Tikun olám

Publikálás dátuma
2017.04.29. 09:05
Fotó: Thinkstock

Azt hiszem, a legjobb ízű vizet a Börzsönyben ittam. Szüleim mindketten túlélték egy tbc-s fertőzést, ez az ötvenes években még kétesélyes történet volt, úgyhogy nagyon féltették két vézna kis fiacskájukat. Mivel egy gangra néző, sötét, levegőtlen udvari lakásban éltünk, egy lerobbant pesti bérház első emeletén, hogy mégis valamilyen módon friss levegőhöz juttassanak bennünket, vásároltak a szüleim egy kb. 100 négyszögöles, erdős telket Börzsönyligeten, a kisvasút megállójától háromnegyed óra gyaloglásnyira. Egy roncstelepről szereztek egy postakocsi-karosszériát, kezdetben abban laktunk nyáron, később sikerült egy kis széldeszka-faházat építtetni, aminek a réseit mohával tömtük ki és belülről csomagolópapírral tapétáztunk. A padló döngölt és mázolt föld volt, sok nyarat töltöttünk itt, nagyon jó volt.

Vizet a völgyben levő Testvér-forrásról hordtunk. Nagyapa fabrikált használt bicikli-kerekekből egy kis kocsit, elfért benne két ceglédi kanna. Testvéremmel ketten húztuk a kocsit, 9-10 évesek voltunk. A ceglédi kanna kupakjából lehetett inni. Soha nem ittam olyan jó ízű vizet, mint akkor.

Bizonyára sokan viselkednek hasonlóképpen, mint én, és ők is megjegyzik a vizek ízét. Ha déli országokban nyaralunk, például Itáliában, Dalmáciában, vagy görög földön, általában palackozott vizet szoktunk inni. Egyszer jártam Egyiptomban, ott kifejezetten tilos volt megkóstolni a csapvizet. Nekem sikerült a dinnyétől szörnyű hasmenést kapni, mert, mint a hurghadai üdülőtelep Ahmed nevű orvosa elmagyarázta, biztosan Nílus-vízzel öntözték a növényt (mi mással öntözhették volna?) és a Nílusban szabadon úszkálnak a döglött szamarak, szegény dinnyének pedig nincs elég dezinficiáló ereje. A helyiek már immúnisak a dinnye levére, én sajnos nem voltam az, ennek következtében a Hurghada-Kairó autóbusz-úton (nyolc óra) átéltem néhány érdekes pillanatot.

Most Izraelbe készülök. Ahogy tervezgetem, merre megyünk majd a csoporttal, mit nézünk meg (és mit nem, reménytelen dolog nyolc napba belesűríteni minden fontos látnivalót), eszembe jut az izraeli víz íze, mert azt, ellentétben a göröggel és egyiptomival, ismerem. Izraelben különleges vizek vannak. A Holt-tengert megkóstolni senkinek nem ajánlom, én persze belenyalogattam a hullámokba, hát csíp. A Kinneret – bibliai nevén: Genezáreti tó –, tiszta édesvíz, ha az ember búvárszemüveggel úszik benne, éppen olyan átlátszó, mint az Adria, ez ritkaság tavak vagy folyók esetében. Különlegesség a víz tapintása is. Ha az ember összesodorja a kezét a tóban, érezheti, mennyire más ez, mint a Duna vagy a Balaton. Kicsit olajosabb, csúszósabb. Kóstolásra pedig szinte illatos.

Most tulajdonképpen az izraeli csapvízről szeretnék írni egy talmudi paranccsal összefüggésben. A parancsolat így hangzik héberül: tikun olám. A Talmud szerint az ember egyik kötelessége, hogy törekednie kell arra, a világ jobb legyen akkor, amikor elhagyjuk, mint volt akkor, amikor megszülettünk. A kifejezés azt jelenti: a világ jobbá tétele.

Hát, kétségeim vannak a tekintetben, ha majd generációnk odaáll az Örökkévaló elé, a tikun olámmal kapcsolatban beszámolhat-e annyi eredményről, amennyiről egyébként a sors adta lehetőségek következtében beszámolhatna. Egyrészt sokat javult a világ gyerekkorom óta. Csökkent a csecsemőhalandóság, kevesebben éheznek, béke van, a legszörnyűbb diktatúrák eltűntek, van internet, mobiltelefon és környezetbarát autó, sokan biciklizünk és ha megbuktatni nem is tudjuk a nyakunkon élősködő és rajtunk uraskodó nagyszerű vezetőket, legalább kezdünk megtanulni nevetni rajtuk. Másrészt…, hát ez hosszú panaszlista volna. Inkább térjünk vissza a vizekhez.

