Sztárolt kolbászok

Publikálás dátuma
2017.04.29. 09:00
Forrás: Lakatos Műhely

Amióta a főzés igencsak sikeres tévés műfajjá vált, és a gasztronómiát már-már abnormálisan felfokozott érdeklődés követi, a jelentős séfek közül sokan sztárrá váltak. A sztárok közül pedig jó néhányan közel kerültek a gasztronómiához. Vannak, akik csak alkalmanként kokettálnak vele, főzőműsorokban népszerűsítik magukat, vagy kiadatnak egy sztorikkal teletűzdelt szakácskönyvet. Többeknek viszont ennél jóval komolyabb az érdeklődésük. A Belvárosi Piacon, ami mindinkább kezd a világ nagyvárosaiban megtalálható gasztropiaccá formálódni, séf-nagyágyú is nyitott már éttermet, Széll Tamás, aki a Bocuse d' Or világversenyén csapatával negyedik helyet ért el, és még két különdíjat is nyert. De például saját fejlesztésű ínyencségeit árulja a kiváló színész, Szabó Győző.

Forrás: Lakatos Műhely

Forrás: Lakatos Műhely

Lakatos Márk stylist, divatújságíró, műsorvezető, jelmeztervező, aki már gyerkőc korában segédkezett nagyszülei pecsenyesütőjénél, nem egészen egy éve nyitotta meg, társával, Harmath Csabával együtt, ugyanitt a Lakatos Műhelyt. Hallani lehetett arról, hogy valami készülődik. Tavaly májusban a Gourmet Fesztiválon már megjelent saját kreációjú kolbászaival, olyan különlegességekkel is, mint amilyen a szarvas- vagy a fácán kolbász. Aztán nyáron, hétvégéken, a tihanyi piacon, már rendszeresen üzemelt a Lakatos Műhely, aminek, mivel jókora tetszés fogadta, állandó helyet kerestek. És amikor adódott egy lehetőség a Belvárosi Piacon, örömmel vették, meglehetősen gyorsan megteremtették maguk számára a körülményeket. A hely alapszínei és alapformája a piros-fehér kocka, nosztalgikusan megidézi a régi piros-fehér abroszos, hangulatosan házias kisvendéglőket. Ahogy Márk kérdésemre elmeséli, ez azt is jelképezi, hogy meg akarják őrizni a hagyományos ízeket, de kicsit korszerűsítve, fantáziával, újragondolják az ételeket, ahogy a piros-fehér kockás fal, vagy éppen Csaba ugyanilyen pólója is némiképp eltolódik az absztrakt művészet irányába, miközben egyértelmű a kiindulópont.

A forró, csaknem főzelék sűrűségű, cappuccino színű, barna csiperkéből készült, póréhagymacsírával díszített gombakrémleves mutatós, piros, fehér pettyekkel tarkított, kedves csuporban érkezik. Harmonizál egymással a külcsín és a belbecs. A fő attrakciónak változatlanul a különböző kolbászok számítanak. Most csak sertésből készültek voltak, amit kicsit nehezményeztem is. A kéksajtosat és a narancsos-oregánósat kóstoltam. Mindkettőnek markáns a fűszerezése, de anélkül, hogy elnyomná az érezhetően jó minőségű hús ízét.

A nálunk szokásos vastagabb kolbászokkal, vagy éppen az Ausztriában oly népszerű, utcán akár öltönyös urak, estélyi ruhás hölgyek által is majszolt bécsi wursttal ellentétben, ezek hosszúkás, vékony példányok. Márk azt mondja, azért van ez így, mert nálunk a kolbász főleg férfiak eledelének számít, éppen a vaskossága, zsíros zaftossága miatt, de ők olyat akartak, ami mindenkié, nők is szívesen eszik, akár megfogják kecses ujjaikkal, és nem foltozzák vele össze magukat. Természetesen minden frissen, akkor kezd sülni, amikor a vendég megrendeli, ezen a piacon hadat üzentek azoknak, akik reggel lesütik a húst, a krumplit, és még délután is azt árulják, mikróban melegítve. Remek a kolbászhoz adott ropogós pirítós, a zsályás, áfonyás, csípős mustár, és a cherryecetes lila hagyma. No meg a reszelt zelleres répa.

