Előfizetés

Nemzeti hagyomány

Domány András
Publikálás dátuma
2017.05.13. 09:21
FOTÓ: SZALMÁS PÉTER

A bronz ára 54 százalékkal emelkedett - ezzel indokolta Róna József műércöntő 1906 elején, hogy a kialkudott 22 000 korona mellé még 70 000-et kér a Kossuth Lajos téri Andrássy-szobor talapzatára készített domborművekért. Az illetékes miniszterelnökségi bizottság végül 20 000 koronával volt hajlandó megfejelni a munkadíjat - derül ki Ligeti Dávid tanulmányából, aki a Veritas Intézet évkönyvébe megírta a nemrég visszahelyezett Andrássy-szobor eredeti felállításának történetét.

A szabadságharc után távollétében halálra ítélt, de aztán a kiegyezés után a miniszterelnöki, majd a közös külügyminiszteri székbe került politikus, az 1867 utáni Magyarország egyik legjelentősebb közéleti személyisége 1890-ben halt meg, és ezután rögtön törvény született arról, hogy államköltségen emlékművet kell állítani neki. Ettől kezdve csaknem 17 év telt el, nyolc miniszterelnök váltotta egymást, mire 1906 végén a szobrot felavathatta az a Ferenc József király, aki 1851-ben jóváhagyta Andrássy Gyula halálos ítéletét, de aztán 1867-ben engedte, hogy nádort helyettesítő miniszterelnökként ő tegye fejére a koronát. Kalandos időszak volt.

Nagy vitát váltott ki, hogy egy politikusként és diplomataként híressé vált embernek miért lovas szobrot állítanak. Mikszáth Kálmán például azzal érvelt, hogy így látványosabb. Zala György szobrász nemzetközi pályázatot nyert tervével, de aztán örökös harcba keveredett hol a költségekkel, hol a határidőkkel. Ráadásul vérig sértve levelezett az egymást követő miniszterelnökökkel, hogy őt teljesen mellőzik a helyszín kiválasztásánál, pedig a Kossuth teret alkalmatlannak tartja. Tényleg mellőzték, mert az lett a helyszín.

Közben kormányválság volt, mert 1905-ben kiderült: a kiegyezés utáni rendszerben nincs lehetőség valóságos kormányváltásra. Csak 1906 tavaszán távozott az uralkodó és a magyar pártok kompromisszuma folytán az alkotmánysértően kinevezett Fejérváry Géza miniszterelnök „darabontkormánya”, és került a kabinet élére Wekerle Sándor. Ám a kompromisszum lényege az volt, hogy bár a választást az addig ellenzéki Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt nyerte, a miniszterelnököt nem ő állította, és politikájából alig tudott valamit megvalósítani.

A politikán kívül bonyodalmat okozott a szobrász tiszteletdíjának csökkentése és a szobor késett. A kivitelező öntöde kilépett vezetője azzal vádolta meg volt cégét, hogy megvesztegette a Fővárosi Közmunkatanácsot, és emiatt messze túlárazott ajánlattal nyert. Eljárás csak a vádló ellen indult a szobrász feljelentése alapján, de az öntőmester halála miatt abból se derült ki semmi.

A szobor végül elkészült. Igaz, zöld foltok jelentek meg a márvány talapzaton, de ezeket sikerült eltávolítani. Aztán az ácsok sztrájkja miatt a hadseregnek kellett lebontania az állványzatot, amit besorozott ácssegédekkel oldottak meg. Így végül sikerült az avatás, bár szintén Mikszáth szerint sokan azt sugdosták, hogy minek most Andrássy-szobor, amikor Andrássy műve, a dualista monarchia roskadozik.

Az összköltség végül 658 444 korona volt. A tanulmány szerzője nem értelmezi, hogy ez mennyi, de az 1000 év törvényei közül kikereshető 1906-os költségvetésben ennél kevesebb szerepelt az állami operaház egyéves támogatására. Másképp számolva: ez az összeg – igaz, nem egyetlen év alatt költötték el – az akkori büdzsé 1,09 milliárd koronát kitevő kiadásai 0,6 ezrelékének felelt meg. Ha ezt összevetjük a 2017-es költségvetés 18 600 milliárdos összes kiadásával, ennek a 0,6 ezreléke 11 milliárd forint lenne!

