Előfizetés

Majtényi szilárdan áll szemben Orbán "hazudott rendszerével"

A Demokratikus Koalíció elnöksége arra kérte a párt országgyűlési képviselőit, aláírásukkal támogassák, hogy Majtényi László köztársaságielnök-jelölt legyen - írta Gréczy Zsolt, a DK szóvivője közleményében.

Majtényi Lászlót több évtizedes közéleti szerepvállalása alkalmassá teszi erre a bizalomra. Majtényi szilárdan és határozottan száll szembe Orbán nemzeti együttműködésnek hazudott rendszerével. Következetesen képviseli az 1989-es alkotmány alapelveit, emberjogi harcosként pedig küzd a szegénység ellen és kiáll a demokrácia és a szabadság eszméi mellett. Majtényi László igazi demokrata, aki tisztességgel látná el feladatát egy Köztársaság legfőbb közjogi méltóságának posztján. Ezért támogatja jelölését a Demokratikus Koalíció - írta Gréczy a közleményben.

Még van esély?

Rakusz Lajos
Publikálás dátuma
2017.01.14. 08:50
Széchenyi István, a hídépítő

Francis Fukuyama 1989-ben a The National Interest folyóiratban megjelent cikkében azt írta, hogy “a liberális demokrácia sorra legyőzte ideológiai vetélytársait: az öröklődő monarchiát, a fasizmust és legutóbb a kommunizmust”, s ily módon “az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja,... a történelem vége lehet.” John Lukacs 1993-ban írta, hogy a “20. század rövid évszázad volt. 75 évig tartott, 1914-től 1989-ig.”(A 20. század és az újkor vége. Könyv. ) Spiró György a minap a nemzetközi folyamatok kilátásairól szóló-, a Klubrádióban elhangzó vitában abbéli véleményének adott hangot, hogy a 20. század még nem ért véget. Nos, akkor hová is tart a világ, s benne hazánk?

Hiábavaló erőfeszítések

A nemzetközi életben kibontakozó és erősödő politikai áramlatok – a Brexit-, az amerikai elnökválasztás jelezte társadalmi problémák, a szélsőjobb megerősödése és fenyegető fellépése, a bevándorlás miatti félelem, a populizmus terjedése, a politikai korrektség - a becsületesség, a pontosság - sutba dobása, sokak szerint kaotikus, de mindenképpen igen nehezen áttekinthető helyzetet teremtettek. Az idézett neves írók gondolatai is kifejezik ezt a változást.

Egy hasonlóan sokféle szellemiségű időszakhoz, a rendszerváltás előtti és az azt követő időszakhoz visszanyúlva keresem a mai hasonlóságokat, eltéréseket, hátha van okulni való a történtek összevetéséből. Akkor az MSZMP politikájában a meghatározó prioritás az életszínvonal rendszeres emelése volt. Különös tekintettel a munkásosztályra. Ez nem sikerült. A nyolcvanas években egyre inkább nyilvánvaló lett: az úgynevezett szocialista rendszer minden vonatkozásban alul marad a nyugati világban kiépült piacgazdasággal, a liberális demokráciával szemben. Hiába tett meg mindent az MSZMP, hogy a kormányzás minőségét javítsa, tudósokat - Köpeczi Béla, Czibere Tibor, Kapolyi László akadémikusokat - is bevonva a kormányba. Hiába növelte az értelmiség szerepét a kormányzati munka korszerűsítésében (társasági törvény, adórendszer, határnyitás), és hiába kapott az Akadémia kitüntetett figyelmet, a K+F szféra 3 százalékot a GDP-ből, s hiába jött létre az OTKA. A vezetés Moszkvával dacolva hiába közelített az agyonszidott kapitalista módszerek felé, az IMF és a Világbank-tagság, a virágzó gmk-k, a kétszintes bankrendszer ellenére a gazdaság lelassult, s az adóssághegyek tornyosulása összeomlással fenyegetett. A demokrácia, a piaci verseny hiánya, a gazdaság ellehetetlenülése, másfelől az ellenzék térnyerése kilátástalanná tette a szocialista rendszer további működését.

