Előfizetés

Közel a cél

Szüdi János
Publikálás dátuma
2017.04.15. 09:25
A kormány célja, minél kevesebben érettségizzenek - Fotó: Nagy Gyula/Fortepan

"Sehallselát Dömötör/buta volt, mint hat ökör,

mert ez a Sehallselát/kerülte az iskolát."

(Weöres Sándor)

Az oktatás kézben- és féken tartásával megbízott államtitkár bejelentette: a kormány az új Nemzeti alaptantervvel egyidejűleg, 2019-ben bevezeti a kötelező felvételi eljárást minden középiskolában. Ezt az intézkedést összekötik azzal, hogy központilag meghatározzák az egyes iskolatípusokba felvehető tanulók létszámát. Miután az új iskolarendszerben középiskolának nevezik nemcsak a gimnáziumot és nemcsak a szakgimnáziumot, hanem a szakközépiskolának átkeresztelt szakiskolát - eredeti nevén szakmunkásképzőt - is, a jövőben az általános iskola befejezése arra sem lesz elég, hogy valaki - nem lebecsülve semmilyen szakmát -, a legalacsonyabb besorolású szakképzésbe belépjen. A felvehető létszám állami meghatározásának és elosztásának több "haszna" van. Mindenekelőtt az állam dönti el a beiskolázási irányokat és arányokat, eldöntve ezzel az iskolafenntartók és iskoláik sorsát. A felvételi eljárással összekapcsolva ezt a jogosítványt, az állam szinte névre szólóan határozhatja meg az egyes életutakat. Ez a megoldás a melegágya a korrupciónak, a kijárásos rendszer virágzásának.

Az állam mindent kézben tart

A példa adott: az ingyenesen, mai szóhasználat szerint térítésmentesen igénybe vehető szakképzésben évek óta a kormány határozza meg évente, melyik megyében, a fővárosban melyik szakképzés indítását támogatja az állam, és az egyes fenntartók iskoláinak hány tanulót lehet felvennie. A gyakorlat igazolja, hogy a tanuló és a szülő a felvételi eljárás kezdetekor nem tudhatja mit választhat. Nem tudhatja az iskolafenntartó és az iskolája sem, indíthat-e osztályt, és milyen szakképzésben a következő tanévben. 2016-ban például október 25-én jelent meg az ezeket a kérdéseket meghatározó kormányrendelet. A középiskolai felvételi eljárás viszont szeptember közepén indul. 2015-ben csak februárban jelent meg a kormányrendelet. Ezzel a módszerrel lehetett "kicsinálni" a nem állami és a nem egyházi iskolákat; 2016-ban alig-alig kaptak lehetőséget az államilag finanszírozott szakképzésben való részvételre. Megszűntek az iskolák, vagy a fenntartó "önként", ellenszolgáltatás nélkül átadta őket az államnak.

Semmi sem biztos?

Ami az intézkedések bevezetésének tervezett időpontját illeti, világos, hogy olyan szabályokról van szó, amelyeket az általános iskolába történő belépéskor már ismernie kellene a szülőnek és a tanulónak. Ismernie, hiszen a követelmények teljesítésére másképpen nem lehet felkészülni. Ismernie kellene az iskolának is, hiszen csak ebben az esetben tudja felkészíteni az elvárásokra a tanulót. Természetesen ma még semmi nem tudható arról, mi lesz a felvételi eljárás lényege: tanulmányi eredmények, kompetenciamérés, tudásszint vizsgálata vagy mindezek összessége. Írásbeli, szóbeli, gyakorlat vagy ezek együttese? Az azonban bizonyos, hogy ezekre az intézkedésekre nincs szükség. Az is bizonyos, hogy ezek az intézkedések senkit nem érhetnek váratlanul. Ezek a lépések következnek a tankötelezettség idejének két évvel történő leszállításából. Számítani lehetett ezekre a lépésekre abból is, hogy megszervezték az úgynevezett hídprogramokat, ahol azok teljesítik tankötelezettségüket, akik az általános iskola után nem kerülnek be középiskolába. Az úgynevezett Széchenyi Terv évekkel ezelőtt megfogalmazta: helyre kell állítani az 1990 után felborult beiskolázási rendet. Ami magyarra lefordítva azt jelenti, csökkenteni kell az érettségihez, főképpen a gimnáziumi érettségihez jutók számát.

