Mérnek, vágnak

Amikor a politikai akarat egyértelmű társadalmi ellenállásba ütközik, a Fidesz mindig ugyanazt a viselkedési mintát követi. Nem azért, mert annyira bevált, hanem azért, mert Orbán Viktor kvázipártja erősen lecövekelt szabályok szerint üzemel. Látszólag olyanok, mint az okos szabó: előbb mérnek, és csak azután vágnak – azért mondjuk, hogy látszólag, mert nem ugyanott ejtik meg a mérést, ahol a vágást, így aztán időről időre alaposan elszabják.

Hogy a Fidesz minden lényeges döntést előtesztel, azt régóta tudjuk. Azok az állami milliárdok, amelyek minden évben eltűnnek a Századvég háza táján, nem kizárólag a holdudvar tollasodását szolgálják, hanem a politikai cselekvést is: nagy (az országos felméréseket készítő közvéleménykutató cégekéhez képest hatalmas, sokezres) mintákon szondázzák a népakaratot, és utána viszonylag kis kockázattal alakítják úgy az eseményeket, hogy amit kormányzás címén művelnek, az megfeleljen a nép elvárásainak. Emiatt tudják, hogy a határkerítés felhúzása – kerül amibe kerül – sokkal több szavazatot hoz, mintha mondjuk megfizethető bárlakásokat építenének. (Hogy a közjót, az ország érdekeit melyik projekt szolgálná jobban, az nem része a véleménykérésnek.) Nem lepi meg őket, hogy nem vonulnak utcára végeláthatatlan tömegek a civil szervezetek zaklatása miatt, és azt sem az ujjukból szopták, hogy errefelé nem az oktatás vagy az egészségügy gatyába rázásával, hanem a rezsidémon megzabolázásának ígéretével lehet a legolcsóbban szavazatokat vásárolni.

Egyszóval mérnek ők szorgalmasan, de leginkább az elsődleges célcsoportjuk közegében: annak a nagyjából kétmillió embernek a preferenciáira kíváncsiak, akikre az orbáni politizálás támaszkodik. Úgy okoskodnak – általában helyesen –, hogy amennyiben a hóban-fagyban velük mozduló, szavazókész sokaság ízlését eltalálják, akkor nagy baj nem érheti őket, ha pedig netán másokat is sikerül a saját tábor mellé állítani (mint a felajzott idegenellenességgel a migrációs referendum idején), az már tiszta nyereség.

A hiba ott bújik meg a gondolkodásukban, hogy az Orbán-párti kétmillió – bármit állítson is a miniszterelnök – nem mindig fedi le a nemzetet. Léteznek ügyek, amikor a rendszerint megosztott, vagy csöndesen hallgató többség kollektíve mást gondol, mint az egységbe fanatizált kisebbség. Ilyenkor, ahogyan a netadó, a vasárnapi boltzár vagy legutóbb az olimpia ügyében láthattunk, napokig-hetekig tartó kommunikációs káosz előzi meg a határozott cselekvést: előbb meg kell tudni (természetesen újabb, ezúttal tágabb kitekintésű mérésekkel), hogy mit gondolnak az aktuális nemzeti ügyről azok, akiket a miniszterelnök amúgy rutinszerűen kifelejt a nemzetből. És az a helyzet, hogy az értelmezési különbségek olykor áthidalhatatlanok. Orbán Ráhel elfeketült olimpiai logója a Facebookon a kétmilliós nyájnak egy újabb baloldali (?) árulást jelent, nekünk, többieknek viszont inkább a rokonság és a klientúra (materiális szempontból abszolút érthető) gyászát szimbolizálja, meg a minden hasonló esetben menetrendszerűen érkező kormányfői bosszút, amelynek az előszele máris lecsapott a Puskás stadion egy nap alatt megduplázódott ára formájában. - Ha nem akartok olimpiát, hát nem lesz, de a pénzt akkor is elköltjük– üzeni az emelkedett gesztus, alátámasztva a további közpénzégető kutatások nélkül is kézenfekvő következtetést: hét évnyi szakadatlan árokásás után sincs két Magyarország, csak egy, amelynek a működtetőiből a nyolcmillió választópolgár háromnegyedének egyre inkább elege van.