A Kádár-rendszer, az az “átkos”, azonban nem omlott össze, “csak” kudarcot vallott, s vezetői időben levonták a megfelelő konzekvenciát: átadták a hatalmat a rendszer bírálóinak. A rendszerváltás a társadalom aktív szerepvállalása nélkül, de tagjainak érdekében zajlott le.

Bokrostól Orbánig

A rendszerváltás után létrejött a jogállam, a piacgazdaság, a polgárokat a jog védte a hatalom túlkapásaival szemben, kialakultak az autonóm működés intézményei az államigazgatás helyi szintjein éppúgy, mint a tudományos-, a kulturális életben. Az oktatási rendszer korszerűsítése, a felsőfokú képzés kiszélesítése utat nyitott a társadalmi mobilitásnak.

A gazdaság átalakítása azonban nem sikerült: közprédává lettek az ipavállalatok, a mezőgazdasági üzemek. 2010 előtt a Tax Justice Network szerint 242 milliárd dollár ment ki az országból offshore számlákra. Ez két év teljes GDP-je!. A gazdaság 1995-ben ismét az összeomlás határára jutott, s csak a Bokros csomag kemény intézkedései mentették meg, amelybe aztán a Horn kormány belebukott. A piacgazdaság létrehozása ellenére 11 év telt el azzal, hogy ismét eljussunk oda, ahonnan visszaestünk: az 1990. évi bruttó hazai termék értékét csak 2001-ben értük ismét el. Az MSZP-SZDSZ koalíció reformtörekvései sorra elvéreztek a Fidesz ellenállásán. A 2008-a gazdasági világválság idején a Bajnai-kormány kemény, de sikeres intézkedései révén túljutottunk a recesszión - aztán a szocialista párt ismét megbukott a következő választáson.

Az Orbán-rezsim 2010-ben ilyen előzmények után, óriási feladatok és lehetőségek (EU-s források, kétharmados parlamenti többség, nemzetközi támogatás ) birtokában kapott felhatalmazást az ország vezetésére. De a miniszterelnök kormányzása leszűkült a hatalom és pénz priorizálására (Bill Clinton). Ennek megfelelően, miként a rendszerváltáskor tette Antall József is, Orbán is lecserélte az elitet. Az új elit tagjai azonban nem képességeik, nem a teljesítményeik elismeréseként jutottak - jutnak - meghatározó pozícióba, hanem a hatalom iránti lojalitásuk honorálásaként.

Törvényesített korrupció

A rezsim, és az Orbán-család támogatására kapnak lehetőséget - s hozzá hatalmas jövedelmet, vagyont. Ennek forrása fölöttébb széleskörű. Kormányzati préda lett az oktatási rendszer, az egészségügy, a szociálpolitika. Ezek tönkretételével párhuzamosan kiszélesedett a közpénzek eltulajdonítása (például az MNB-alapítványok, letelepedési kötvények), az EU-s pályázati források (12 ezer milliárd forint) megcsapolása.

Ismét sok-sok ezer milliárdra nőtt az offshore cégekbe kimenekített jövedelem, vagyon. A társadalmi mobilitást felszámolták. Az ország elszegényedett, versenyképességnek hanyatlása drámaivá fokozódott. De - szemben a nyolcvanas évek végén történtekkel - a vezetésnek most nem kell gazdasági összeomlással szembenéznie: az EU források révén építheti az immár illiberálissá átkeresztelt társadalmat.

A nemzetközi és hazai kritikák ellenszeréül az Orbán rezsim sikeresen alkalmazza a Brüsszel elleni harcot, a média birtokbavételét és a bevándorlás elleni félelem- és gyűlöletkeltést. Mindezen túl a törvényekkel fedett korrupció Lánczi Andrástól elméleti alátámasztást - Lánczi meg rektori kinevezést - kapott. A professzor szerint az Orbán rezsim lényege az új vagyonos elit létrehozása. A Kötcsén meghirdetett „centrális erőtér” célkitűzés teljesítve. Csak egy kérdés nyitott: meddig működik?

El lehet menni...