Az izraeli víz egészen különlegesen lágy. Jó benne zuhanyozni. Inni is kipróbáltam. Amikor legutóbb Jeruzsálemben laktam, a szálloda egy újonnan épült villamos-felüljáró tövében volt, a híd magas tartópillére messziről látszott, mutatta az utat hazafelé. Ez sokat segített nekem egy alkalommal, amikor az Óvárosból a szállodánkig gyalog mentem, jó hosszú út volt, nagyon megszomjaztam, és nem törődve minden itthoni óvatoskodó tanáccsal, töltöttem magamnak egy nagy pohár csapvizet és mohón nyelni kezdtem, és akkor eszembe jutott a gyerekkorom, a Testvér-forrás, a széldeszka-ház, a döngölt padló és a fák zúgása az esti szélben.

Ültem a kád szélén, a fürdőszoba nyitott ablakán csak úgy dőlt be a forró esti levegő, és arra gondoltam: ezek az emberek itt, Izraelben ezer veszélytől fenyegetve létrehoztak egy szabad, demokratikus, virágzó országot. Mi otthon ajándékba kaptuk a rendszerváltást, a demokráciát. Hol a jólét? Hol az európai életminőség? Hol a másságot megértő szolidaritás? Ők komolyan vették a tikun olám parancsát. Mi hagyjuk elúszni a történelmi esélyt.

Ötszáz év hányattatás után most végre magunk dönthetünk magunkról. Eleink évszázadokon át csak álmodhattak az önrendelkezésről, modernizációról, szabad határokról, egyenjogú európaiságról.

Rakosgatom össze az úti csomagomat. Olyan országba megyek, amelynek lakói sivatagos vidéken és a forró klíma alatt, háborúk és robbantások ellenére létrehoztak és működtetnek egy demokratikus államot és szolidáris társadalmat. Jobbá tették a világot. Irigylem őket. Alig várom, hogy újra belemártsam a kezem abba déli vízbe, ha másba nem, hát abba, ami a csapból folyik.

Sztárolt kolbászok

Publikálás dátuma
2017.04.29. 09:00
Forrás: Lakatos Műhely

Amióta a főzés igencsak sikeres tévés műfajjá vált, és a gasztronómiát már-már abnormálisan felfokozott érdeklődés követi, a jelentős séfek közül sokan sztárrá váltak. A sztárok közül pedig jó néhányan közel kerültek a gasztronómiához. Vannak, akik csak alkalmanként kokettálnak vele, főzőműsorokban népszerűsítik magukat, vagy kiadatnak egy sztorikkal teletűzdelt szakácskönyvet. Többeknek viszont ennél jóval komolyabb az érdeklődésük. A Belvárosi Piacon, ami mindinkább kezd a világ nagyvárosaiban megtalálható gasztropiaccá formálódni, séf-nagyágyú is nyitott már éttermet, Széll Tamás, aki a Bocuse d' Or világversenyén csapatával negyedik helyet ért el, és még két különdíjat is nyert. De például saját fejlesztésű ínyencségeit árulja a kiváló színész, Szabó Győző.

Forrás: Lakatos Műhely

Forrás: Lakatos Műhely

Lakatos Márk stylist, divatújságíró, műsorvezető, jelmeztervező, aki már gyerkőc korában segédkezett nagyszülei pecsenyesütőjénél, nem egészen egy éve nyitotta meg, társával, Harmath Csabával együtt, ugyanitt a Lakatos Műhelyt. Hallani lehetett arról, hogy valami készülődik. Tavaly májusban a Gourmet Fesztiválon már megjelent saját kreációjú kolbászaival, olyan különlegességekkel is, mint amilyen a szarvas- vagy a fácán kolbász. Aztán nyáron, hétvégéken, a tihanyi piacon, már rendszeresen üzemelt a Lakatos Műhely, aminek, mivel jókora tetszés fogadta, állandó helyet kerestek. És amikor adódott egy lehetőség a Belvárosi Piacon, örömmel vették, meglehetősen gyorsan megteremtették maguk számára a körülményeket. A hely alapszínei és alapformája a piros-fehér kocka, nosztalgikusan megidézi a régi piros-fehér abroszos, hangulatosan házias kisvendéglőket. Ahogy Márk kérdésemre elmeséli, ez azt is jelképezi, hogy meg akarják őrizni a hagyományos ízeket, de kicsit korszerűsítve, fantáziával, újragondolják az ételeket, ahogy a piros-fehér kockás fal, vagy éppen Csaba ugyanilyen pólója is némiképp eltolódik az absztrakt művészet irányába, miközben egyértelmű a kiindulópont.