Az Oktatási statisztikai évkönyvből (a 2015/2016. tanévi adatok jelentek meg utoljára) bárki megállapíthatja a tanulói létszám változását és az iskolaválasztás alakulását. Látszik az is, az 1993-ban elindított program – minél többen érettségizzenek – még érezteti hatását. Ezen akar a kormány változtatni. 1990-ben 1.177 612 általános iskolai tanuló volt. 67 875-en szereztek érettségit, 56 431-en vettek részt érettségit nem adó szakképzésben. 2015-ben 747 615 tanultak az általános iskolákban. 72 467-en szereztek érettségit, 23 456 vettek részt érettségit nem adó szakképzésben. A kormány sokallja az érettségizők arányát, és kevesli a "szakmát" tanulók számát.

Tükröm, tükröm, mondd meg nékem...

A KSH 2015/2016. tanévet értékelő "Statisztikai Tükör" kiadványa önmagáért beszél: "Az oktatásból, képzésből való lemorzsolódásról a korai iskolaelhagyók aránya nyújt nemzetközileg is összehasonlítható információt. A mutató 10 százalék alá való csökkenése az Európa 2020 stratégia célkitűzései között szerepel. 2015-ben Magyarországon az iskolából korán kimaradók aránya 11,6 százalék – 0,2 százalékponttal kedvezőtlenebb az előző évinél (...). A 2015/2016-os tanévben a Hídprogramok nappali képzésein az előző tanévnél 4,3 százalékkal többen, összesen 3 ezren vettek részt A középfokú oktatási intézmények nappali rendszerű képzésein 451 ezer fő tanul, 20 ezer fővel – 4,2 százalékkal – kevesebb, mint egy évvel korábban. Ez összhangban van az érintett korosztály létszámának alakulásával. Az oktatásban részt vevők száma eltérő mértékben, de minden iskolatípusban csökkent. Az érettségit nem adó szakiskolákban több mint 12 százalékkal esett vissza a tanulói létszám (...). Szakközépiskolába 182,5 ezren iratkoztak be, 3,3 százalékkal (6200 fővel) kevesebben, mint a 2014/2015-ös tanévben. 181 ezer fiatal gimnáziumban folytatja tanulmányait (...). A lányok 86, a fiúk 76 százaléka az érettségit adó képzésekre jár (...)."

Az Oktatási statisztikai évkönyv adatai szerint az iskolai feladatellátási helyek száma és a feladatellátásban közreműködő pedagógusok létszáma gyakorlatilag nem változott 1990 óta. Lenne mit végiggondolni az oktatás terén. Lenne, de együttgondolkodásra nincs hajlandóság. Nincs, mivel a jelenlegi államosított rendszer lényege – összemosódnak a közhatalmi, a fenntartói és az intézményi funkciók – tabutéma. Az állam dönt minden kérdésben, egyeztetési kötelezettsége nincs. Érdekei viszont annál inkább! Fontos szempont: az egy tanulóra jutó összeg egy tanévben eléri a 600 000 forintot. Az egy pedagógus után fizetett átlagbér alapú támogatás összege megközelíti az 5 000 000 forintot. Egy huszonöt fős osztály kiesése három pedagógussal számolva közel 30 000 000 forint megtakarítást jelent. Az általános iskola utolsó évfolyamára 2016-ban mintegy 90 000 jártak. Amennyiben lemorzsolódik 7000 tanuló, akkor 280 osztálynyi megtakarítás jelentkezik.

Az állam, személy szerint az oktatásért felelős miniszter az általános iskolák, a gimnáziumok, a művészeti iskolák terén, a nemzetgazdasági miniszter a szakképző iskolák körében szabadon dönt arról, hol, milyen iskola működhet, vagy kerül bezárásra. Szabadon dönthetnek arról is, hány tanuló tanulhat tovább, milyen iskolatípusban. Ez első megtakarítási lehetőség ötlete napvilágot is látott; beindul az iskolabusz program: az általános iskola alsó tagozata - első-negyedik évfolyam - megmarad a kistelepüléseken, a felsősöket - ötödik-nyolcadik évfolyam - beszállítják az iskolaközpontokba.

