Előfizetés

A lengyelek ellen kezdenek a magyarok Varsóban

A házigazda lengyelekkel kezd a magyar férfi válogatott a varsói cselgáncs Európa-bajnokság vasárnapi csapatversenyében.

A szombat délutáni sorsoláson eldőlt, hogy a 16 csapatos mezőnyben a magyarok az első körben a rendezőkkel csapnak össze, és ha nyernek, akkor a német-ukrán párharc továbbjutójával találkoznak. A küzdelmek 11 órakor kezdődnek a Torwar Arénában. A tavalyi, kazanyi Eb csapatversenyében a férfiak helyezetlenül, a nők pedig - akik ezúttal nem indulnak - hetedikként zártak.

Kimegyek a fényre (9)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:10

Múlt héten szombaton három napra mentem ki a fényre, úgy értem, nem a Fény utcai piacra, hanem az igazi fénybe, a kora tavaszi napsütésbe, lebuszoztam ugyanis abba a kicsiny, Nógrád megyei faluba, ahol van egy kicsiny házunk egy óriási kerttel, s bizony nem bántam meg, hogy elvonultam a világtól, mert magányomat pár órára föloldotta egy szomorú, ám annál részegebb pandamaci.

A részeg pandamaci igazából persze egy ember volt, egy jó ötvenes alkoholista, aki a húsvéti ünnepkör tiszteletére a szebbik ruházatát öltötte föl: egy viseltes fehér pólót, és egy régi fekete öltönynadrágot, amely szerintem a ballagási ünneplő nadrágja lehetett valaha, úgy értem, még az általános iskolából. A kinyúlt nyakú fehér póló elejére fakulóban lévő aranyozott betűkkel az volt rányomtatva, hogy ÉN EGY SZOMORÚ PANDAMACI vagyok. Ám az ünneplő ruhadarab tulajdonosa mit sem sejthetett erről, a szöveget ugyanis angolul nyomtatták a szövetre minden bizonnyal kínai kezek.

A szomorú pandamacit egyébként Gáborkának hívták, legalábbis így szólította mindenki a kocsmában, ahová betértem söröket inni, és a falusi Magyarország hangjába kicsit belehallgatni. Mit mondjak, tanulságos volt.

A szorongását híg fröccsökben föloldó falusi Magyarország lakói természetesen a kormányt szidták. De ezt nem szűkítették le az aktuálisan hatalmon lévőkre. Vagyis a szomorú pandamaci és társai nem kimondottan Orbán Viktort és kormányát szidták, s nem is a végrehajtó hatalom egyes intézkedéseit kritizálták, nem, nem. A falusi Magyarország szóhasználatában indirekt verbális agresszió manifesztálódott, amelynek mindössze egyetlen affektív komponense csapódott ki a levegőben: maga a düh.

– Mindenki básszá meg á kurvá ányjooot – ez volt a palócosan artikulált általános álláspont. Ezt dünnyögte Gáborka is, amikor a pulthoz indult, hogy újabb fröccsöt rendeljen, és láttatni engedje fehér pólója hátulján a simogatásra buzdító angol szöveget.

Gáborka lényegében azt magyarázta, hogy mióta bezárt a síküveggyár a városban, neki sosem volt jó. És ennek lassan huszonöt éve. A szomorú pandamaci azóta alkalmi munkából él, de miután alkoholista életmódot folytat, nem sokan és nem gyakran veszik igénybe munkaerejét, holott a közösség szemében ő egy dolgos ember amúgy - mármint, ha nem iszik. Ellenben mindig iszik. Amikor kiment vizelni, a kocsmában a többiek azt mesélték róla nagy röhögve, hogy pár éve, amikor egy megtermett fenyőfa illegális kivágásához hívták segédkezni, Gáborkára bízták az egyik kötelet, de olyan részeg volt, hogy ráhúzta a fát a kerítésre, és a több mázsás súly alatt összelapult a távirányítással működtethető, drága pénzen megcsináltatott, újonnan festett bejárati kapu. A meghökkent tulajdonos csak tátogott, Gáborka azonban feltalálta magát, és a fa zuhanását követő nagy-nagy csöndben fölrikkantott:

- Ná, főnök úr! Most maaar jöhet áz aaaldomaaas. Borá is ván-e, vágy csák söre?

Gáborka napi ötezer forintért felássa az egész kertet, háromezerért szőlőt metsz, kétezerért füvet vág, aztán vígan inal a kocsmába, hogy eligya az egészet, de nem bánja, mert neki bánata van, és az a bánata, hogy mióta bezárt a síküveggyár a városban, neki sosem volt jó. És ennek lassan huszonöt éve. A felesége elhagyta, a gyerekei kerülik, a barátai kiröhögik, egyetlen öröme az ásás, ugyanis az ásás a kedvenc munkája. Olyan fölcsillanó szemmel beszélt az ásásról, ahogyan a szeretett hobbijáról mesél az ember. Kérdeztem tőle, hogy miért szeret ásni ennyire, mire a vállát vonogatta, s azt válaszolta:

– Tudjá á fászom.