A forró, csaknem főzelék sűrűségű, cappuccino színű, barna csiperkéből készült, póréhagymacsírával díszített gombakrémleves mutatós, piros, fehér pettyekkel tarkított, kedves csuporban érkezik. Harmonizál egymással a külcsín és a belbecs. A fő attrakciónak változatlanul a különböző kolbászok számítanak. Most csak sertésből készültek voltak, amit kicsit nehezményeztem is. A kéksajtosat és a narancsos-oregánósat kóstoltam. Mindkettőnek markáns a fűszerezése, de anélkül, hogy elnyomná az érezhetően jó minőségű hús ízét.

A nálunk szokásos vastagabb kolbászokkal, vagy éppen az Ausztriában oly népszerű, utcán akár öltönyös urak, estélyi ruhás hölgyek által is majszolt bécsi wursttal ellentétben, ezek hosszúkás, vékony példányok. Márk azt mondja, azért van ez így, mert nálunk a kolbász főleg férfiak eledelének számít, éppen a vaskossága, zsíros zaftossága miatt, de ők olyat akartak, ami mindenkié, nők is szívesen eszik, akár megfogják kecses ujjaikkal, és nem foltozzák vele össze magukat. Természetesen minden frissen, akkor kezd sülni, amikor a vendég megrendeli, ezen a piacon hadat üzentek azoknak, akik reggel lesütik a húst, a krumplit, és még délután is azt árulják, mikróban melegítve. Remek a kolbászhoz adott ropogós pirítós, a zsályás, áfonyás, csípős mustár, és a cherryecetes lila hagyma. No meg a reszelt zelleres répa.

Szintén főszereplő itt a rakott krumpli, ami kicsi, persze, hogy piros, vaslábosban készül, méghozzá úgy, hogy felvert tojás – nem csupán a fehérje -, sül a tetejére. Belül sem karikázva van benne a főtt tojás, hanem eggyé olvad az étellel, áthatja azt, amiben naná, hogy ugyancsak hangsúlyossá válik a kolbász is. Mindig van valamilyen főzelék, de mire délután kettőre odaértem, már elfogyott. Lágy panna cotta-val, aminek tetejére meggychutney meg karamellizált dió kerül, zárjuk az ebédet. Mindezt Marosi Balázs, fiatal séf készítette, és szolgálta is fel. A Lakatos Műhelyben nem bonyolítanak túl semmit, egyszerű, garantáltan jó minőségű alapanyagokból készülő, karakteres ízű ételek kaphatók.

* Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be.

Szerző

Megtévesztő hatalom, önámító ellenzék

Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:55
Az utcán kemény szavakat használnak, miközben ezernyi játékos elemmel teszik szórakoztatóvá a tüntetéseiket FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM

Sikeres demokrácia-visszaállításnak egyik feltétele, hogy ennek a rendszernek a bukása után alapvető számonkérésre kerüljön sor. Mert ami ma van, nem maffiaállam, bármennyire is úgy fest szociológiai szinten, és bármennyire is kényelmes maffiázni és populistázni. Ez a rendszer igazi szélsőjobboldali politikai rendszer. Minden rejtett megnyilvánulása ezt bizonyítja. (...) Az új benne, hogy minden cselekedetét megtévesztésül a demokrácia látszata mögé bújva hajtja végre. Az orbáni rendszer az egyik legaljasabb, és legvacakabb diktatúrája a szélsőjobboldali, fasisztoid változatoknak, melyek ma amúgy is feljövőben vannak.

A vezér és kormánya illiberális demokráciának nevezi a rendszerét. Nyíltan diktatúrát hirdetni nem bolondok. A legújabb, a CEU/Közép-európai Egyetem elleni támadásukat is a demokrácia külsőségeire ügyelve, az intézmény törvényszegésével indokolják, és úgy tesznek, mintha megegyezésre törekednének. A tüntetések hatására lehet, hogy átmenetileg ez is fog történni. Noha már minden lényeges médiumot a kezükben tartanak, ügyelnek a szólásszabadság látszatára: a kevés ellenzéki fórumon, az utcán is mindenki szabadon megnyilvánulhat.

