A láthatóvá tett szeretet

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:10
Át lehet járni az étteremből a pékségbe FOTÓ: KOVÁCS ANGELIKA

Még olyan éttermet nem láttam, ahol ennyire központi szerephez jut a kenyér, jó néhány fogásba is belekomponálják, és szinte mindenhez kínálják, persze többféle változatban. Igaz, ahhoz, hogy magába a Panificio il Basilico nevű étterembe bemenjen az ember, el kell jönnie a látványpékség előtt. Ez nagyon nem olyan, mint amilyenek az aluljárói sütődék. Ennek kiterjedése, jókora térfogata van, erjednek benne a jó illatú kovászok, még dugiban is van belőlük egy műanyag vödörben az asztal alatt. Ha valami baj történne a többivel, akkor is lehessen kenyeret meg péksüteményt készíteni, abból pedig számtalan fajtát, az ilyen-olyan ételérzékenységeknek megfelelően is. Egy hosszú asztal is helyet kapott a pékségben, ezen ücsörögve lehet péksütizni, és egy jókora műanyag tehénből ehhez tejet is csurgatni, de ott jártunkkor éppen elromlott a benne rejtőzködő automata.

A tágas, olaszosan laza hangulatú, dumáló, zsibongó vendégekkel teli éttermet is belengi a pékségből kiáramló illat, ahol a hajszálvékony tésztájú pizzát is sütik a spéci kemencében, négyszáz fokon, pikkpakk, 2 perc alatt kész. A falakat is díszítik a pirospozsgás, változatos formájú kenyerek, péksütemények, az embernek kedve lenne beléjük harapni úgy is, hogy sejti, jó ideje már ott dekkolnak, nyilván fogorvos lenne a kaland vége.

Szabadfi Szabolcs tulajdonos és elképesztően megszállott pék, azonban egyáltalán nem fél a kalandoktól. A kőszegi származású srác évekig élt külföldön, Ausztriában, Olaszországban, fogyhatatlan kíváncsisággal tanulta a mesterséget, és nem ritkán, ha jártában-keltében meglátott egy neki tetsző pékséget, az utcáról bekéredzkedett, barátkozott, és, hogy tanuljon, beállt dagasztani, sütni, fogásokat ellesni. Hasonlított a mesebeli vándorlegényre, aki elmegy szerencsét próbálni, megtapasztalni a világot, és élményekkel gazdagodva tér haza, hogy kamatoztassa mindazt a tudást, amit megszerzett. Még Altamurában is készített egy olyan híres kenyérfajtát, amit már az időszámítás előtt is sütöttek ott.

Szabinak, ahogy szinte mindenki nevezi, megnyerően közvetlen, olaszos a temperamentuma, élénken gesztikulál, folyamatosan ömlik belőle a szó, egyik sztorit a másikba fűzi, önironikus humorral. Sűrűn hangoztatott mondása, hogy „a pék egy művész, aki kenyérsütéssel a szeretetet láthatóvá teszi.” És ő hiába több helynek a tulajdonosa már, két és fél év alatt egész kis birodalmat épített ki, nap mint nap kovászt táplál, maga is dagaszt, süt, olykor akár egész mást mint tegnap, mert, ha meglódul a fantáziája, egyáltalán nem fogja vissza magát, szóval tényleg alkot. Miközben a számtalan megrendelőnek pontosan leszállítja, amit kértek.

Kis pékség volt a döntő kezdő lépés Budán. Aztán, amikor már az utcán is sorban álltak az emberek, kezdett helyet keresgélni a belvárosban, ahol, amikor a terasz is működik, akár kétszáz embert is le tud ültetni. De közben már Szentendrére is kapott ajánlatot, már ott is van étterme, péksége. És éppen most szombaton, a mindinkább gasztroközponttá formálódó Hold utcai piacon, ahol igen neves éttermeknek vannak kifőzdéik, nyitja meg a saját boltját. Egyik fő portékájának a gyerekkorunkat idéző, mára kissé elfelejtett, túróval töltött zsemlét szánja.