Andrássyt aztán 1945 után beolvasztották, anyagát felhasználták Sztálin szobrához. Nemrég újra ott áll a Kossuth téren. A Szabadság térre pedig újabb emlékmű készül. Érdemes hát tanulmányozni az emlékműállítással kapcsolatos nemzeti hagyományokat…

Egyszerű történet

Székely Anna
Publikálás dátuma
2017.05.13. 09:19

Annak idején, a várva-várt találkozón, szemben ülve Donald Trumppal, talán kissé elmélázott Szemerkényi Réka az Ovális Iroda elegáns szőnyegének mintázatán, és ez okozta a vesztét.

Miközben áhítattal szemlélte az Elnököt és környezetét, a nagykövet tolmácsolta a magyar miniszterelnök jókívánságait és együttműködési készségét, majd lelkesülten ecsetelte, hogy mennyire üdvözítő a világ, és azon belül az amerikai és a magyar nemzet számára Trump győzelme, milyen kedvezően alakulhatnak a kapcsolataik most, hogy immár ilyen hatalmas, új erő feszül a lejáratódott globális-liberális világrenddel szembe. És némi cinkos összekacsintással tette hozzá: „Végre eljött az ideje annak is, hogy a magyar politika erőteljesen és eredményesen szálljon szembe a régi világrend reprezentánsaival, például Soros György nemzetközi hírű spekuláns üzletember erőszakosan globalizáló világhálózatával. A leszámolásnak a magyar kormány majd megtalálja a legmegfelelőbb módozatait, de a Budapesten működő Central Europian University, Soros kedves gyermeke semmiképpen sem kerülheti el már régóta megérdemelt sorsát.”

- Soros és a CEU? - ismételte magában Trump hangtalanul egyik kedvenc ellenlábasa nevét. - Egy amerikai egyetemet persze nem hagyhatunk majd veszni - gondolta - , de az nem árt, ha idegenek mégiscsak borsot törnek Soros orra alá. Vigyék el ők a balhét, szívassák meg egy kicsit. És az sem baj, ha az Európai Unió berkeiben némi zavar támad emiatt.

Mindezen lehetőségektől szertelen jókedve kerekedett Trumpnak. Már azt sem bánta, hogy megint egy ostoba nő (ráadásul nem is szőke) rabolja az idejét, és leereszkedően, biztató szavakat mondott a magyarországi politikai szándékokat illetően. Kérte, tolmácsolják elismerését a magyar miniszterelnöknek, amiért az országában már ilyen erőteljesek a magyar illiberális állam körvonalai.

Szemerkényi Réka szárnyakat kapva repülte át az óceánt és számolt be főnökének az Elnök áldásáról. Amikor a CEU létét is megcélzó, új magyar felsőoktatási törvény nyomán felforrt a magyar és a nemzetközi közélet és az amerikai szövetségi hivatalnokok egymás után fejezték ki rosszallásukat, a magyar miniszterelnök dühös lett: - És még azt mondják, hogy a nőknek jobb a pszichológiai érzékük, képesek fogni a másik embertől érkező árulkodó jeleket! Valóban szükség lenne a Gender Studies felülvizsgálatára!

És a nőnek megint röpülnie kellett. Ezúttal nem vissza Amerikába. De azért a magyar miniszterelnök igazából nem is volt olyan dühös. Hiszen ilyenformán, megint Európa színpadára léphetett, két alkalommal is. És ezek mindig bizsergető, izgalmas fellépések voltak a számára. Hisz annyira élvezte a bátor, vita-kész, hazáját védő államférfi szerepét. Amikor a második fellépésről, pártcsaládja összejöveteléről tartott hazafelé, még mindig tele jótékony adrenalintöltettel, elégedetten dőlt hátra. „Ezek az európai elitek kezdik végre megtanulni, egy tehetséges ember kezében mit is jelent a politika művészete” – gondolta, de nem sok ideje volt az ábrándozásra. Még ki kellett dolgoznia az alkotmánybírósági döntést, melynek nyomán átalakítják majd a törvényt, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon.