Szintén főszereplő itt a rakott krumpli, ami kicsi, persze, hogy piros, vaslábosban készül, méghozzá úgy, hogy felvert tojás – nem csupán a fehérje -, sül a tetejére. Belül sem karikázva van benne a főtt tojás, hanem eggyé olvad az étellel, áthatja azt, amiben naná, hogy ugyancsak hangsúlyossá válik a kolbász is. Mindig van valamilyen főzelék, de mire délután kettőre odaértem, már elfogyott. Lágy panna cotta-val, aminek tetejére meggychutney meg karamellizált dió kerül, zárjuk az ebédet. Mindezt Marosi Balázs, fiatal séf készítette, és szolgálta is fel. A Lakatos Műhelyben nem bonyolítanak túl semmit, egyszerű, garantáltan jó minőségű alapanyagokból készülő, karakteres ízű ételek kaphatók.

* Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be.

Szerző

Megtévesztő hatalom, önámító ellenzék

Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:55
Az utcán kemény szavakat használnak, miközben ezernyi játékos elemmel teszik szórakoztatóvá a tüntetéseiket FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

Sikeres demokrácia-visszaállításnak egyik feltétele, hogy ennek a rendszernek a bukása után alapvető számonkérésre kerüljön sor. Mert ami ma van, nem maffiaállam, bármennyire is úgy fest szociológiai szinten, és bármennyire is kényelmes maffiázni és populistázni. Ez a rendszer igazi szélsőjobboldali politikai rendszer. Minden rejtett megnyilvánulása ezt bizonyítja. (...) Az új benne, hogy minden cselekedetét megtévesztésül a demokrácia látszata mögé bújva hajtja végre. Az orbáni rendszer az egyik legaljasabb, és legvacakabb diktatúrája a szélsőjobboldali, fasisztoid változatoknak, melyek ma amúgy is feljövőben vannak.

A vezér és kormánya illiberális demokráciának nevezi a rendszerét. Nyíltan diktatúrát hirdetni nem bolondok. A legújabb, a CEU/Közép-európai Egyetem elleni támadásukat is a demokrácia külsőségeire ügyelve, az intézmény törvényszegésével indokolják, és úgy tesznek, mintha megegyezésre törekednének. A tüntetések hatására lehet, hogy átmenetileg ez is fog történni. Noha már minden lényeges médiumot a kezükben tartanak, ügyelnek a szólásszabadság látszatára: a kevés ellenzéki fórumon, az utcán is mindenki szabadon megnyilvánulhat.

A parlamentbe jutott pártpolitikai ellenzék ezt a látszatot az „úri viselkedés” szabályainak betartásával honorálja: miniszterelnök-urazik, miközben szónokian tolvajokat meg lopást emleget, és reálisnak tekinti a 2018-as választások megnyerését, vele a kormány békés leváltását.

Az erősödő civil ellenállók az utcán kemény szavakat használnak, miközben ezernyi játékos elemmel teszik szórakoztatóvá a tüntetéseiket. Mintha csak kiröhögni való kormányzati hülyeségek dühítenék őket, melyek véletlenül a köz megrabolásával is járnak. Ha netán ügyészségi és bíróság eljárásra kerül a sor, a megvádolt civilek tettetése őszinte, mert nem viszonzásra játszanak, hanem így tartják leleplezhetőnek a rendszert.: „…vagy ezáltal az eljárás által fog-e egy párbeszéd kialakulni, hogy demokratikusabb rendszer alakuljon ki, és attól, hogy az ügyészség végzi a dolgát, és olyan eljárásokat fog indítani, amelyek ténylegesen felszámolja a károkozásokat?” - mondta a tárgyalásán Gulyás Márton.

Vannak ennek csúcsai is: „Biztos vagyok abban, hogy Ön felette áll az ilyen szenvedélyeknek”, írta Nádas Péter az államelnöknek abban a levelében, amelyben a CEU elleni törvény aláírásnak elutasítására kérte. Egy interjújában pedig arról beszélt, hogy „Orbán Viktor kiválóan felismerte, hogy az unió kolonialista szemléletével szemben meg kell teremtenie a magyar polgárságot, ha kell, akkor protekcionista alapon,” ami persze ilyen módon Nádas szerint nem lesz lehetséges. A „kolonialista unió” viszont igen.