A parlamentbe jutott pártpolitikai ellenzék ezt a látszatot az „úri viselkedés” szabályainak betartásával honorálja: miniszterelnök-urazik, miközben szónokian tolvajokat meg lopást emleget, és reálisnak tekinti a 2018-as választások megnyerését, vele a kormány békés leváltását.

Az erősödő civil ellenállók az utcán kemény szavakat használnak, miközben ezernyi játékos elemmel teszik szórakoztatóvá a tüntetéseiket. Mintha csak kiröhögni való kormányzati hülyeségek dühítenék őket, melyek véletlenül a köz megrabolásával is járnak. Ha netán ügyészségi és bíróság eljárásra kerül a sor, a megvádolt civilek tettetése őszinte, mert nem viszonzásra játszanak, hanem így tartják leleplezhetőnek a rendszert.: „…vagy ezáltal az eljárás által fog-e egy párbeszéd kialakulni, hogy demokratikusabb rendszer alakuljon ki, és attól, hogy az ügyészség végzi a dolgát, és olyan eljárásokat fog indítani, amelyek ténylegesen felszámolja a károkozásokat?” - mondta a tárgyalásán Gulyás Márton.

Vannak ennek csúcsai is: „Biztos vagyok abban, hogy Ön felette áll az ilyen szenvedélyeknek”, írta Nádas Péter az államelnöknek abban a levelében, amelyben a CEU elleni törvény aláírásnak elutasítására kérte. Egy interjújában pedig arról beszélt, hogy „Orbán Viktor kiválóan felismerte, hogy az unió kolonialista szemléletével szemben meg kell teremtenie a magyar polgárságot, ha kell, akkor protekcionista alapon,” ami persze ilyen módon Nádas szerint nem lesz lehetséges. A „kolonialista unió” viszont igen.

És van mélypontja. A CEU egyik professzora (Csaba László - a szerk.) szerint: „Orbán Viktor gyors felfogású, értelmes ember,” de „a kormányunk úgy viselkedik, mint egy kamasz: beül az autóba, kétszázötvennel száguld, senkitől és semmitől sem fél.” A tárgyilagosra maszkírozott álság jól megfér a reális jövőképpel: „Van egy minimális gazdasági teljesítmény, […] Ha ez megfelelő politikai manipulációval társul, […] akármeddig tarthat így, és ez az igazán félelmetes.”

A maga módján mindegyik fél mellébeszél. A rendszer a demokráciát mímeli, miközben igazi arculata minduntalan fölfeslik. Az ellenzék és a politológusok kara meg úgy tesz, mintha csak disznóságok történnének, pusztán sérül a demokrácia. Holott nincs olyan demokrácia, hogy illiberális.

A parlamenti pártok arra gyúrnak, hogy 2018 után is legyen fizetett képviseletük a parlamentben. Mind a pártpolitikában, mind a civil mozgalomban, mind pedig az értelmiségi ellenzék többségének a képzeletéből következetesen ki van zárva még a gyanúja is annak, hogy bármiféle vérfagyasztó ideológiával állnának szemben. Mintha nem is politikai rendszerrel, hanem csak idiótákkal, tolvajokkal és maffiával állnának szemben, akiket pusztán köztörvényes bűncselekmények terhelnek, nem pedig elsősorban politikaiak. A civilek hangsúlyosan távol tartják magukat nem csak minden párttól, de minden politikai irányzattól is: az elavultnak tekintett jobb- vagy baloldaliságtól, liberalizmustól és konzervativizmustól. Csak tiszta, steril demokráciát akarnak, rosszabb esetben több vagy jobb demokráciát. Megvalósítják a fából vaskarikát: a politikamentes politizálást.

A tiszteletre méltó polgári engedetlenséggel, a vele járó bátorsággal javítani azonban csak demokráciákat lehet. Az orbáni diktatúra – legyen bármennyire is rejtett – és ellenzéke között nem lehetséges „párbeszéd kialakulása”. Mintha egy autokrata, vezéri rendszerben az ügyészségétől a legcsekélyebb mértékben is remélni lehetne „a károkozások tényleges felszámolását”. Mintha egy államelnöki székbe ültetett vezéri bábról komolyan gondolható lenne, hogy „felette áll az ilyen szenvedélyeknek”. Mintha valójában – Lánczi András orbáni ideológus ködösítésével összhangban – tényleg „magyar polgárságot” akarna a vezér megteremteni, amely persze „protekcionista alapon” nem fog sikerülni. És hogy a „kiváló felismerő készségű”, egy másik fordulattal „gyors felfogású, értelmes” vezér és kormánya – amely gyöngédség aztán tényleg mindennek a teteje – pusztán „kamaszként viselkedik”, és „semmitől se fél”… Miközben Orbán valójában a leggyávább politikusa a magyar történelemnek, aki ma már szemtől-szembe vitát sem mer vállalni.