2020-tól a felsőoktatásba történő bejutás feltétele: idegennyelvből középfokú nyelvvizsga megléte. Az érettségi vizsga keretében mintegy 15 000 tanuló tesz emelt szintű – a középfokú nyelvvizsgának megfelelő – érettségit idegen nyelvből, nemzetiségi nyelvből. Csaknem ennyien szerezhetnek más módon nyelvvizsga-bizonyítványt. 2016-ban 105 000 tanuló jelentkezett a felsőoktatásba.

Ma már egyetlen pedagógus sem állíthatja, nem tudja, mit akar ez a hatalom. Minden pedagógus megfelelő tudással rendelkezik ahhoz, hogy felismerje, mit jelent az országnak, ha ezt az oktatáspolitikát végigviszik. Ma már egyetlen szülő sem állíthatja, nem tudta, hogy gyermekének nem jut hely az iskolában.

A cél világos. Sehallselát Dömötörnek nem kell már kerülnie az iskolát. Be sem jut oda. Kövér megüzente: kell még négy év, hogy visszafordíthatatlanná váljon az orbáni társadalomátalakítás. Megkapják?

Egyre többen vagyunk (I)

Aczél Endre
Publikálás dátuma
2017.04.15. 09:24
Laci az egykori miniszter Szabó Iván feleségével fog kezet - Forrás: Aczél Endre/Facebook

… Vagy egyre kevesebben. A családoknak ugyanis az a természetük, hogy a gyerekek, unokák, azok házasfelei és a nászok révén bővülnek, az elhalálozások folytán meg szűkülnek. Mi is hajszálra így vagyunk evvel. Eddigi családtörténeteim jobbára már temetőlakókról szóltak, ez itt most élő emberekről fog.

Egyetlen fiúnk házassága nyomán a szűkebbnek mondott család terebélyes lett: három főről hétre gyarapodott (aztán még tovább). Ennek a házasságnak azonban szokatlan, meglepő előtörténete van: előbb jöttek közénk a szülők s csak utána a gyerekek. Remélem, mással is megesett ilyesmi, ha nem is gyakran.

Történt, hogy 1985 nyarán utolsó „londoni” szabadságot töltöttem idehaza, és nyomban teniszlehetőség után néztem. Mivel a tévéhíradó félig-meddig kinevezett főszerkesztője voltam már, az MR/MTV pályáját ajánlották a Budakeszi út mellékén, ahol is rögtön összeakadtam Kaplár Józsival, aki (másokkal ellentétben) már mindenről tudott és, mondjuk így, lecsapott rám, majdani főnökére. Napokon belül bemutatott az ugyancsak teniszező, még a Közgázról való barátjának, Nagy Gábornak, akivel (mint Kaplárral) azóta is elválaszthatatlanok vagyunk. Ennek már bő 30 éve.

A ragyogó humorú Gábor a kérdéses időben egy nagy külkereskedelmi vállalat (a Technoimpex) sajtófőnöke volt, kivételezett helyzetben. Főnöke, Mátyás elvtárs alaposan kistafírozta őt anyagiakkal, mert súlyt helyezett rá, hogy cége minél többször szerepeljen a médiában. Márpedig a tévéhíradóval akkortájt senki nem versenyezhetett. (Demján sajtósa is megmondhatója.) Gábor nyakra-főre utaztatta a Híradó stábjait a cég külföldi kiállításaira, amiből ugyan én keveset profitáltam, de a munkatársaim annál többet. De nem ezért szerettem. Hanem a humoráért, az együtt töltött estékért, a presszókban és éttermekben töltött időkért, de alapvetően a társaságáért. (Viszonylag) fiatalok voltunk és „elhajoltunk”, amikor csak lehetett.