És van mélypontja. A CEU egyik professzora (Csaba László - a szerk.) szerint: „Orbán Viktor gyors felfogású, értelmes ember,” de „a kormányunk úgy viselkedik, mint egy kamasz: beül az autóba, kétszázötvennel száguld, senkitől és semmitől sem fél.” A tárgyilagosra maszkírozott álság jól megfér a reális jövőképpel: „Van egy minimális gazdasági teljesítmény, […] Ha ez megfelelő politikai manipulációval társul, […] akármeddig tarthat így, és ez az igazán félelmetes.”

A maga módján mindegyik fél mellébeszél. A rendszer a demokráciát mímeli, miközben igazi arculata minduntalan fölfeslik. Az ellenzék és a politológusok kara meg úgy tesz, mintha csak disznóságok történnének, pusztán sérül a demokrácia. Holott nincs olyan demokrácia, hogy illiberális.

A parlamenti pártok arra gyúrnak, hogy 2018 után is legyen fizetett képviseletük a parlamentben. Mind a pártpolitikában, mind a civil mozgalomban, mind pedig az értelmiségi ellenzék többségének a képzeletéből következetesen ki van zárva még a gyanúja is annak, hogy bármiféle vérfagyasztó ideológiával állnának szemben. Mintha nem is politikai rendszerrel, hanem csak idiótákkal, tolvajokkal és maffiával állnának szemben, akiket pusztán köztörvényes bűncselekmények terhelnek, nem pedig elsősorban politikaiak. A civilek hangsúlyosan távol tartják magukat nem csak minden párttól, de minden politikai irányzattól is: az elavultnak tekintett jobb- vagy baloldaliságtól, liberalizmustól és konzervativizmustól. Csak tiszta, steril demokráciát akarnak, rosszabb esetben több vagy jobb demokráciát. Megvalósítják a fából vaskarikát: a politikamentes politizálást.

A tiszteletre méltó polgári engedetlenséggel, a vele járó bátorsággal javítani azonban csak demokráciákat lehet. Az orbáni diktatúra – legyen bármennyire is rejtett – és ellenzéke között nem lehetséges „párbeszéd kialakulása”. Mintha egy autokrata, vezéri rendszerben az ügyészségétől a legcsekélyebb mértékben is remélni lehetne „a károkozások tényleges felszámolását”. Mintha egy államelnöki székbe ültetett vezéri bábról komolyan gondolható lenne, hogy „felette áll az ilyen szenvedélyeknek”. Mintha valójában – Lánczi András orbáni ideológus ködösítésével összhangban – tényleg „magyar polgárságot” akarna a vezér megteremteni, amely persze „protekcionista alapon” nem fog sikerülni. És hogy a „kiváló felismerő készségű”, egy másik fordulattal „gyors felfogású, értelmes” vezér és kormánya – amely gyöngédség aztán tényleg mindennek a teteje – pusztán „kamaszként viselkedik”, és „semmitől se fél”… Miközben Orbán valójában a leggyávább politikusa a magyar történelemnek, aki ma már szemtől-szembe vitát sem mer vállalni.

Ami pedig a jelenlegi civil tüntetések látszólagos politikai semlegességét, netán egységét illeti: a demokratikus ellenzéki politikai egység kizárólag és csak pillanatokra forradalomban létezik. 1956 néhány napja volt ilyen. Ma éppen ennek alapfeltétele, a radikális, a rendszer igazi politikai természetével számoló nyílt szembeszegülés az, aminek semmiféle nyoma nincs. És éppen a forradalomtól való tudott vagy tudattalan rettegés az egyetlen, ami szinte az egész ellenzékben igazán közös. Holott ezt a rendszert vagy egy katasztrófa, vagy a lassú, évtizedes rohadás fogja csak felszámolni.

Mert ha valami csoda folytán, választások révén demokratikus kormány alakulna, akkor jön csak el az igazi haddelhadd. Akkora lesz a tolongás a damaszkuszi úton, hogy ahhoz képest az 1989–90-es rendszerváltásé kismiska. Amiben a legpocsékabb, hogy szinte minden átálló be fog tudni épülni valamilyen új formációba, legyen az párt vagy intézmény. És hozza majd magával az elorzott vagyonát, amellyel meghatározó szerepet fog játszani a gazdaságban. És ott lesz az ellenzékbe került orbáni had! Mivel az új kormányzat teljesen ki lesz szolgáltatva a megroppant gazdasági helyzetnek, az orbáni világban kitenyésztett oligarchiának, az újorbáni demagógiával szemben tehetetlen lesz. És a lakosság majd visszaszavazza a vezért vagy utódait. Ahogy ez Perón óta Argentínában ma is zsinórban ismétlődik, egyre kisebb kilengésekkel. Így is, úgy is minimálisan évtizedekig tartó politikai és gazdasági nyomorúság elé nézünk, tekintettel arra, hogy a kétsebességű Európában is a helyünkre fognak utasítani.

