak, kínoztak és gyilkoltak meg. Azért írom, hogy „politikai fogolynak tekintett”, mert édesanyák és gyermekeik is voltak a rémuralmat a titkos táborokban elszenvedők között. Lelkileg az a több száz anyuka sem járt jobban, akiket nem hurcoltak el, ám újszülött kicsinyüket elvették tőlük, hogy a csecsemőt politikailag megbízható, gyermektelen családoknak adják.

A Nemzetközi Labdarúgó Szövetségre óriási nyomás hárult, ám az erkölcsileg szinte minden korban ingatag lábakon álló FIFA azzal a hamis érvvel hagyta Argentínánál a rendezés jogát, hogy a dél-amerikai ország támogatásra szoruló, szolidaritásra érdemes népének szüksége van a világbajnokságra. Ezt az „oltalmat” aztán olyannyira komolyan vette a futball-világszervezet vezérkarának megannyi fura ura, hogy gyakorlatilag megnyerette Argentína csapatával a vb-t. A szövetség moráljára jellemző: Brazília hiába kérvényezte, hogy a középdöntő záró fordulójában – amely a döntőbe jutásról határozott – egy időben kezdődjék a Brazília–Lengyelország és az Argentína–Peru találkozó, Joao Havelange, a labdarúgást irányító gyülekezet brazil (!) elnöke elutasította a beadványt. Az előbbi mérkőzést – helyi idő szerint – délután, az utóbbit este tartották, és Argentína jobb gólkülönbségével megszerezte a középdöntő-csoport finalista pozíciót jelentő első helyét a vb egyetlen veretlen válogatottjával, a heves ellenszélben csak bronzérmes brazil csapattal szemben, miután 6-0-ra győzött...

Mára már bebizonyosodott az, amiről az egész világ meg volt győződve: az argentinok „bundával” kerültek a döntőbe. Genaro Ledesma perui szenátor 2012-ben egy Buenos Aires-i bíróság előtt elismerte: Francisco Bermudez perui és Videla argentin elnök annak idején alkut kötött egymással, hogy a borzalmak juntája tizenhárom Argentínában bebörtönzött perui politikai foglyot szabadon enged a megfelelő eredményért, a legalább négygólos győzelemért... Noha e megállapodásról az argentin labdarúgók nem tudtak, a 6-0 után az öltözőbe látogató Videlával Alberto Tarantini nem volt hajlandó kezet fogni, és tartózkodott ettől Cesar Luis Menotti szövetségi kapitány is. Ők utóbb nem „tűntek el”, de nyilván csak azért nem, mert híresebbek voltak annál, hogy egyszerűen köddé – vagy inkább hirtelen halottá – váljanak...

A magyar csapatnak ebben a légkörben kellett a nyitómeccset játszania Argentínával. Jóllehet hazánk fiait egy Buenos Aires-i, már akkor is retró hangulatú diákszállóban elzárták a külvilágtól, a társaságot több tényező is nyomasztotta. Például az, hogy a hotelt csak együttesen lehetett elhagyni, és a séták során tizenöt-húsz fegyveres kísérte a kompániát. Mészáros Ferenc, a kapusok egyike még ebben a helyzetben sem veszítette el a humorát, mert a keret tagjait az edzésekre szállító külön busz vezetőjét elnevezte Kempesnek... Az azonban nem volt vicc, hogy a garnitúra nem számíthatott két leginkább gólérzékeny csatárára. Várady Béla egy világhírű német sportszercég bázisán, az akkoriban kikísérletezett műfüves pályán szenvedett combizom-szakadást, bár a sérülés súlyosságáról idehaza senki nem tudott, a népet ugyanis a ballábas bombázó felépülésével biztatták. Az „etetést” az indokolta, hogy így senki nem tette fel a kérdést: miért épp a mi játékosainkkal tesztelték a herzogenaurachi borítást?