Nagyékkal aztán - felesége, Éva, hajdanán profi teniszező volt, magyar csapatbajnok, eleinte ő is játszott velünk - rákaptunk a közös nyaralásokra. Persze vittük a gyerekeket is, mi Lacit, ők Vikit meg a nálánál sokkal fiatalabb húgát. Kezdtük Abu Dhabiban, folytattuk Dubaiban – Kaplárékkal -, aztán legalább féltucatszor voltunk Spanyolországban, egyszer Törökországban, Tunéziában. Lacit és Vikit egy év választotta el életkorban, kiskamaszként lettek barátok, de soha, semmi jel nem utalt arra, hogy a baráti kapcsolat fölött valami más is alakul(hat) közöttük. Laci 17, Viki 16 éves volt, amikor Palma de Mallorcán elkéredzkedtek a szállónk közeli diszkóba, s jól emlékszem, hogy nagyon féltettük őket. Később kiderült, hogy a szülők (mi is) a vécéablakból lesték a diszkót órákon át, nem esik-e baj a gyerekekkel? Jellemző a naivitásunkra, hogy fel nem tételeztük: ott, az éjszakában talán közel kerülnek egymáshoz, és egyáltalán nem sietnek haza.

(Laci különben is mindig roppant szemérmes volt. Amikor ezt a sztorit írom, eszembe jut Kálmán György első nagy színpadi sikere Félicien Marceau A tojás c. darabjában, ahol kiült a színpad peremére, és 1957-ben azzal az egy mondattal kápráztatta el a Rákosi-rendszer prüdériájához szokott közönséget, hogy "most elmondom Önöknek, hogyan vesztettem el a szüzességemet". A fiamról ma sem tudom, kivel és mikor.)

Gimi után nem csak a közös nyaralások folytatódtak, hanem a közös hétvégi ebédek is Nagyékkal. De már nem mindig gyerekekkel. Azok útjai elváltak. Laci (mások mellett) szerelembe esett a ma jól ismert, közgazdának készülő D. Zsuzsával, az ismert tévés celebbel, olyannyira, hogy egyetemista koruktól kezdve öt éven át együtt is éltek. Laci a hétvégéket akkor már D-ék farmján töltötte, nyilván Vikinek is voltak kapcsolatai (kevésbé tartósak), de ezekről semmit sem tudok.

Aztán Zsuzsa egy szép nap „lepattant” Laciról (vagy fordítva, ki tudja?), ami egy cseppet sem volt akadálya a Nagyékkal elköltött vasárnapi ebédeknek. Érdekes módon Éva, Gábor felesége szegény anyámmal (Gittuskával, ahogy ő hívta) barátkozott össze legjobban, lévén mindketten nagy halbarátok. Általában egy római-parti halászvendéglőben jöttünk össze, mi vittük magunkkal akkor már hetvenes, sőt nyolcvanas éveiben járó anyámat, aki mindig Éva mellett ült és jól kidumáltak mindent. Anyám különben is roppant érdeklődő természetű volt, fel kéne támasztani másfél évtizedes sírjából, hogy elmondja, miről vallatta a külön neki főzött ebéd (rizses csirke) után unokáját, Lacit, és mit tudott meg tőle?

De Laci és Viki soha nem volt téma, így együtt. Egyik se beszélt a másikról. Miközben Gáborral „éltük az életünket”, voltunk Maastrichttól Brüsszelen át Nigériáig, és mindig remekül éreztük magunkat együtt. Neki nagyon kiterjedt üzleti ismeretségei/kapcsolatai voltak, jól tudott utazást szervezni és kiállítani. (A rendszerváltozás után is.) Akár hiszik, akár nem, Nigériában is, Amszterdamban is francia gasztronómiai kalandunk volt. Ami az utóbbit illeti, ott szálltunk át a Nigériába tartó gépre és volt egy szabad esténk, ahol is a KLM szállodát és egy vacsorát nyújtott (belefért a business class-ba). A vacsorajegy (voucher) pontosan elegendő volt a Pulitzer névre hallgató ötcsillagos hotel francia éttermének menüjére – pia nélkül. Kértünk egy borlapot. A pincér kihozott egy kb. 100 oldalas, bőrkötéses könyvecskét, ahol is az első kínálat úgy 400 amerikai dollár volt. Gyorsan a borlap végére lapoztunk, és hogy ne égjünk le, az utolsó előtti borfajtát választottuk ki, egy palack bordóit, amelyre ráment ugyan a napdíjunk fele így is, de megérte, mert „állati” finom volt. (Milyen lehetett a többi? - gondolkodunk azóta is.)