Mindez ellen csak a sokkal radikálisabb ellenállás segítene. És az, ha az új kormányzat el lenne szánva arra, hogy ugyanúgy jár el, ahogy ez a klasszikus fasizmus, német nemzetiszocializmus legyőzése után történt a Nürnbergi Törvényszék létrehozásával. Sikeres demokrácia-visszaállításnak egyik feltétele, hogy ennek a rendszernek a bukása után alapvető számonkérésre kerüljön sor. Mert ami ma van, nem maffiaállam, bármennyire is úgy fest szociológiai szinten, és bármennyire is kényelmes maffiázni és populistázni. Ez a rendszer igazi szélsőjobboldali politikai rendszer. Minden rejtett megnyilvánulása ezt bizonyítja. A lopásnak nevezett vagyonátcsoportosítás is, mely egyaránt jellemzett egykor fasiszta és bolsevista rendszereket. Az új benne, hogy minden cselekedetét megtévesztésül a demokrácia látszata mögé bújva hajtja végre. Az orbáni rendszer az egyik legaljasabb, és legvacakabb diktatúrája a szélsőjobboldali, fasisztoid változatoknak, melyek ma amúgy is feljövőben vannak. És a mai magyar, ezerszer megvert demokratikus ellenzék, legyen az parlamentbe került pártpolitikai, civil, vagy értelmiségi, mindent szívesebben tudomásul vesz, mint ezt a láthatatlanított vonását a rendszernek. Melynek valósága ellen úgy védekezik, hogy ámítja magát, köntörfalaz és „viselkedik”. A parlamenten kívüli, radikálisabb ellenzéki pártok hangját pedig mind a parlamenti ellenzék, mind pedig a civilek politikaellenessége kirekeszti.

Az euroatlanti demokráciák – ahogy az egykori fasizmus klasszikus, nyílt változatával is – majd ezzel is megbirkóznak. Ennek farvizén Magyarország is túléli a mai politikai gyalázatot. Nyilván megint nem saját erőből.

Szerző
Témák
demokrácia

Az optimizmus védelmében

Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:50
A 2010-es választás után az ellenzék így „köszönte meg” a vereséget FOTÓ: NÉPSZAVA

Legjobb barátaim vádolnak gyakran azzal, hogy optimista vagyok. Azt mondják például: „Menthetetlenül optimista vagy.” Vagyis: lehetetlen kirángatni téged ebből a sajnálatos állapotból. Egy nagyra becsült filozófus barátom egyenesen naiv optimistának tart. Ezt a jelzőt egyenesen megtiszteltetésnek veszem, mert a rácsodálkozó, gyermeki naivitást a kreativitás kútfejének tekintem. Persze idézhetnék szakirodalmat, akár arról is, hogy az optimizmus milyen jó hatással van az egészségre, de az könnyen elérhető a Google-on. Így inkább saját magamat hozom fel példának arra, hogy a naiv optimizmus minden akadályt áthidalhat vagy legyőzhet.

Hatéves lehettem, amikor megragadott Lukács evangélista örömhíre arról, hogy Jézus egyszer így szólt a sokasághoz: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket (…), mert ilyeneké az Isten országa.” Képes katekizmusom tanulmányozásában hamarosan eljutottam odáig, hogy felismertem: a Teremtő a saját képmására, tehát alkotónak teremtett minket. Pár év múlva aztán arra is rájöttem, hogy miután világunk létrejöttének hetedik korszakában a Teremtő nyugdíjba vonult, ránk hagyta az alkotást annak minden gyötrelmével és gyönyörével együtt.

Az alkotás gyönyörét akkor ismertem meg – a gyötrelmét ennél csak sokkal később –, amikor kép nélküli könyvek szavait képekké formáltam. Aztán az ostrom alatt fel kellett hagynom az olvasással, miután a padlóviaszból és függönyzsinórból készült mécsesekből is kifogytunk. Egy ideig még ment a Capitaly a pincében, de amint a belövések sűrűsödtek, azzal is fel kellett hagynunk, mert nemcsak a bábuk, de a dupla-szállodák is ugrálni kezdtek. A kályha táncoló fényét körülülve már csak a körmesélés maradt.