Meg kell várnunk, míg magától összedől a nemzetrontó rezsim, s több generáció sanyarú élete lesz az ár, vagy 2018-ban pontot teszünk erre a gyászos negyedszázadra? A nyolcvanas évekkel összevetve azonban a helyzet minőségileg rosszabb.

Alapvető különbség, hogy akkor a változás szükségességét a hatalom is, az ellenzéke is elismerte, s egyetértés volt abban is, hogy az országot meg kell menteni. Ma Orbán populizmusa, az illiberális, retrográd társadalomfelfogás képviseli a változást - vele szemben nincs progresszív, modern, a fiatalokat is vonzó program, jövőkép. Az ellenzéki pártok deffenzívában vannak. Akkor korlátok között, zárt világban éltünk, itthon kellett előbbre jutni.

Ma szabad a világ, el lehet az országból menni, a “haza” identitása elsősorban a nyelvhez, a kultúrához, a családhoz kapcsolódik, s kevéssé az itthoni, helyi viszonyokhoz. Akkor az értelmiség kritikus volt a hatalommal szemben, most hallgat. Akkor a szellemi elit folyóiratot hozott létre - most tűri az ellenzéki lapok felszámolását. És nem utolsó sorban: az akkori hatalom egzisztenciális veszélyeztettsége (“nagytakarítás”) nem vethető össze a jelenlegi rezsim dilemmájával: dinasztia-teremtés, több generációs jólét - vagy szembenézés az igazságszolgáltatással, vagy később a népharaggal.

A választók többsége már látja, vagy érzi mindannak a lényegét, amiről írok. Kétharmaduknak már elege van az Orbán-rendszerből, de nem látja, nem érzi azt az eltökéltséget, azt a bátorságot a politikai pártok részéről, amit az újabb rendszerváltás megkövetelne a minden eszközt bevetni kész, gátlások nélküli rezsimmel szemben. És a hitelesség visszaszerzésének igyekezete sem tapasztalható egyes pártok részéről, beleértve az önvizsgálatot, uram bocsá’, a személyi megújulást is...

Van jó példa is. Ilyen a netadó esete, amely bizonyította, hogy a tömeggel szemben a rezsim nemcsak tehetetlen, hanem fél is tőle. S ide tartozik a Tanítanék Mozgalom, a Fekete ruhás nővér színre lépése. Ezek a mozgalmak igazolták a civilek hallatlan tettrekészségét. Más oldalról: a mai világ jelenlegi eklektikus viszonyaiban, az ellenzéki pártok zűrzavaros megnyilvánulásaiból a kormányzat reményt meríthet a továbbéléshez.

Ma még van esély arra, hogy a közmondásos végzetet - “nekünk Mohács kell” - elkerüljük. A magam részéről még mindig bízom az értelmiségben. A 80-as években is esélytelennek tűntek, és sikeresek lettek. Előttünk a teljes 2017-ik év…

Spirónak a mai helyzetben igaza lehet. De a holnapot illetően én Fukuyamának hiszek.

Az osztogatás mítosza

Publikálás dátuma
2017.01.14. 08:45

A Népszava 2017. január 7-i számában az Orbán-kormány leváltásának lehetőségeiről írt cikkem online változatának kommentelőit olvasva megint nyilvánvalóvá vált számomra, hogy mennyire makacsul él még ma is a magyar közvéleményben, sőt, a közgazda szakmai közvéleményben is az osztogatás hamis mítosza. Nagyon veszélyes, kártékony tév- és rögeszméről van szó, amely ráadásul valami nehezen magyarázható módon inkább a politika baloldali térfelén bukkan föl rendszeresen.

„Különös érdeklődéssel tanulmányozok mindenfajta egyensúlyteremtő fiskális-restrikciós elméletet és gyakorlatot. Igaz, még soha sehol sem vezettek eredményre!” Milton Friedman

*

Már 1988 márciusában (az évszám nem elírás!) tanulmányt publikáltam a témáról a Közgazdasági Szemlében, rámutatva, hogy semmi értelme a bérszínvonal szabályozás visszahozásának, ami az akkori „Bokros-csomagnak” felelt meg. Hozzáteszem: azóta is sok sok alkalommal próbálkoztam e szakmai folyóirat hasábjain azzal, hogy visszatérjek e kérdésre, de sikertelenül. A „szakmai lektorok” mindig elutasították.