Mi viszont méretes, meglehetősen sok mindent tartalmazó hidegtállal kezdjük a kóstolót. Egy termetes kenyeret, ami fehér lisztből, és teljes kiőrlésűből is készült, raknak hozzá félig felszeletelve az asztalra. Foszlós, a héja pedig roppanós, igencsak eteti magát. A tonhaltatárt nem fűszerezik agyon, hangsúlyos marad a hal íze. A pazar kékszőlős kéksajtot vörösborban érlelték. De kapunk markáns ízű bivalymozzarellát és parmezán sajtot is. Az úgynevezett lapított szalámi hártyavékony szeletelésű, ovális alakú és csípős. A bélszín carpaccio előzékenyen elomlik a szájban. Tipikus olasz étellel, a porchettával folytatjuk, ami göngyölt malacsült, rafinált eljárással, 8-10 óra hosszat is sül, és ennek megfelelően igazán vajpuha lesz. A csirkecombot kovászolt kenyérmorzsában rántják ki. A szicíliai cannolit masni alakúra formálják, és édes ricotta túróval töltik. A serpenyős garnélákat fehérboros, fokhagymás, petrezselymes vajban sütik, és felszólítanak bennünket, hogy „kötelező” kenyérrel tunkolni a kétségtelenül elementáris zaftjukat, ami Sándor Zoltán séf munkáját dicséri. Narancshéjas ricotta tortával zárjuk a figyelemreméltó ételsort.

A Panificio il Basilico a nem túl bonyolult, de jellegzetes és finoman készített ételek és a kellemes diskurzusok helye.

*

Sorozatunkban az ország legjobb éttermeit mutatjuk be.

Szerző
Témák
étteremkritika

Felemelkedés

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:05
FOTÓ: FORTEPAN/MAKOVECZ BENJAMIN

A fordulat éve táján két, jól láthatóan „proli külsejű” fiatal férfi jelent meg Frankel Leó utcai polgári otthonunk előtt, egy sovány meg egy kövér. Anyám megpuszilta, majd gyorsan betessékelte őket, nehogy az állandóan leselkedő szomszédok (körfolyosós volt a ház, mi a harmadik emeleten laktunk) gonosz konzekvenciákat vonjanak le a látványból, végtére is puszilkodni csak rokonokkal szokás.

Imre és Karcsi – így hívták őket – anyám és a nővére unokatestvérei voltak, nagyanyám bátyjának a gyermekei. Ami azt illeti, a külsejük épp olyan volt mint a származásuk. Mélyszegénységben nőttek fel, szekérderéknyi testvérrel. Szüleik napszámosok voltak, a zirci apátság földjét túrták, éhbérért. Az intézőt (nem az apátot) „rohadt kizsákmányolóként” emlegette a házsártos Rózsi néni, Imre és Karcsi anyja, akit volt szerencsém ismerni. A kizsákmányolást meg, hála a felszabadulásnak, a gyerekei nem.

Anyámék leültették a konyhában és megetették a fiúkat, aztán gyors búcsút vettek tőlük. A szobákba, noha négy is volt belőlük, nem vitték be őket, nehogy összepiszkítsanak valamit. Azok meg évekre eltűntek.

Imre Várpalota környékén, a bányában talált magának munkát. Előbb csillés volt, aztán vájár lett. A szakmát nemcsak elsajátította, hanem, lévén nagyon értelmes ember, abban a szerencsében volt része, hogy idővel taníthatta is. Vájáriskolai oktatónak nevezték ki, de pedagógus, nos az nemigen lett. Rettenetesen sokat ivott, amikor berúgott, verte a feleségét is, a gyerekeit is. Viszont ha józan volt, bújta a könyvtárat és állandóan fotózott. Láttam az albumait, egy művész veszett el benne. (Sok-sok évvel később, amikor a tévének hála, egy fél ország ismerte a fizimiskámat, a már nyugdíjas Imre meghívott egy élménybeszámolóra a helyi könyvtárba. Jött az igazgatónő, a bácsikám pedig bemutatott: Aczél Endre, az unokaöcsém. Magának, Imre bácsi?- hüledezett a hölgy. Igen, mondta büszkén a rokon. Tekintélye lett, bár az igazgatónőnek láthatóan nem fért a fejébe, hogy egy vidéki sváb bányásznak miként lehet rokona egy budapesti „tévésztár”. Gyanítom, mit gondolt rólam…)