Az űrviharok kutatója

Publikálás dátuma
2017.05.13. 09:15
Forrás: Nasa
GOMBOSI TAMÁS, a University of Michigan professzora, az űridőjárás-kutatás elismert szakértője az MTA külső tagja lett.

Lehet, hogy egyszer emléktábla lesz annak az Izabella utcai háznak a falán, ahol felnőtt, de ha a Kölcsey Gimnáziumban is megörökítik azoknak a diákoknak a nevét, akik a legtöbbre vinnék, ott is helye volna. Hogyan lett egy belvárosi srácból űrkutató?

Véletlenül? Akaratom ellenére? Ma már nem is tudom pontosan. 1970-ben, amikor az ELTE Természettudományi Kara ötvenedmagammal frissen végzett fizikusként „kidobott” a tudomány mezejére, fogalmunk sem volt, mit kezdhetünk magunkkal. Sem a tudománynak, sem az iparnak nem volt ránk szüksége. De működött mindenkinél a kapcsolatrendszer, pár hónap múlva valamennyien állást kaptunk, én például Magyarország első főállású űrfizikusa lettem. Fogalmam sem volt az űrfizika mibenlétéről, a kollégáim azzal vigasztaltak, ez igen jó szakma, majd meglátom, nincsenek elvárások és senki sem figyel majd rám.

Valaki azért csak odafigyelt…

Somogyi Antal volt az első mentorom. A kozmikus sugárzást és az információk statisztikai adatfeldolgozását kutatta. Engem is bevont az Interkozmosz programba. Az első komoly feladatom az volt, hogy az Interkozmosz-3 mesterséges hold részecskedetektorából érkező kisilabizálhatatlan jelekből kellett valami „értelmes”, automatikusan feldolgozható információt kihámoznom. Ma már tudom, azért kaptam meg a leckét, mert sem a szovjet, sem a cseh kollégák nem tudták megoldani. Ha belegondolok, mai szemmel is ötletes statisztikai módszert dolgoztam ki, és a program működött. Aztán az űrszondák pályaszámításaira írtam egy olyan programot, ami nemcsak a szonda helyzetét számította ki, hanem a geomágneses teret és a koordinátákat is megadta. Akkor 25-26 éves voltam, de valahogyan eljutott a nevem a már hatvanéves Pavel Elyaszberghez, a szovjet Űrkutatási Intézet (IKI) egyik vezetőjéhez. Korábban katonaként ő irányította az első szovjet űrszondák pályaszámítását készítő csoportot, de amikor a Holdra küldött Lunyik-szonda elhibázta a célt, hirtelen a civilek között találta magát. Ő indította el a nemzetközi karrieremet, amikor azzal bízott meg, hogy szervezzem meg a magyarok részvételét a Prognosz-holdak telemetrikus adatainak kielemzésében, cserébe a kutatóink a KFKI-ban hozzáférhettek az adatok fizikai értelmezéséhez is.

Mitől tudott többet a 70-es évek elején a KFKI, mint Moszkva?

-Volt egy R-20-as számítógépünk, ami egy megbízhatatlan IBM másolat volt, többet javítgatták, mint amennyit működött. Amikor éjszakánként szabad volt a gép, megoldottam vele a feladatot, és elküldtem Moszkvába jó néhány dobozban a sornyomtatón kiírt eredményeket. Én készítettem el a szonda pályaszámításait is egy erre kifejlesztett programmal. Amikor aztán később már mágnesszalagokon, diplomáciai futárral küldték el Moszkvából a Prognosz újabb adatait, a kutatóintézet biztonsági szolgálata azonnal titkosította is azokat, bezárta valamilyen páncélszekrénybe. Nem volnék meglepve, ha még ma is ott lennének a tekercsek.