Ami pedig a jelenlegi civil tüntetések látszólagos politikai semlegességét, netán egységét illeti: a demokratikus ellenzéki politikai egység kizárólag és csak pillanatokra forradalomban létezik. 1956 néhány napja volt ilyen. Ma éppen ennek alapfeltétele, a radikális, a rendszer igazi politikai természetével számoló nyílt szembeszegülés az, aminek semmiféle nyoma nincs. És éppen a forradalomtól való tudott vagy tudattalan rettegés az egyetlen, ami szinte az egész ellenzékben igazán közös. Holott ezt a rendszert vagy egy katasztrófa, vagy a lassú, évtizedes rohadás fogja csak felszámolni.

Mert ha valami csoda folytán, választások révén demokratikus kormány alakulna, akkor jön csak el az igazi haddelhadd. Akkora lesz a tolongás a damaszkuszi úton, hogy ahhoz képest az 1989–90-es rendszerváltásé kismiska. Amiben a legpocsékabb, hogy szinte minden átálló be fog tudni épülni valamilyen új formációba, legyen az párt vagy intézmény. És hozza majd magával az elorzott vagyonát, amellyel meghatározó szerepet fog játszani a gazdaságban. És ott lesz az ellenzékbe került orbáni had! Mivel az új kormányzat teljesen ki lesz szolgáltatva a megroppant gazdasági helyzetnek, az orbáni világban kitenyésztett oligarchiának, az újorbáni demagógiával szemben tehetetlen lesz. És a lakosság majd visszaszavazza a vezért vagy utódait. Ahogy ez Perón óta Argentínában ma is zsinórban ismétlődik, egyre kisebb kilengésekkel. Így is, úgy is minimálisan évtizedekig tartó politikai és gazdasági nyomorúság elé nézünk, tekintettel arra, hogy a kétsebességű Európában is a helyünkre fognak utasítani.

Mindez ellen csak a sokkal radikálisabb ellenállás segítene. És az, ha az új kormányzat el lenne szánva arra, hogy ugyanúgy jár el, ahogy ez a klasszikus fasizmus, német nemzetiszocializmus legyőzése után történt a Nürnbergi Törvényszék létrehozásával. Sikeres demokrácia-visszaállításnak egyik feltétele, hogy ennek a rendszernek a bukása után alapvető számonkérésre kerüljön sor. Mert ami ma van, nem maffiaállam, bármennyire is úgy fest szociológiai szinten, és bármennyire is kényelmes maffiázni és populistázni. Ez a rendszer igazi szélsőjobboldali politikai rendszer. Minden rejtett megnyilvánulása ezt bizonyítja. A lopásnak nevezett vagyonátcsoportosítás is, mely egyaránt jellemzett egykor fasiszta és bolsevista rendszereket. Az új benne, hogy minden cselekedetét megtévesztésül a demokrácia látszata mögé bújva hajtja végre. Az orbáni rendszer az egyik legaljasabb, és legvacakabb diktatúrája a szélsőjobboldali, fasisztoid változatoknak, melyek ma amúgy is feljövőben vannak. És a mai magyar, ezerszer megvert demokratikus ellenzék, legyen az parlamentbe került pártpolitikai, civil, vagy értelmiségi, mindent szívesebben tudomásul vesz, mint ezt a láthatatlanított vonását a rendszernek. Melynek valósága ellen úgy védekezik, hogy ámítja magát, köntörfalaz és „viselkedik”. A parlamenten kívüli, radikálisabb ellenzéki pártok hangját pedig mind a parlamenti ellenzék, mind pedig a civilek politikaellenessége kirekeszti.

Az euroatlanti demokráciák – ahogy az egykori fasizmus klasszikus, nyílt változatával is – majd ezzel is megbirkóznak. Ennek farvizén Magyarország is túléli a mai politikai gyalázatot. Nyilván megint nem saját erőből.

Szerző
Témák
demokrácia