Amikor a bátyám és nővérem kifogyott a mesékből, magamra vállaltam az ő sorukat is. Egy pillanatra sem akartam elnémulni, nehogy édesanyám arra kérhessen minket, hogy mondjuk vele az Üdvözlégy Máriákat. Az ostrom előtt az ilyen kérésnek szívesen eleget tettem, de akkor és ott, az óvóhelyen nem volt jó kimondani: „…most és halálunk óráján. Ámen.”

Meséim hamarosan Indiába röpítettek: jó volt minél távolabb lenni a lángba borult Európától. Pláne amikor a főszereplőm, Brodin felfedezett egy rádióhullámokkal működő telepatikus szuggeráló módszert, amely a legádázabb ellenségeket is képes volt kibékíteni. Már harmadik napja meséltem Brodinról, amikor a kéményünket ért találat akkora robajt okozott, hogy ijedtemben mégis elhallgattam. Akkor talán még a halálunk órájáért is szívesen imádkoztam volna, de anyám nem kezdett bele az Üdvözlégybe, hanem odasúgta nekem: „Folytasd csak, Lacikám, mesélj a békéről.” Olyan áhítattal mondta ki a szót: „béke”, ahogy imádkozni szokott.

Persze a sors az ostrom után is próbára tette pozitív gondolkodásomat. Nem a kitelepítésre gondolok, mert Jászkiséren sosem hittem el a pesszimistáknak, hogy onnan majd továbbvisznek Szibériába. Hamar hozzászoktam a kemény munkához, és szívesen gondolok vissza az ott töltött két évre, mert rengeteget tanultam a helyiektől és a sokféle hivatást képviselő pestiektől egyaránt.

Amikor azonban munkaszolgálatos katonaként ötszáz méter mélyre küldtek le dolgozni a komlói szénbányába, beletelt néhány hétbe, hogy megszokjam: a derékvastagságú támfák reccsenése, hasadása nem okvetlenül az embert élve eltemető beomlás előjele. És a pokoli hőségben a szénporral fedett meztelen testekre zebracsíkokat rajzoló verejték sem jelenti azt, hogy Dante infernójánál is pokolibb helyre kerültem. Hamarosan kettős műszakokat vállaltam, mert smasszer-tisztjeink nem mertek lejönni a veszélyesebb helyekre, úgyhogy amikor lelassult vagy leállt a fejtés, a szállítóvágat magányában áldozhattam első szerelmemnek, az írásnak.

Végül is nemcsak a gondolataim szabadultak ki a bányából. Már éppen az járt a fejemben, hogy leszerelésem után is szénbányász maradok, mert akkor bizonyára békén hagynak a komcsik, amikor hírét vettük a forradalomnak. Nyomban leszereltük a tisztjeinket, és siettünk volna Pestre. Volna, mert akadályokba ütköztünk, ahogyan költői túlzásokkal Örökség című regényemben megírtam, amelynek adhattam volna A remény győzelme címet is.

Persze később is akadtak életemben reménytelenségre okot adó helyzetek. Ilyenkor azzal biztattam magam, hogy akkor sincs miért aggódnom, ha reálisan legfeljebb egy a százhoz az esély, hogy sikeresen túljutok az akadályon, hiszen egyszer már győztesként kerültem ki abból a versenyből, amelyben kevesebb mint egy a négymillióhoz volt az esélyem. A nagy akadályversenyre gondolok, amelyben több mint négymillió ondósejt közül az nyerte el a petesejtet, akiből én lettem.

Ebből a szempontból mindannyian, akik élünk, tekinthetjük magunkat eredendően győztesnek. A lényeg azonban az, hogy optimistának lenni elsősorban azt jelenti, hogy mi határozzuk meg önmagunk számára, mit tekintünk győzelemnek. Mert ha mást nem, a félelmet, a reménytelenséget, a pesszimizmust a legreménytelenebb helyzetben is legyőzhetjük. És az optimista saját tapasztalatból tudja, hogy ha legyőzi a félelmét, új, addig nem is sejtett lehetőségek nyílnak meg előtte.