Rejtő Jenő tollára illenek ezek a történetek. Meddig lehetett így dolgozni?

-Nem sokáig. A Prognosz révén kapcsolatba kerültem a szovjet űrkutatás egyik legkiválóbb szakemberével, Konstantin Gringauzzal, aki a híres, bip-bip jeleket adó Szputnyik rádióadóját tervezte, de ő detektálta elsőként a napszelet, ő fedezte fel az úgynevezett plazmapauzát, ami a zárt és a nyitott geomágneses erővonalak között keletkezik. Meghívott magához az IKI-be. De az igazi meglepetés ott ért: a Venera-9 és -10 kutatási programjába kapcsolódhattam be, ezek voltak az első Vénusz körül keringő műholdak. Azt is ennek a programnak köszönhetem, hogy Michigan-be kerültem. A hetvenes évek végén a NASA is érdeklődött a Vénusz-kutatások iránt, akkoriban már „szóba álltak” egymással a szovjet és amerikai kutatók. Seattle-ben egy tudományos konferenciát szenteltek ennek, és a moszkvai főnököm, Gringauz úgy döntött, én adjak elő azokról az eredményekről, amelyeket a Vénusz éjszakai ionoszféra jelenségeiről tapasztaltunk. Azt mondta: a cikk, amit erről írtam, világraszóló eredmény, nekem kell előadnom ott is.

Nem volt gyakori, hogy a hetvenes évek végén fiatal magyar kutatók „röpködjenek” a világban.

-Egyáltalán nem. Ráadásul 36 évesen szereztem meg a nagydoktori címet, amitől itthon meglehetősen sok irigyem és ellenségem lett hirtelen. De a konferencia kimentett innen: néhány hónap múlva egyéves meghívást kaptam az University of Michigan űrkutatási laboratóriumától, hogy vegyek részt náluk a Pioneer Venus program elméleti modellezésében. Ott dolgozhattam először a világ egyik legnagyobb teljesítményű szuperszámítógépén. 1980 volt, három dolgot kötöttek ki: nem modellezek a gépen repülőgép szárnyakat, nukleáris robbantást és nem generálok nagy prímszámokat. Mindhármat megígértem. Michigan után három évig Budapesten dolgoztam; egyik este a mi erkélyünkön állapodott meg a szovjet Szagdeev és a francia Blamont, hogy a szovjet-francia Vénusz-szonda átalakul Vénusz-Halley misszióvá - ezt VEGA néven ismerik. Ettől kezdve üstökösök fizikai problémáinak kutatásával is foglalkoztam. 1983-ban hívtak meg újra Michigan-be a Légkör és Űrkutatási tanszék tanárának.

Innen már egyenes út vezetett az akadémiai székfoglalóig?

-A tudományban nincsenek egyenes utak. Visszalépések, kudarcok, frusztráció a tudós élete, de az a legfontosabb, hogy az embernek soha nem szabad feladnia. Annak idején Marx György azt tanította nekünk, hogy csak abból lehet tudós, aki el tudja hinni magáról – és el tudja hitetni a környezetével is -, hogy mindent meg tud oldani. Ha az ember úgy érzi, egy bizonyos területen már elment a „falig”, és nem lát maga előtt új kihívásokat, akkor váltani kell. Így voltam én is előbb a Vénusz-programmal, aztán az üstökösökkel, majd a Szaturnusz-kutatással. Mindig új ötleteket, lehetőségeket kerestem.

Mikor került a képbe az űrmeteorológia?