Ami pedig Nigériát, közelebbről Kaduna városát illeti, ott Gábor elvitt egy meglepően elegáns étterembe, amelynek fekete tulajdonosnője régi barátként üdvözölte őt és - természetesen - az egykori brit gyarmaton francia különlegességekkel szolgált, nota bene nem olcsón. Kadunában egyébként leszázalékolt magyar szerszámgépeket és nekik otthont adó konténereket reklámozott és adott el Gábor – ottani szakmunkás-képzőknek. Én meg riportot csináltam a Híradónak, mesélvén, hogy a távoli Afrikában is milyen sikere van a magyar szerszámgép-iparnak… Pfuj, de valamit valamiért. Ilyen időket éltünk akkor, de legalább Gábor cége bezsebelt egy csomó pénzt. Két-három év se kellett, és a szóban forgó iparág exportja megszűnt, hogy azt ne mondjam, maga az iparág is. Viszont vannak magyarok, például Szeremley Huba, meg az ő volt nejének a volt férje, akik azóta is pénzt csinálnak Nigériában. (Folytatjuk)

Város a térkép szélén

Publikálás dátuma
2017.04.15. 09:23
Fotó: Fortepan/Baráth Endre

Fiúk! Ma estétől vacsora előtt mozgalmi dalokat fogunk énekelni, mert nagyon elhanyagoltátok a KISZ munkát! – jelentette be Sanyó egy késő őszi napon. Gyuresszal, a bátyámmal egymásra meredtünk: Jól hallottuk? Olvasmányainkból és filmélményeinkből ugyan nem volt ismeretlen ez a módszer, de azért 1970-ben már erősen anakronisztikusnak tűnt. Igaz, a Magyarország térképének nyugati szélén fekvő kisvárosban, Kőszegen ez mégsem tűnt annyira abszurdnak. Egy macskaugrásra a vasfüggöny fizikai valóságától, más szelek fújtak, mint a fővárosban. Mindenesetre a halk röhögés közben is éreztük a bratyóval, már nem sokáig élvezzük a fiúkollégium vendégszeretetét. Úgy is lett. Még az év vége előtt albérletbe kötöztünk a Jurisics-vár tőszomszédságában.

Persze nem egészen jószántunkból keveredtünk Kőszegre. A bratyó a Vörösmarty gimi kemény magjában kifejtett szorgos tevékenységéből fakadóan kényszerült szembenézni bizonyos nehézségekkel, én pedig a Kaffka Margit gimiből való távozásom, illetve rövid életű metróépítő karrierem után ismerkedhettem meg e korabeli magyar kisváros szociológiai, oktatási és politikai leképeződésével. Mama óriási erőfeszítései dacára is csak a térkép szélén voltak hajlandók befogadni minket, így kezdtük kőszegi száműzetésünket.

Hát, ahogy mi nem kívánkoztunk oda, úgy ott sem fogadtak tárt karokkal. Nem rajongtak a „pesti srácokért”. Csak A. volt ott Pestről, de ő elsőtől odajárt és negyedikre már teljesen domesztikálódott a környezetéhez. Nekem szerencsém volt, mert Gyuresz, mint negyedikes, a kolesz elitjébe tartozott, nem beszélve comb vastagságú bicepszéről, amely eleve megteremtette a megfelelő tekintélyt számára.