Karcsi fizikai munkára alkalmatlan emberként villamoskalauz lett Budapesten, nekünk meg állandó vendégünk az ’56-os forradalom napjaiban, afféle hírhozóként. Minthogy közlekedés nem volt, a villamosokat felborították, Karcsi a legényszállásról már reggel elindult a városba, és mindenütt ott volt, ahol harcok folytak. A Köztársaság téri vérengzést is végignézte. Tőle tudtuk meg nap mint nap – egy ebéd fejében – mi folyik az utcákon. Alig vártuk, hogy megérkezzen. Igaz, hírt hozhatott volna a keresztapám, anyám nővérének a férje is, ám őt a felesége semmi szín alatt nem engedte el otthonról. Pláne azután, hogy a házunkban olykor-olykor fegyveres felkelők jelentek meg, ávósok után kutatva. Ma azt mondanánk, Karcsi afféle „katasztrófa-turista” volt, élményeit minden érzelem nélkül adta elő falatozás közben.

Holott lett volna oka egyvalakiért aggódni. Az illető a húga volt, a sok testvér közül a legfiatalabb, aki egy „zöld ávóshoz” (a határőröket nevezték így) ment hozzá, és az októberi napokban jobbnak látta hűvösvölgyi lakásukat elhagyni és bujkálni. Nem a fivéreinél, akik már a házassága miatt se nagyon szerették. Mondanom sem kell, se őhozzá, se a férjéhez nem nyúlt senki egy ujjal sem. A zöld paroli nem volt keresett tárgy.

Anyám unokatestvérei közül a legidősebb vitte a legtöbbre: téesz-elnök lett Baranyában. Talán ő volt egyedül párttag a nagy családban, aki amúgy megelégedett azzal, hogy alkalmanként levelezőlapokat küldött nem csak a testvéreinek, még nekünk is. Halovány ismereteim szerint ’56 után is megmaradt ebben a pozíciójában, a fivérei úgy tekintettek rá mint egy nyájtól elszabadult arisztokratára.

A Scharf-gyerekek közül egyedül a legfiatalabb fiú vállalta büszkén (félig) sváb mivoltát, szinte gyerekfejjel beállt a Hunyadi Waffen-SS hadosztályba, és a háború vége Németországban, amerikai hadifogságban érte el. Amikor kiszabadult, nem jött haza, a későbbi NSZK-ban telepedett le és nősült meg. (Aztán, évtizedek múltán, mégis hazaette a fene. Drága autón, tömve ajándékokkal.) Itt jegyezném meg, hogy azok az emberek, akiknek a történetét vázlatosan leírtam, érdektelenek voltak a Volksbund számára vagy az őnekik. Noha sváb környezetben (Bakonynémetszentkirály, nagyanyám szülőhelye) nőttek fel, semmilyen német identitástudatuk nem volt, ilyenformán a Scharfokat, Szammereket, Czunzlereket nem érintette a svábok kitelepítése (egyébként is „tök” vagyontalanok voltak, nem is lett volna mit elvenni tőlük), erről a témáról talán nem is tudtak. Népszámláláskor biztos nem vallották magukat németnek, még ha előnyük származott volna is belőle. Németül különben sem tudtak, csak magyarul.

Lévén szegről-végről – nagyanyám után – rokonaim, pár éve a feleségemet elcsábítottam a bakonyszentkirályi temetőbe, hogy meglátogassam az imént említettek sírjait. Egyet se találtam. Egy láthatóan szorgos temetőlátogató asszonyt megkérdeztem, van-e itt a Scharfoknak etc. sírja? Nincs, mondta ő. Tudomásul vettem. Mármint azt, hogy mind kirajzottak, jobbára Budapestre, s ha sírjuk van, itt kéne keresni. De hol?