Szerző
Hargitai Miklós

Blöff Aréna

Átadták hát a Duna Arénának nevezett komplexumot. Igaz, nem olyan gyönyörű, mint ami az eredeti látványterven - később egy másodikon is - szerepelt, viszont sokkal-sokkal drágább.

Egy építészetkritikus-lelkű barátom szerint hajaz a majdani paksi blokkokra, már a nyomott vizes reaktorok kisebb műszaki hibáját követően. A hullámos betonszegélyek meg felidézik a hetvenes évek víkendház- és kerti budi építési tradícióit, a palaforradalmat, amikor mindent elborított az ízlésesen méretre tört hullámpala. Az oszlopokkal tagolt bejáratban egy logisztikai központ funkcionális egyszerűsége sejlik fel, a kamion-kiszolgáló négyszögekkel. De emlékeztet az ingatlan a tatabányai hőerőmű főbejáratára is.

Nos, erről az épületről beszélt Fürjes Balázs, az olimpiai pályázat kormánybiztosa az ATV Egyenes beszéd című műsorában. Kijelentette: az impozáns látványtervek közönséges blöffök voltak. (A jegyzőkönyv kedvéért szó szerint: – Amit megismert a közvélemény, az nem terv volt? Az mi volt? – Így van. Az egy blöff volt. – Ki blöffölt? – Az a helyzet, hogy az egy látványterv volt. Villámgyorsan valakiknek elő kellett varázsolni egy látványtervet… – Kinek a számára kellett azt elővarázsolni? - Úszószövetség… akik foglalkoztak azzal, hogy világbajnokság legyen. – A Nemzetközi Úszószövetségnek adtuk ezt be, ezt a tervet? – Igen.)

Azt viszont istenbizonyra tagadta, hogy az olimpiai pályázat anyagai is csak blöffök lettek volna. Mekkora szerencsénk, hogy ez a maga valójában már soha nem fog kiderülni.

Szerző

A dakota ló

Csak tiszta forrásból táplálkozom, ezért magamat idézem. Nem szó szerint, de a gondolat valahogy úgy hangzott egy korábbi publicisztikában: Orbán, ha a vereség esélyét szimatolja a levegőben, akkor gyorsan visszalép. Ezt tette a netadó esetében, de a vasárnapi boltzár kapcsán is. Amikor már semmilyen "profitot" nem remélhet az adott ügyből, akkor gyorsan kihátrál mögüle; nem akarja vesztesen elhagyni a pályát. Helyette inkább kommunikációs hadjáratot indít, hadd higgye a közönség, hogy szó sincs meghátrálásról, vereségről, sőt egyenesen győzelemmé stilizáltatja a bukást.

Nagyjából ez történik most, a 2024-es olimpia ügyében; ádáz háború indult el mindkét oldalon, ki milyen módon tudja kihasználni a népszavazási akció eredményességét. A Fidesznél a szokásosnál lassabban találták meg a kánont, sok-sok, tőlük váratlan össze-vissza beszéd után találtatott ki a fő üzenet: "az ellenzék széttörte az olimpiai álmainkat", ahogy azt a kormánybarát Magyar Idők hirdeti címlapján. Amiből egyébként az is következik, hogy a kormánypárt kommunikációs gurujai egyelőre képtelenek bármiféle innovációra. Nagyjából ott tartanak, ahol hét évvel ezelőtt; az "emútnyolcévezés" különböző válfajait adják elő, azaz mit és hogyan ront és rontott el az ellenzék. Pedig itt és most, vélem én, csak az ő fejükben létezik az ellenzék bűnössége; az emberek sokasága mégsem maga az ellenzék - vö: a haza nem lehet ellenzékben -, vagyis a politikai ellenfelek legfeljebb (kivételesen) ráéreztek arra, hogy a többség ma Magyarországon nem akar olimpiát. És ezt persze maga Orbán is tudja most már - mint ahogy feltehetően azt is, hogy a tényleges rendezésre semmi esélyünk nem volt -, és azt is: a többség álma még nem jelentheti a többség egységes akaratát. Mert igen, ha a kérdést teoretikusan közelítjük meg, akkor nyugodtan kijelenthető: a főváros, de az ország lakossága is nagyon örülne, ha lenne Magyarországon egy ilyen világraszóló esemény. De amikor a saját pénztárcáját - olykor annak ürességét - nézi, vagy éppen az orvosi rendelőben vár órákon át, akkor megfordulnak a gondolatok, és elég gyorsan eljut odáig: nem, nekünk most nem olimpiára van szükségünk.