Erre leginkább nekem volt szükségem, aki most nem részletezendő okokból másodszor is belevágtam a gimnázium második osztályába, mert amúgy a negyedikesek gyakran alkalmazták a testi fenyítés eszközét, ha úgy vélték, valamely alacsonyabb osztálybeli pária megsértette őket, vagy csak úgy, fegyelmezési szándékkal. Máig ökölbe szorul a kezem, ha eszembe jut, ahogy Marcit, egy jóindulatú, kissé nehézkes gondolkodású osztálytársamat este felállította két ilyen barom az ágyáról és neki vigyázállásban kellett tűrnie, hogy valami mondvacsinált vétségért percekig pofozzák. (Akkor még nem sejtettem, hogy a kőszegi pofont én sem kerülöm el.)

Végül a kolesszal a szakítás azt követően történt meg, hogy egy téli reggelen a fiatal, ki tudja miért oda helyezett nevelőtanár rá akarta bírni a bratyót, hogy a hideg, fűtetlen mosdóban derékig mosdjon meg a plusz 5 fokos folyóvízben a csapnál. Persze Gyuresz ezt kifogásolta. Szó szót követett, de sikerült megakadályoznom, hogy a forró fejű ifjú tanár már pályája elején szembe találja magát azzal az empirikus, ám számára mindenképpen megalázó helyzetet teremtő tapasztalattal, hogy akinél az erős kar, ott a nagyobb erőkar. (Lásd még a fizikai alaptörvények egyikét.)

Sok jó emlékünk amúgy sem maradt a koleszról. Jellemző volt az ott honoló szellemiségre, hogy egy bajuszos, idősebb nevelőtanárt nem nemi identitása miatt hívtak Zsuzsinak a kollégisták, hanem mert egy szelíd, soha nem üvöltöző, segítőkész fickó volt. Ráadásul mi fizettük a legmagasabb térítési díjat, mert a Mama fizetése papíron jóval magasabb volt, mint az akkoriban gazdagnak számító tsz-parasztoké, -elnököké. Mi fejenként havi 400-400 forintért ettük a kolesz kenyerét, míg a vidéki srácok, akik rendszeresen kapták otthonról a jókora pakkokat, 100 meg 50 forintokat fizettek.

Az albérletünk ablaka a várra nézett de ettől a budi még az udvarban volt. Ne feledjük, akkoriban még igazi kemény telek jártak. A szenet kézikocsin húztuk az állomás mellől a Tüzép telepről. Ez nem volt szégyen, hiszen a biológia tanár maga lapátolta a pincéjébe az NDK kokszot belvárosi otthona előtt.

A Jurisich giminek egyébként egy joviális igazgatója volt és a legtöbb tanárral sem volt gondunk. A törit-magyart oktató N. tanár úrral kifejezetten jóba lettem, mert „Steiman, a grófnő” stílusában tudtunk órán beszélgetni a környékbeli falvakból érkezett kevéssé szofisztikált műveltségű osztálytársak többségével szemben. Talán egészen tűrhető emlékekkel jöhettem volna el Kőszegről, hiszen megegyeztünk az igazgató úrral és a tanerőkkel, ha átengednek matekból, visszahúzok Budapestre. Ám egy honvédelmi nap egészen más emlékeket hagyott bennem.

Éppen célba lőttünk – hát ez sem új találmány – és nekem a felügyelő tanár adott egy marék töltényt. Nem tudtam, hogy csak ötöt szabadott volna lőnöm. Arra járt a fél arcán szederjes foltot viselő igazgatóhelyettes és megkérdezte, mennyit lőttem. Mondtam, talán tízet. Erre elkezdett ordítani, hogy „Te pesti strici!” így meg úgy, végül pofon ütött. Ma már áldom a tornatanárt, aki látta, hogy ebből pofozkodás alakulhat ki, gyorsan rám kiáltott és a következő feladatra küldött. Életemben először és eddig utoljára éreztem a tehetetlen düh és a szégyen könnyeit és először találkoztam a zsigeri és megmagyarázhatatlan gyűlölettel, ami csak annak szólt, hogy „pesti strici” voltam.

Azóta megfordultam Kőszegen, no nem a nyilas kiállítást mentem megnézni, amit egy helyi történész fabrikált össze országos botrányt keltve az ezredforduló táján, csak úgy.

Hiába teltek el évtizedek, az a pofon a mai napig fáj.