Szerző

Elsőbálozó

Publikálás dátuma
2017.02.18. 08:00
A SZERZŐ CSALÁDI ALBUMÁBÓL

Katus a bátyja válla fölött átkukucskálva úgy látta, a zenekar éppen befejezi a hangolást, s ugyan még nem kezd el játszani, de a párok a parkett szélén már nagyon készülődnek. Elfogódottan megigazította a haját, szorosabban fogta a legyezőjét, és legszívesebben keresett volna magának egy félreeső zugot, hogy onnan figyelje a hosszú selymekbe, taftokba öltözött nőket, a fényesre fésült hajú fiatalembereket, az egész ragyogó báltermet. Minden új, sosem tapasztalt volt ebben a pillanatban: a furcsa izgalom, az öröm, a rossz előérzetek és a félelem, s ráadásul ezek az érzések szűnni nem akaróan oda-vissza hullámoztak benne.

A SZERZŐ CSALÁDI ALBUMÁBÓL

A SZERZŐ CSALÁDI ALBUMÁBÓL

Katus, az anyám, 1936-ban tizennyolc éves volt, s miután a Veres Pálné Leánygimnáziumban leérettségizett, ősztől a Pázmány Péter Tudományegyetem hallgatója lett. Az Egyetem minden évben bált rendezett, ami a pesti társasági élet egyik fénypontja volt.

- Karolj belém, nehogy elvesszél ebben a tömegben – mondta Gyuri.

Katus belekarolt a bátyjába, végignézett az aranyszínű parketten, a virágkosarakon, a csillárokon, a vörösbársony karosszékekkel telezsúfolt emelvényen, és hirtelen öröm futott végig rajta. S ha az előbb még észrevétlenné akart válni, most alig tudta visszafogni magát, hogy meginduljon a parkett felé. És abban a pillanatban megszólalt a zene. Egyszerre mindenki a parketten termett, a keringő megpörgette a párokat, és anyám azon kapta magát, hogy keringve siklik ő is, szinte repül a bátyja karján, körülötte a ruhák, az arcok, a virágok és a fények egyetlen óriási, forgó kerékké olvadnak össze.

A következő táncosa egy cingár fiatalember volt, Anyám először meg sem ismerte abban a gyászosan ünnepélyes öltönyben, amiben inkább papra, mint báli táncosra emlékeztetett, és csak akkor jött rá, hogy az egyik évfolyamtársa az, amikor a fiú ráemelte halványkék, bandzsító szemét, és megszólalt.

- Micsoda nagyszerű bál, nem igaz?

Katus felszisszent, fájón igazgatta lábujjait hegyes orrú báli cipőjében.

- Bocsánat – a fiatalember rémülten szorította meg anyám darázsderekát, mintha kapaszkodót keresne benne. És lent a büfé. Az is nagyszerű. Nem inna egy kis pezsgőt?

Átsétáltak a termen, előre a zenekarig, ott egy folyosón jobbra fordultak, és bementek az étterembe. Katus torka kiszáradt, fölhajtott egy pohár pezsgőt, és csak azután jutott eszébe, hogy a pezsgőt előbb ízlelgetni kell a nyelve hegyén, azután lassú, apró kortyokban inni, valahogy úgy, ahogyan másoknál látta, nem pedig olyan mohón nyeldekelni, mint gyerek a forró csokoládét. Az almás strudellel már óvatosabb volt. Megkóstolt egy szeletet, aminek világosbarnára sült tetejére a pincér egy kanál vanília fagylaltot tett, négyszögletes porcelántányéron kínálta. Egészen kicsi falatokat tűzdelt a villájára, és roppant vigyázott, hogy az mindenestül eltűnjön a szájában, nehogy egyetlen morzsa is az ajkára ragadjon.

Hullámzott körülöttük a tömeg, egyre többen érkeztek az asztalokhoz, csevegtek, válogattak a hidegtálak kínálatából. Zavartan álldogáltak egymás mellett, a fiú csak meresztgette a szemét, hebegett, habogott, néha egymásra mosolyogtak, de a társalgás csak nem indult be.

Amikor visszamentek a táncterembe, elegáns úr lépett melléjük, köhintett, kezét nyújtotta:

- Jöjjön, hölgyem – és már a táncparketten siklottak, mielőtt anyám észbe kapott volna.