Szóval a hosszú hétvégén a falusi Magyarországon nem került szóba a CEU, nem volt szó a civilek ellen folytatott uszításról, a kocsmában senki sem akarta megállítani Brüsszelt, pláne Moszkvát, nem, nem. Gáborka és társai eszmecseréje a körül forgott, hogy úgy általában véve mindenki básszá meg á kurvá ányjooot, mert itt nem lehet élni. Ezt amúgy maga a szomorú pandamaci mondta ki két korty között. Rám nézett, s azt kérdezte:

– Há' mágá meg mit keres itt, főnök? Itt nem lehet élni.

– Dugulj maar el, Gaaaborká – vetette oda neki a pultos, aki azt hitte, hogy Gáborka szövegelése engem netán zavar, pedig nem zavart.

Idegen voltam köztük, először azt hitték, a NAV-tól jöttem, és mindjárt megérkezik a társam, a NAV-osok ugyanis párban járnak, de miután hallgatagon elüldögéltem az egyik sarokban, lassan hozzászoktak a jelenlétemhez, és beszéltek, beszéltek, beszéltek. Milyen sokat kellett tüzelni a télen. Nincs pénz kátyúzásra, emiatt csapágyas lett a kocsmáros kombija, de nincs pénze megcsináltatni. Virágzik a cseresznye, de azt is minek, egy héten belül úgyis lefagy. Épül az elkerülő, nincs kész az új út, a régi meg alig használható, az autósok mégis úgy mennek, mint a barmok, hetente van baleset. Menekülnek innen a fiatalok, de leestek az ingatlanárak, egy háromszobás kertes ház árából Pesten egy kutyaólat sem kapni. Tele van a falu droggal, a tinédzserek újabban nem isznak, hanem drogoznak. Gáborka még nem látott drogot, tőlem kérdezte, hogy hogyan néz ki, de nem tudtam neki válaszolni, honnét tudjam, hogy itt éppen melyik szintetikus és olcsó méreg a menő? Kérdezte azt is, hogy Pesten melyik kerületben lakom, s hogy ott van-e munka építkezésen, de erre sem tudtam mit mondani, Gáborka hát legyintett, látszott rajta, hogy lemondott rólam. Fölállt, hogy odamenjen a pulthoz újabb fröccsért, néztem utána, ekkor vettem észre, hogy a pandamacis pólója hátulján is van egy angol felirat: SIMOGASS MEG.

De nem értette senki. S utoljára talán az anyja simogatta meg, pár évtizeddel ezelőtt, ballagáskor, amikor Gáborka az általános iskola nyolcadik osztályából elballagott nagy reményekkel, hiszen várta már a fényes jövő és a síküveggyár, és ő bátran odaállt a fényes jövő elé az új fekete nadrágjában, izgatottan, s még józanul.

Kimegyek a fényre (9)

Kácsor Zsolt
Publikálás dátuma
2017.04.22. 09:10

Múlt héten szombaton három napra mentem ki a fényre, úgy értem, nem a Fény utcai piacra, hanem az igazi fénybe, a kora tavaszi napsütésbe, lebuszoztam ugyanis abba a kicsiny, Nógrád megyei faluba, ahol van egy kicsiny házunk egy óriási kerttel, s bizony nem bántam meg, hogy elvonultam a világtól, mert magányomat pár órára föloldotta egy szomorú, ám annál részegebb pandamaci.

A részeg pandamaci igazából persze egy ember volt, egy jó ötvenes alkoholista, aki a húsvéti ünnepkör tiszteletére a szebbik ruházatát öltötte föl: egy viseltes fehér pólót, és egy régi fekete öltönynadrágot, amely szerintem a ballagási ünneplő nadrágja lehetett valaha, úgy értem, még az általános iskolából. A kinyúlt nyakú fehér póló elejére fakulóban lévő aranyozott betűkkel az volt rányomtatva, hogy ÉN EGY SZOMORÚ PANDAMACI vagyok. Ám az ünneplő ruhadarab tulajdonosa mit sem sejthetett erről, a szöveget ugyanis angolul nyomtatták a szövetre minden bizonnyal kínai kezek.

A szomorú pandamacit egyébként Gáborkának hívták, legalábbis így szólította mindenki a kocsmában, ahová betértem söröket inni, és a falusi Magyarország hangjába kicsit belehallgatni. Mit mondjak, tanulságos volt.

A szorongását híg fröccsökben föloldó falusi Magyarország lakói természetesen a kormányt szidták. De ezt nem szűkítették le az aktuálisan hatalmon lévőkre. Vagyis a szomorú pandamaci és társai nem kimondottan Orbán Viktort és kormányát szidták, s nem is a végrehajtó hatalom egyes intézkedéseit kritizálták, nem, nem. A falusi Magyarország szóhasználatában indirekt verbális agresszió manifesztálódott, amelynek mindössze egyetlen affektív komponense csapódott ki a levegőben: maga a düh.

