Sikerek párbeszéde

Teljes mértékben egyetértek, hogy a Fidesz nemzeti konzultációt kezdeményezzen a villamosenergia-ipari piacnyitásról, a keresletoldali szabályozásról, a határokon átívelő interkonnektorokról (ez nem az a dugasz, amin jön az Inter), vagy épp a megújuló-alapú áramtermelésről. Legalábbis nagyjából erről szól az az uniós csomag, amiben Orbán Viktor a "rezsicsökkentés betiltásának" rejtett jeleit vélte felfedezni, és amit most átbeszélne Népével. Épp itt volt az ideje, hogy a lakosság megismerkedjen az okos mérés előnyeivel, tudatosabb fogyasztóvá váljék, esetleg betekintést nyerjen az áramellátás szép nehézségeibe. Ha lehet, meséljenek erről Magyarország Királyának is.

Mert most még elég távol áll ettől. A „tiszta energia” nevű uniós szövegtenger mélyén kétségkívül meghúzódik a tagállami kormányok áramárár-megállapításának tilalma. Felfedezését biztos komoly sikerként élte meg a leggyorsabb Fidesz-káder, aki úgy továbbíthatta: a brüsszeliták elrejtették, de mi kiszúrtuk! (Mellesleg a csőszabványosító rendeletrendszer zárószavazásakori hatályosító pontjai közepére biggyesztett benzináremelés kifejezett fideszes módszer.) És már jött is a felhorgadás, szemeknek meresztése, homlokok ráncolása, a törzsfők összehívása.

Azért, csak úgy próbaképpen, akár el is olvashatták volna a tervet. Hogy itt az EU mégiscsak jót akar. Energiatakarékosságot. Hatékonyságot. Rezsicsökkentés helyett rezsicsökkenést. T nélkül. Hogy a különböző államok vezérei ne hasraütésre nyilvánítsák ki népük energiaárait. Ne a politika, a lobbi, a fúrás határozza meg az árakat. Hanem a gondolkodás, a fejlesztés, a gazdasági szabályok. Ne a Vezér döntsön. Nem csodálom, hogy Orbán kiakadt. "Mellesleg" az uniós elvek alapján ma alacsonyabb lenne a rezsink.

Jó, Brüsszelt se kell félteni. Gondolkodásmódjuk öncélú, hasonlóképp süketek a tagállamok – akár az 1/28-nyi Magyarország – világára, így akaratukat sunyi központosítással, jogelvonással igyekeznek az ellenszegülőkre erőltetni.

A felek most a kerítés két oldalán ugatják egymást.

A nemzeti mellett talán egy-két nemzetközi konzultációra is szükség lenne.

Szerző
Marnitz István

Káka, csomó, keresés, Heineken

Kákán csomót... Hiába tagadja körömszakadtáig a Fidesz, hogy a Heineken ellen irányul új törvényjavaslatuk. Mindenki tudja, hogy a két nagy vadász – Lázár János és Semjén Zsolt – céltáblájára miért került ki a holland multi. Hogy miért büntetnék két év börtönnel és kétmilliárd forinttal, aki vörös csillaggal vagy horogkereszttel(?) ellátott terméket hoz forgalomba.

A csillagos söréről – is – ismert cég Romániában védjegypert nyert az Igazi Csíki Sör gyártója ellen. Lázár ezután a Heineken termékek – köztük a Soproni - bojkottjára hívta fel a hódmezővásárhelyieket.

Ha a szükség úgy hozza, bármikor megtalálható a csomó a kákán, hisz eddig nem hogy a nemzet lövészeit, de a lőtéri kutyát sem érdekelte a Heineken csillaga, ahogyan a San Pellegrino ásványvíz, a Milky Way csoki vagy a Converse sportmárka rőt pentagrammája sem.

A kákán másképpen is lehet csomót keresni. Megvesszük olcsón és eladjuk drágán: ezt tette az első Orbán-kormány is. 2000-ben, Szent István napján fillérekért vett, de aranyáron számlázott tűzijátékot kaptunk. Sokan emlékezünk a botrányra: a millenniumi főváros egén hatalmas hamburgerek és vörös csillagok tündököltek. Kiderült: egy amerikai gyorsétterem-hálózat lejárt raktárkészletét – közte a Heineken promórakétáit - sikerült rásózni Mária országára. Tóth István Zoltán, az Országimázs Központ akkori vezetője szerint pedig csak véletlen volt, hogy a nézőknek bizonyos szögből ezek a formák rajzolódtak ki.

Való igaz. Itt tényleg minden csak nézőpont kérdése.

Szerző

Boldog kiegyezést!