A férfi magabiztos táncos volt, jól vezetett, s tánc közben mindvégig valami méltóságteljes közöny volt az arcán, azt sugallva, hogy nem olyan könnyű ám őt elbűvölni. Alsó ajka kissé előre biggyedt, olyan habsburgosan, gondolta anyám, aki szeretett régi, monarchiabeli fényképeken elmerengeni, ezért ismerősnek találta ezt az arcot. Rá-rápillantgatott a táncosára, és megállapította, hogy idős ugyan, legalább negyven éves, tán több is, vagyis egy igazi, felnőtt férfi, s a tartásából ítélve az sem kizárt, hogy katonatiszt. Anyám érezte, hogy a többiek érdeklődéssel nézik őket. Ettől még inkább zavarba jött, de úgy látta, félszegsége tetszik a táncosának, aki ugyan néma maradt, mintha hallgatási fogadalmat tett volna, de azért egy halvány mosoly feltűnt a „habsburgos” szája szögletében.

Ettől a csekélyke biztatástól anyám magára talált, és tizennyolc évének minden őszinteségével és könnyedségével suhant, siklott a hullámzó tömeggel, s észre sem vette, hogy egyre nagyobb feltűnést kelt. Nála félszegebb, ugyanakkor szédültebb táncos aligha volt azon az estén. A fehér ruha ragyogóan illett sötét hajához, kiemelte válla vonalát, szeme sötétjét. Még nem tudta pontosan, hogyan kell kifejeznie azt a nőiességet, aminek az elmúlt egy-két évben apránként a birtokába jutott, testében legfeljebb annyi csábítás volt, mint egy kamaszlányéban. Mintha a természet még óvni akarta volna attól, hogy nőiességét a saját egyéniségét követve szabadon fejezze ki, a kötelező elvárások, illemszabályok és mindenféle kellékek segítsége nélkül.

- Magácska igazán nagyon csinos. Elsőbálozó, ugye? – szólalt meg egyszerre csak a táncosa.

Katus bólintott. Nem tetszett neki a férfi hangja, a megszólítás pedig végképp nem. Egyszeriben kizökkentett kellemes bódultságából.

- Ezt rögtön észrevenni – folytatta a férfi, és könnyedén elsasszézott egy ügyetlenkedő párocska mellett. No, és mondja, hogyan került ide, éppen erre a bálra?

- Egyetemi hallgató vagyok. Itt tanulok ezen az egyetemen.

- Nahát, egy ilyen csinos hölgy? Hihetetlen – nevetett föl a férfi, mintha valami remek viccet hallott volna. Árulja el nekem, milyen szakra jár.

- Biokémia szakra. Heten vagyunk nők az első évfolyamon. És még sosem égtünk le.

- És még mondja valaki, hogy nincs egyenjogúság – nevetgélt a férfi, és kicsit jobban magához szorította anyámat. Szóval akkor én most egy jövendőbeli tudós nővel táncolok?

- Úgy van – vágta rá anyám.

- Azért csak vigyázzon, hölgyem, mert az a nő, aki a tudomány kedvéért megfeledkezik a nőiségéről, nem sokáig marad a táncparkett szépe. Hamarosan ott ül majd fent magácska is az emelvényen azokkal az idős nénikkel együtt. Látja őket? És nem lesz senki, aki keringőzni akarna magával. Onnan föntről nézheti csak a párokat, mert a férfiak nem rajonganak ám a szüfrazsettekért – mondta kajánul, és figyelte, hogyan reagál erre anyám.

Szegény rettentő zavarba jött az udvariasnak tetsző, valójában méregbe mártott szavaktól. Nem hitte volna, hogy 1936-ban még elhangozhat efféle ostoba, visszataszító beszélgetés, az idő nem fordulhat így vissza a múltba. Elkomorodott, és nagyon haragudott magára, amiért semmilyen frappáns válasz nem jut eszébe. Meg hát persze az is bántotta, hogy így elrontották a szórakozását.