– Mindenki básszá meg á kurvá ányjooot – ez volt a palócosan artikulált általános álláspont. Ezt dünnyögte Gáborka is, amikor a pulthoz indult, hogy újabb fröccsöt rendeljen, és láttatni engedje fehér pólója hátulján a simogatásra buzdító angol szöveget.

Gáborka lényegében azt magyarázta, hogy mióta bezárt a síküveggyár a városban, neki sosem volt jó. És ennek lassan huszonöt éve. A szomorú pandamaci azóta alkalmi munkából él, de miután alkoholista életmódot folytat, nem sokan és nem gyakran veszik igénybe munkaerejét, holott a közösség szemében ő egy dolgos ember amúgy - mármint, ha nem iszik. Ellenben mindig iszik. Amikor kiment vizelni, a kocsmában a többiek azt mesélték róla nagy röhögve, hogy pár éve, amikor egy megtermett fenyőfa illegális kivágásához hívták segédkezni, Gáborkára bízták az egyik kötelet, de olyan részeg volt, hogy ráhúzta a fát a kerítésre, és a több mázsás súly alatt összelapult a távirányítással működtethető, drága pénzen megcsináltatott, újonnan festett bejárati kapu. A meghökkent tulajdonos csak tátogott, Gáborka azonban feltalálta magát, és a fa zuhanását követő nagy-nagy csöndben fölrikkantott:

- Ná, főnök úr! Most maaar jöhet áz aaaldomaaas. Borá is ván-e, vágy csák söre?

Gáborka napi ötezer forintért felássa az egész kertet, háromezerért szőlőt metsz, kétezerért füvet vág, aztán vígan inal a kocsmába, hogy eligya az egészet, de nem bánja, mert neki bánata van, és az a bánata, hogy mióta bezárt a síküveggyár a városban, neki sosem volt jó. És ennek lassan huszonöt éve. A felesége elhagyta, a gyerekei kerülik, a barátai kiröhögik, egyetlen öröme az ásás, ugyanis az ásás a kedvenc munkája. Olyan fölcsillanó szemmel beszélt az ásásról, ahogyan a szeretett hobbijáról mesél az ember. Kérdeztem tőle, hogy miért szeret ásni ennyire, mire a vállát vonogatta, s azt válaszolta:

– Tudjá á fászom.

Szóval a hosszú hétvégén a falusi Magyarországon nem került szóba a CEU, nem volt szó a civilek ellen folytatott uszításról, a kocsmában senki sem akarta megállítani Brüsszelt, pláne Moszkvát, nem, nem. Gáborka és társai eszmecseréje a körül forgott, hogy úgy általában véve mindenki básszá meg á kurvá ányjooot, mert itt nem lehet élni. Ezt amúgy maga a szomorú pandamaci mondta ki két korty között. Rám nézett, s azt kérdezte:

– Há' mágá meg mit keres itt, főnök? Itt nem lehet élni.

– Dugulj maar el, Gaaaborká – vetette oda neki a pultos, aki azt hitte, hogy Gáborka szövegelése engem netán zavar, pedig nem zavart.

Idegen voltam köztük, először azt hitték, a NAV-tól jöttem, és mindjárt megérkezik a társam, a NAV-osok ugyanis párban járnak, de miután hallgatagon elüldögéltem az egyik sarokban, lassan hozzászoktak a jelenlétemhez, és beszéltek, beszéltek, beszéltek. Milyen sokat kellett tüzelni a télen. Nincs pénz kátyúzásra, emiatt csapágyas lett a kocsmáros kombija, de nincs pénze megcsináltatni. Virágzik a cseresznye, de azt is minek, egy héten belül úgyis lefagy. Épül az elkerülő, nincs kész az új út, a régi meg alig használható, az autósok mégis úgy mennek, mint a barmok, hetente van baleset. Menekülnek innen a fiatalok, de leestek az ingatlanárak, egy háromszobás kertes ház árából Pesten egy kutyaólat sem kapni. Tele van a falu droggal, a tinédzserek újabban nem isznak, hanem drogoznak. Gáborka még nem látott drogot, tőlem kérdezte, hogy hogyan néz ki, de nem tudtam neki válaszolni, honnét tudjam, hogy itt éppen melyik szintetikus és olcsó méreg a menő? Kérdezte azt is, hogy Pesten melyik kerületben lakom, s hogy ott van-e munka építkezésen, de erre sem tudtam mit mondani, Gáborka hát legyintett, látszott rajta, hogy lemondott rólam. Fölállt, hogy odamenjen a pulthoz újabb fröccsért, néztem utána, ekkor vettem észre, hogy a pandamacis pólója hátulján is van egy angol felirat: SIMOGASS MEG.

De nem értette senki. S utoljára talán az anyja simogatta meg, pár évtizeddel ezelőtt, ballagáskor, amikor Gáborka az általános iskola nyolcadik osztályából elballagott nagy reményekkel, hiszen várta már a fényes jövő és a síküveggyár, és ő bátran odaállt a fényes jövő elé az új fekete nadrágjában, izgatottan, s még józanul.