-A kozmosz időjárását a 90-es évektől kezdték kutatni az űrfizikusok; attól kezdve, hogy viszonylag jó adatok álltak rendelkezésünkre a bolygóközi tér fizikai folyamatairól. Már a 60-as évektől működtek különféle űridőjárás-előrejelző szolgálatok, de megbízhatatlan prognózisokat adtak. Akkor következett be jelentős előrelépés, amikor a fizikai tapasztalatok már programozhatóvá váltak, mert ha a fizikai jelenségeket le lehet írni egyenletekkel, akkor azokat meg lehet oldatni a számítógépekkel. Ha az előrejelzések megbízhatóságát 0-tól 1-ig értékeljük, ma a legmegbízhatóbb is csak kicsivel 0,5 fölött jár. És ezen a szinten jelenleg egyedül az általam vezetett Michigan-i csoport teljesít. Nagyon komoly a szakmai verseny, támogatókat csak a legeredményesebbek találnak.

Fotó: Tóth Gergő

Fotó: Tóth Gergő

Ennyire nagy jelentőséget tulajdonít a világ az űrben lejátszódó „meteorológiai” folyamatoknak? Miért?

A dolog kulcsát a napkitörések jelentik. A Nap légkörének kilökődése a napszél, ebben terjednek az űrviharok, amelyek elektromos áramokat gerjesztenek az ionoszférában, másodlagos áramokat indukálnak a Föld felszínén lévő vezetékekben, ezek a geomágnesesen keltett áramok (GIC) pedig komoly veszélyt jelentenek az elektromos elosztóhálózatra. Az erős egyenáram felhevíti a transzformátorokat és leégethet áramköröket. Kárt tehet a napkitörés a különféle rendeltetésű műholdakban is, ezért különösen fontos az űrviharok lehető legprecízebb előrejelzése a NASA-nak, a Pentagonban a hajók és légierő irányítóinak, de a földi időjárást előrejelző NOAA számára is. Csak azok számíthatnak a kutatások finanszírozásához elengedhetetlen pénzekre, akik az eredményeket is le tudják tenni az asztalra. Szerencsére a michigani csoportom - lényegében húsz ember - ebben meglehetősen jó. A munkacsoportom vezetésében ketten vagyunk magyarok, ketten oroszok, ketten amerikaiak és egy holland kollégánk is van.

Minden a pénz megszerzésén múlik?

-Erről szól a világ. Az egyetem persze örül a sikereinknek, azokat büszkén a magáénak tulajdonítja, a csalódást, az esetleges sikertelenséget meghagyja nekem.

Elmúlt 70 éves. Hogyan tovább?

-Ez a munka sok utazással jár, sokat kell lobbizni, mellette tanítok is. Én adom a kutatási écákat, az én felelősségem megtalálni a leginkább „pénzzé tehető” ötleteket, és persze matematikusként részt veszek a programok kidolgozásában is. Az ember előbb-utóbb belefárad a személyes harcokba, ami mindenütt ugyanarról szól: az előrejutásról. Itthon élesebbek a tudósok ellentétei, személyes csatái, mert kicsi a szakmai tér. Persze Amerikában is vannak barátok és ellenségek, de ott jobban megférnek egymás mellett a különféle érdekcsoportok, és abban lehet bízni, hogy a döntéseket olyan szakemberek hozzák, akik senkihez sem kötődnek.

A kutatói életpálya egész embert kíván. Valamit fel kell áldozni a sikerért.

-Ez így van. Valahol mindig a család húzza a rövidebbet. Rengeteget utaztam, Eszter, a feleségem, korlátozta miattam a maga karrierjét. Itthon a KSH-ban volt matematikus, Amerikában pedig a munka mellett a családot tartotta össze. A lányom máig úgy érzi - és nehezen bocsátja meg nekem -, hogy ő szinte apa nélkül nőtt fel. A fiam ezt jobban megérti, mert a Szilícium-völgyben informatikusként egy cég főmérnöke. Szóval a kutatói pálya és a családi élet konfliktusairól Eszter órákig tudna mesélni. Még cirka öt évet adok magamnak kutatóként, aztán meglátjuk. Talán az öt unokám nem panaszkodik majd, hogy nagypapa nélkül kellett felnőniük.

Egy amerikai akadémiai székfoglalóról nem álmodik?

-Kinek ne volna ilyen álma? Célközelben vagyok, várólistán, akár egy implantációs beteg, de ebben a korban ott már nincs esélyem „új szívre”.