2010 áprilisában, az országgyűlési választások előtti napokban körülöttem már mindenki feladta a reményt. Az én optimizmusom viszont megkapaszkodott egy szalmaszálban, és április 6-án, az ítéletnapi hangulat közepette megjelentettem a galamus.hu-n Az utolsó pillanat nyerő stratégiája című cikkemet, amelyben ezt írtam:

„…a ballib-konzervatív győzelemnek nagyon nagy, közel 100 százalékos az esélye, ha nem a miniszterelnökség reménytelen – vagy éppen sok kiábrándult támogató által egyáltalán nem vágyott – elérését tekintjük győzelemnek. A demokrácia győzelme az, ha van egy kormányzásra képes többség, és azt hatásosan ellenőrizni, egyeduralmát gátolni képes ellenzék. (...) A magyar Alkotmány szerint ez elérhető az egyharmad plusz egy mandátum megszerzésével a politikai spektrum nem kormányzó, együttműködésre képes oldala által. (…) Még van néhány nap, és az első forduló után további két hét, hogy a demokratikus erők kampányukat erre a nyerő stratégiára összpontosítsák.”

A kevesebb mint kétszázaléknyi fideszes mandátumelőnnyel elért kétharmad megakadályozható lett volna, ha az egyharmad plusz valahány mandátum megszerzésére összpontosítunk, és nem egy teljesen esélytelen miniszterelnök-jelölttel próbáljuk mozgósítani az apátiába süllyedt választókat.

Persze a kétharmados katasztrófa után is kellett találnom reményt. Abba kapaszkodtam bele, hogy a futballhuliganizmus szintjére süllyedt nyolcéves küzdelem után a kétharmados győzelem kihozhatja Orbán Viktorból a sportembert, aki kezet nyújt a legyőzöttnek. Nem ez történt. Igaz, a mieink se nagyon adták jelét fogadókészségnek. Pedig lehet, hogy akkor nem uralkodott volna el annyira rajta az arrogancia, amely mára megfosztotta az ítélőképességétől, ami abból is világosan látszik, hogy pávatánca közben már nem veszi észre a banánhéjakat.

Az optimizmus táptalaja a reménynek, amely nem más, mint a jövőbe vetett hit. Márpedig hit nélkül élni egy pesszimista sem tud. Ezért ha nem képes hinni önmagában, égi vagy földi istenekbe kapaszkodik. Ahelyett, hogy elfogadná az optimista krédót, amely az egyik publicisztikai gyűjteményem címe is: Nekünk kell megváltanunk magunkat.

Az optimizmus jövőbe vetett hitével áll szemben a pesszimizmus dagonyázása a múlt (vagy a jelen) miazmás sarában, és aki ebbe belesüllyed, maga is fertőzővé válhat. Ezért terjed úgy a pesszimizmus, mint a fekete halál. Fél évvel ezelőtt egy héten át böngésztem a balliberális sajtót, de egyetlen pozitív, reményt keltő mondatot sem találtam. Ezért puszta önvédelemből tudatosan elkerültem a pesszimizmus miazmáját legkoncentráltabban árasztó forrásokat. Na meg azért is, mert be kellett látnom, hogy azokat az írásokat, amelyek meg merték említeni, hogy van még némi remény, a kutya sem idézte. Bezzeg rendszeresen kaptam linkeket, hogy nézzem meg, milyen jól megírta megint X. Y., hogy még annál is reménytelenebb a helyzetünk, ahogy azt N. N. írta meg múlt héten.

A ma lelkesen tüntető fiatalokról nem mondhatjuk, hogy reményvesztettek, de aligha van meg az a történelmi perspektívájuk, amelyből túlláthatnának a következő pár éven. Tavaly találkoztam olyan fiatalokkal is (nem a maiakra gondolok), akik a politikai szerepvállalásukról akartak beszélni velem. Hamar kiderült, hogy 2022-ben gondolkoznak. Sőt úgy tűnt, remélik, hogy 18-ban nagyobbat veszítünk, mint 14-ben, mert akkor 22-ben annál nagyobb szükség lesz rájuk. Nem tudtam rávenni őket, hogy lássák be: egy vesztes 18 után aligha lesz 22…

Éppen az az optimizmus és a mai fiatalság erénye, hogy szembe mer nézni a jövővel, míg a pesszimisták éveken át a homokba dugták a fejüket.

Szerző
Témák
optimizmus