A Fidesz-féle kármentés - kenjünk mindent az ellenzékre - csak arra utal, hogy Orbánék voltaképpen nem voltak felkészülve erre a végkimenetelre. Azt pontosan tudta, tudja a miniszterelnök - mint a korábban említett példák esetében is -, hogy feljutott a pózna tetejére, onnan már nem lehet továbbmászni. Azt azonban nem, hogyan kell onnan elegánsan, rugalmasan, győztesnek tűnően lejönni. Hogyan lehet elmagyarázni az embereknek, hogy ők voltaképpen akartak olimpiát, csak ez a gaz ellenzék, plusz a még nem tudni hova sorolható Momentum mozgalom babrált ki velük. Vagy hogy őt és kedvenc dakota közmondásait idézzük, hogyan lehet ripsz-ropsz leszállni a lóról, ha kiderül, hogy megdöglött.

Ezzel együtt meglehet: újra szerencséje lesz a miniszterelnöknek. Egyszerűen azért, mert az olimpia ellenzői is beleléptek a vad kommunikációs háborúba - itt természetesen szó nincs kánonról, miért pont ebben az ügyben lenne összhang -, és a népszavazás kiírása mellett kardoskodnak. A stílus nagyon különbözik: van, aki a gyávaságról beszél, van, aki kopaszok 2.0-át emleget. Az aláírásgyűjtés győztese is kitart a népszavazás követelése mellett, miközben már, meggyőződésem, nem ebbe az irányba kellene vinni a közbeszédet. Ezzel ugyanis a siker hatását tompítják, már csak azért is, mert a felhívás, az aláírandó ívek pontosan erről szóltak: "Egyetért-e azzal, hogy Budapest Főváros Önkormányzata vonja vissza a 2024. évi olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére irányuló pályázatát?"

Kiderült:a többség egyetért. Hiába kísérleteztek a kormányoldalon egyesek ezt a majd negyedmillió aláírást bagatellizálni, valójában tudták, nem létezhet más út számukra, mint a kihátrálás. (Más kérdés, hogy mint minden ügyben, itt is Orbán Viktorra várt a végső szó kimondása - még ha formailag erre csak később kerül is sor. Ez a magyarországi helyzet pontos leírása: minden fontosabb meg kevésbé fontos ügy felfut a miniszterelnökig, a döntések egy kézben összpontosulnak.) Orbán tehát gyorsan és határozottan kihátrált. Érthető, ha az ellenzék maximálisan igyekszik kihasználni az orbáni álom szertefoszlásából származtatható előnyöket, de vajon miért azon a ponton támad, amin már nincs mit támadni? Olimpia Magyarországon nem lesz, a pályázatot visszavonják, ezzel tehát már nincs dolga az ellenzéknek. Volna viszont azzal, hogy rámutasson a rendszer működésének tarthatatlanságára, arra tudniillik, hogy a kormányzat, a Fidesz, maga Orbán Viktor álságos, hamis, manipulatív nemzeti konzultációkba menekül, amelyek se nem nemzetiek, se nem konzultatívak, miközben a tényleg a népre tartozó kérdésekben nem meri megkérdezni a népet. Arról kellene most szólni a politikának, hogy ez így nem mehet tovább, nem lehet a társadalom nevében kihagyni a társadalmat a döntésekből. És arról kellene szólni a politikának, hogy számoljanak el az utolsó fillérig, miért és mire költöttek el eddig milliárdokat, hogyan tehették ezt kellő felhatalmazás nélkül és kik voltak azok, akik ezekből a milliárdokból részesültek. Másként: kik voltak a haszonélvezői annak a semminek, amit budapesti olimpiának neveztek el. Nem népszavazást kell immár követelni, hanem számolni és elszámoltatni. Mert - mint minden területen - ez az, amit folyamatosan megúszik a mai kormányzat.

Szerző