Belesétált a csapdába, és fogalma sem volt, hogyan meneküljön ki onnan. Aztán valami hirtelen támadt ötlettől vezérelve fölkészült, ha nem is a győzelemre, de legalább a tisztes visszavonulásra. Jobb híján a lehető legszokványosabb megoldást választotta, ami emlékezete szerint mindig beválik. Legalábbis a filmeken. Egy lassú lépésnél mintha megszédült volna, báli cipőjének hegyes orrát a férfi bokájába mélyesztette, sőt, a biztonság kedvéért a térdével is meglökte a táncosa térdét, hogy kibillentse a tánc ritmusából. Közben angyali arcot vágott, és arra kérte, kísérje vissza a helyére. Azt remélte, ott találja majd a bátyját, de Gyuri sehol nem volt. A férfi viszont nem tágított mellőle, és anyám egyre inkább elviselhetetlennek találta az öntelt arckifejezését és az önelégült mosolyt a szája szögletében.

- Csak nem tűnt el a partnere? – kérdezte gúnyos hangsúllyal a férfi.

- A partnerem? Olyat én itt nem látok – felelte anyám és a keményen a férfi szemébe nézett. Akkor már eldöntötte, hogy felhagy a kötelező jó modorral, és felveszi a felé hajított kesztyűt.

- Jaj, ugyan már, ne vegye ennyire a szívére! Nem akartam én megsérteni, csak az életre tanítom, ifjú hölgy.

- Olyan sok ideje van? Mert nekem nincs a maga tanításaira. Tudja mit? Szórakozzon másokkal, ha ahhoz van kedve, de kérem, engem hagyjon békén.

- Lám, lám, egyszerre milyen harcias lett. De azért hallgasson rám, maradjon inkább szelíd, és fogja vissza magát. Az sokkal jobban áll kegyednek. És az a sok tanulás is árt a szépségének, egyáltalán nem éri meg a fáradságot. A tudomány nem nőknek való, magológépekből sosem lesznek tudósok, higgyen nekem! No, ég önnel, szüfrazsett kisasszony - búcsúzott az úr, és azzal a kővé dermedt fölényes mosollyal az arcán, de lógó orral sétált tovább. S mintha a háta sem lett volna olyan egyenes, mint tánc közben.

Néhányan, akik a közelben álltak és hallották a szavait, oldalba bökdösték egymást a könyökükkel. A professzor úr megint elkapott egyet közülük, kuncogott valaki. De lehet, hogy ezúttal ő járt pórul.

Anyám döbbenten állt. Professzor úr? Ez az ember tanít az egyetemen? Lehet, hogy őt is tanítani fogja? Szép kilátások.

De nem volt ideje hosszan töprengeni, mert Gyuri, mintha az égből pottyant volna, ott állt mellette.

- Minden rendben?

Katus már éppen azon volt, hogy odakiabálja, elege van ebből a pocsék bálból, szívből utálja az egész muzeális mulatságot, hányingert kap a szivárvány ezer színében pompázó virágkosaraktól és a suhogó báli ruháktól, amikor hirtelen rájött valamire. Csak nem fogja engedni, hogy egy ilyen vén kecske tönkre tegye az estjét! Ez az első bálja. Tizennyolc éves. Övé az egész világ. A táncosaival bakot lőtt, ez igaz, de az nem az ő hibája. De nem ám!

- Táncolsz velem?

És méltósága teljes tudatában a táncparkett közepén termett, fejét felvetve visszafordult, hogy csak úgy röpködtek barna hajtincsei a nyaka körül, és kezét nyújtotta a bátyjának. Gyuri átérezte a mozdulat mögött rejlő dacot, és rögtön tudta, hogy ez a tánc több lesz, mint egyszerű valcer. Kár, hogy nem tangó, gondolta, az jobban illene ehhez a dühös kis archoz. Bizony, tangóznunk kellene inkább.

Valcert táncoltak, persze. Úgy siklottak a parketten, mintha jégen táncolnának korcsolyával a lábukon. Minden szempár rájuk szegeződött. Anyámban talán akkor, tánc közben született meg az a győztes öntudat, ami később fölülemelkedett minden veszteségen, az elkerülhetetlen veszteségeken is. S hogy mindig készen állt arra, hogy eljusson egyéni képességei határáig.