Sokszor eszembe jut, ki és milyen következtetéseket vont le vajon abból a felmérésből, amelynek gimnazista korunkban voltunk alanyai. Osztályfőnöki órán érkezett az ukáz, hogy fogalmazzuk meg, mit jelent nekünk március 15., március 21. és április 4. Akkoriban, a nyolcvanas évek elején még külön neve is volt az ünnepsorozatnak: Forradalmi Ifjúsági Napok. És ma is szinte látom magamat, ahogy a papír fölé görnyedve szélsebesen rovom a sorokat elnyomásról, forradalomról, felszabadulásról. Szívesen újraolvasnám - bizonyára fényesen kiderülne a fogalmazványomból, milyen fontos szocializációs hely az iskola, és milyen mélyen képes beivódni a tudatba mindaz, amit a történelemkönyv ír és amit a kötelező ünnepségek tanítanak.

Mert bármilyen furcsa, mindmáig valami jókedvű, buborékos pezsgést érzek, ha csak annyi eszembe jut, hogy Landerer és Heckenast. Annyira a sajátomként szeretem azt a napot, mintha valóban megéltem volna. És pontosan emlékszem a csalódásra is, amit akkor éreztem, amikor végre egyszer rendesen megtanultam a történelmet. Hiszen akkor világossá vált, hogy az 1848-as forradalmi eufória nagyjából az esti Bánk bánnal véget is ért, és amit igazán ünnepelnünk kellene, arra a kortársaknak még csaknem húsz évet várniuk kellett, az utókor pedig azóta is inkább csak röstelli. A kiegyezésről az elmúlt százötven évben senki sem emlékezett meg állami ünnepségen, nem lobogtatott a tiszteletére nemzeti zászlót, tán nem is gondolt rá kegyelettel.

Mondhatnánk, hogy igen, ezek vagyunk mi, magyarok, forró fejű forradalmárok a bölcsőtől a sírig, de valószínűleg ez mindenütt így van: az emberek a tettet szeretik ünnepelni, nem a következményt. Mert a lázadás következménye a szívós ellenállás, majd a hosszú bűnhődés és elnyomatás; merő képtelenség, hogy ezt valaha úgy értékeljük - úgy tanítsák -, mint az osztrák udvar és a magyar politikai arisztokrácia közös tanulási folyamatát. Hogy a világosi fegyverletételt követő megtorlás borzalmai mögé képesek legyünk odalátni a polgári vívmányok megtartását, az uralkodó állammodernizációs törekvéseit, akárcsak azt a prózai tényt, hogy a sokk után is hétköznapok következtek.

A kiegyezésre boruló kortárs félárnyék persze érthető, ha számba vesszük, hogy nemcsak Kossuth küzdött ellene foggal-körömmel, hanem a nemzet jórészét is úgy kellett jótéteményeiben részesíteni, hogy közben a tükörbe pillantva továbbra is azt kellett látniuk, onnan egy megalkuvásra képtelen szabadságharcos néz vissza. Lett vámunió és biztos piac, a közös külügy és hadügy révén nagyhatalmi státusz, a poros magyar főváros robbanásszerű fejlődésnek indult, hamarosan egy kétszáz kilométeres - Bécsnyi távolságú - gyűrűben a régióközpontok pompás kalárisa vette körül, ringtak a búzamezők és bőgtek a csordák; a rendszer működött. Lélekben pedig mindenki '48-as lett, ha még nem is élt akkor, pláne.

Ez a dolgok normális rendje. S ha ebben az országban ma is a józan ész uralkodna, valami hasonló státuszra kellett volna jutnia közös értékelésünkben a rendszerváltásnak is. Hogy ünnepeljük, ahhoz bizonyára túl közel van. De látni kéne mögötte a '88-'89-es sokrétű átalakulást, a '90-es józan kompromisszumokat, az azt követő törvénykezési időszak alapképző hatását, majd az európai közösséghez való csatlakozás esélyét. Igen, tisztában kell lenni a túl sokakat sújtó egzisztenciális válsággal is, de azt a sutaságot és/vagy nemtörődömséget, ahogy ezt a politika kezelte, nem volna szabad egy pillanatra sem összemosni a demokrácia újrateremtésével. A polgár felelőssége is, hogy milyennek hagyja láttatni a saját történelmét: egy ingerült na hagyjuk már-t legalábbis kiérdemelne az a makacs igyekezet, amellyel a Fidesz a "rendszerváltás zavaros évtizedeinek" próbálja láttatni azt az időszakot, amikor a mostanihoz képest kifejezetten átláthatóan és számon kérhetően működött a politikai felépítmény.

Maholnap a harmadik évtized is lepereg. Tudnunk kéne végre új kiegyezést sürgetni, úgy, ahogy Majtényi László tette elnökjelölti beszédében. Ha reménytelennek látszik, akkor is.

Szerző
N. Kósa Judit