Annál inkább felvetődött: miért kellett a vb előtt Londonba is elutazni? Egyrészt a Wembleyben rendezett főpróbán a magyar csapat 4-1-re kikapott Anglia együttesétől, amely sem 1973-ban, sem 1977-ben nem tudott továbbjutni vb-selejtezőcsoportjából; másrészt a fiúkat az angol fővárosba elkísérő hölgyek közül Fazekas László felesége, valamint Törőcsik András barátnője fehérneműt emelt el egy áruházból. A brit bulvárlapok persze felkapták a kínos sztorit, melynek nyomán – ha a táncos Törőcsik nem is – Fazekas lelkileg összetört, Baróti Lajos még kilenc nappal később, a vb-nyitányon sem merte őt beállítani. Ezzel 1977 hazai gólkirálya, Várady után 1978 magyar mesterlövésze is kidőlt... (Müller Sándortól pedig már korábban megvált a keret: a Vasas játékmesterét cigarettázás miatt zárta ki a válogatottból – még hetvenhétben – a szakvezető.)

Ám – láss csodát! – a világbajnokság első, magyar idő szerint éjjel negyed 12-kor kezdődő találkozójának 10. percében Csapó Károly az argentinok hálójába küldte a labdát, miután Zombori Sándor lövését Ubaldo Fillol kapus a tatabányai középpályás elé ütötte. Itt lefújhatták volna a meccset: vége, Csapó! Ám José Antonio Garrido portugál játékvezető a folytatás mellett döntött, és négy perccel később Gujdár Sándor kiejtette Mario Kempes veszélytelennek tetsző szabadrúgását, Luque pedig két méterről a kapuba passzolt. Ha nincs ez a kapushiba, akkor bármi megtörténhetett volna, mert az argentinokat megdermesztette a számukra keserves kezdés. A házigazdák még így is csak a 83. percben szerezték meg a győztes gólt – a kalandozó Gujdár megint nem remekelt –, majd a találkozó utolsó három percében előbb Törőcsiket, aztán Nyilasi Tibort kiállította a mérkőzés bírája. Törőcsik azért gurult dühbe, mert az argentin labdarúgók – Daniel Passarellával az élen – szünet nélkül zaklatták és rugdalták; nem tudták volna ezt megtenni, ha Fazekasra és Váradyra is figyelniük kell... Nyilasi pedig jó barátja leküldésétől „borult el”, hogy aztán pajtásával együtt szenvedje el az MLSZ-vezetőség, valamint a kapitány retorzióját. Kutas István szövetségi elnök kijelentette: „Még azt is fontolóra vettük, hogy mindkettőjüket azonnal hazaküldjük.” Aztán maradhattak, de a többiektől külön kellett edzeniük. „Úgy kezeltek, mint az ebolásokat” - mondja ma Nyilasi. Baróti odáig ment, hogy „az egész küldöttség nevében” bocsánatot kért az ellenféltől, a Népsport pedig azt írta az addig ajnározott kirekesztettekről: „A magyar csapat ellen hangolták a közvéleményt.” E meghatározás egyébként olyannyira nem volt igaz, hogy a hazaérkezés után – noha a magyar együttes három vereséggel távozott a vb-ről – Nyilasit és Törőcsiket rajongók sokasága ölelgette a ferihegyi repülőtéren.

Argentína–Magyarország 2-1 (1-1)
Vb-nyitómérkőzés, 1978. június 2-ről 3-ra virradó éjszaka (magyar idő szerint), Buenos Aires, 71 615 néző. Jv.: Garrido (portugál).
Argentína: Fillol – Olguin, Galvan, Passarella, Tarantini – Ardiles, Gallego, Valencia (Alonso, 74.) – Houseman (Bertoni, 67.), Luque, Kempes.
Magyarország: Gujdár – Török Péter (Martos, 46.), Kocsis István, Kereki, Tóth József – Nyilasi, Pintér, Zombori – Csapó, Törőcsik, Nagy László.
Gól: Csapó (10.), Luque (14.), Bertoni (83.).

Ezzel együtt látnokiaknak tekinthetők Vándor Kálmánnak, a Népszava felejthetetlen sportrovat-vezetőjének, megannyi olasz slágerszöveg magyarra ültetőjének a vb előtt közzétett gondolatai: „Csapatunk fizikai-technikai felkészültsége, kétségtelen játéktudása és harcossága alapján bármelyik ellenfelét képes legyőzni, ugyanakkor taktikailag éretlen, önbizalomhiányban szenved, ezért bármikor (…) elveszítheti a fejét. Hogy mikor és mitől játszik jól, azt épp úgy nem lehet tudni, mint azt, hogy melyik pillanatban következik be a szellemi rövidzárlat.”

E néhány sor is van olyan figyelemre méltó, mint a „viharként tombol már a messzi távol”...