Az első egyetemi félév különösen nehéz volt. Anyám rengeteget tanult az egyetemen, a könyvtárban, vagy otthon. Minden előadást végighallgatott, irdatlan sok laborgyakorlaton vett részt, átrágta magát minden szakkönyvön és jegyzeten, késő éjszakába nyúlóan ült a magas asztalokon sorakozó kémcsövek, különféle színű oldatok, karcsú üvegcsék és madárcsőrű büretták előtt. Fáradt volt, néha annyira kimerült, hogy alig tudta nyitva tartani a szemét, mégis szerette azt az átlátszó, képlékeny üvegvilágot, ahol mindent halálosan pontosan kellett mérni, adagolni, s közben figyelni, precízen regisztrálni minden egyes apró változást.

Az olyan nők számára, mint ő, aki három báty után lány létére az első egyetemet végzett ember volt a családban, a tudomány az élet legszabadabb terepének tűnt, ahol bátran kísérletezhetett. A feladatokat szabadon, érdekesen, nagy gondolati mozgékonysággal oldhatta meg. De anyám mégis csak az élete vége felé kapta meg azt a lelki szabadságot, amire mindig is vágyott. Akkor már nem voltak mögötte elvárások, állandó ösztökélés, ami hosszú életének állandó velejárója volt, s végre felszabadultan örülhetett olyan dolgoknak, mint egy rigó éneke, vagy a téli napsütés.

Világéletében elsőbálozó maradt. Hol élénk eszével, hol kitartó szorgalmával, hol pedig női fortélyokkal próbálta meg kicselezni az életet, ami neki rendeltetett. Szóval igyekezett megtenni minden tőle telhetőt.

A félévi vizsgáit jelesre tette le. Ösztöndíjas lett.

Karácsony táján, amikor lazíthatott kicsit és volt ideje olvasni, kezébe került egy napilap, amiben egy történész Mussolini Afrika-politikáját dicséri, és terjedelmes interjúban elmélkedik arról, milyen imponálóan férfias erő mutatkozik meg az olasz fasiszta politikusok viselkedésében és tetteiben. „Történelmi időket élünk. Most erőt kell mutatni. Egy igazi férfi boldogan megy a halálba a hazáért, az eszméért, az ország vezetőjéért.” – olvasta anyám, és rögtön az eszébe villant, amit az anyja mondott egyszer. „Amikor a férfiak már nem szeretik az asszonyaikat, és más férfiakért kezdenek el rajongani, akkor háború lesz.”

Anyám félredobta az újságot, de vetett egy futó pillantást a cikk melletti fényképre, és a professzorban azonnal felismerte egykori táncosát. A szája szögletében ugyanaz az önelégült mosoly húzódott meg, mint azon az estén, ugyanakkor látszott rajta, hogy vérében van az udvariasság: egyszerre akar kedvében járni a kisembereknek és a méltóságoknak. Anyám szíve összeszorult, mert biztosra vette, hogy azokkal az egyszerű, simára csiszolt, mégis hangzatos mondatokkal biztosan mindenkinél célt ér.

Beleborzongott a gondolatba, hogy valaha is ennél a professzornál kell vizsgáznia. Tudta természetesen, hogy erre semmiképpen nem kerülhet sor. Az érvényben lévő törvény, a nőkre vonatkozó numerus clausus értelmében ugyanis női hallgatók csak az irodalmi, a vegyészeti, és az orvosi karra nyerhettek felvételt akkoriban, máshová nem. Anyám ennek ellenére eljátszott a „mi lenne, ha” gondolattal, és arra jutott, hogy ha mégis történelemből vizsgázna, a professzor úgy vágná ki, mint a rongyot, lehetne ő akármilyen felkészült is. Hiszen csak egy nő. Egy magológép. És különben is: a tudomány nem nőknek való. S ha az a fránya törvény nem volna, ezt a professzornak minden egyes női hallgató esetében be kellene bizonyítania.

S elnézve az önelégült képét, ezt bizonyára boldogan meg is tenné.

Szerző
Témák
elsőbálozó