Modern Krőzus vagyunk

Először is nézzük meg azt a mítoszt, miszerint a Kádár-rendszer idején, afféle dorbézoló tücsöknemzetként feléltük a jövőnket azzal, hogy eladósodás terhére életszínvonalat javítottunk. Nos, a „gulyáskommunizmus”, a „fridzsiderszocializmus”, „a láger legvidámabb barakkja” jelenség mögött nem hitelek álltak, hanem az önkizsákmányoló életmód: háztáji, gmk, másod- és harmadállás, fusi, kaláka, hadd ne soroljam. Most fizeti az a korosztály (főként a férfiak), az árát a katasztrofális halálozási és egészségügyi mutatóival.

Senki nem adott volna Fekete Jánosnak (az MNB akkori agyonsztárolt elnökhelyettesének) hitelt arra, hogy „életszínvonalat szeretnénk javítani”. Az 1970-es években még csak kormányhiteleket vehettünk föl nyugaton, és a kormányok csak konkrét célprogramokra adtak: textilipar és kohászat rekonstrukciója, a bányászat „szerkezetváltása”, stb. Ebből látszik is, hogy mire ment el: az elavult gazdasági makroszerkezet konzerválására. Az 1980-as években már a Világbanktól és az IMF-től is vehettünk föl kölcsönöket, nos, a Világbank megint csak célprogramokra ad, az IMF pedig mindig megszorításhoz köti az átmeneti likviditási zavart áthidaló hitelét. Világbanki kölcsönből valósult meg az eocén- és liászprogram, tehát megint csak az elavult szerkezet konzerválására ment el a pénz, valamint Bős-Nagymaros felépítése félig, majd ugyanannyiért az elbontása. Elvégre mi ilyen gazdag nemzet vagyunk. Most is van pénz külföldi futballakadémiák támogatására, olaszországi templom újjáépítésére, Magyarország egy modern kori Krőzus. Még jó, hogy nem most volt a Katrina hurrikán, mert bizonyosan segítettük volna a szegény amerikaiakat is.

Egyébként amit mi valójában elköltöttünk beruházásokra, az nem éri el a kétmilliárd dollárt! A többi az 1981-es kamatrobbanás eredménye, amikor Ronald Reagan 6 százalékról 19 százalékar emelte a FED kamatlábát, hogy letörje az inflációt és megerősítse a dollárt. Ez indította be az egész világon az adósságlavinát!

Ami Medgyessy Péter 50 százalékos közalkalmazotti béremelését illeti 2002 szeptemberében: csupán közelítette végre a humán tényező árát a valós értékéhez, vagyis teljesítményéhez. Azt se feledjük el, hogy csak folytatta elődje, a legelső Orbán kormány jövedelempolitikáját, hiszen 1999-2001 között a minimálbér több lépésben 19 600 forintról 50 000 forintra nőtt, vagyis több, mint megduplázódott. A GDP arányos államadósság ugyan visszakúszott 53 százalékról 59-re (2004. szeptember 29-én ennyivel adta át Medgyessy a kormányrudat), de nem a béremelések miatt, hanem mert elfogyott a privatizálható vagyon, illetve Medgyessy tudatosan le is állította a privatizációt. Ne feledjük el, hogy az adósságráta 53 százalékra történő levitele a Horn- és Orbán kormányok idején a privatizációs bevételekből valósult meg, vagyis jelentős nemzeti vagyonvesztés árán. Az 59 százalékos adósságráta egyébként nemzetközi viszonylatban is kiváló eredmény volt, ma mindenki megnyalná a tíz ujját, ha újra ott állnánk. Nem érdekes, hogy emiatt a nem túl veszélyes visszakúszás miatt Medgyessyn elverik a port, saját pártja leváltja, majd amikor Gyurcsány és Bajnai úgy emelik 83 százalék fölé ezt a mutatót, hogy közben 12-13 százalékkal csökken a reálbér- és nyugdíjszínvonal, akkor a fű se rezdül baloldalon?

Ki ismeri Friedmant?

És máris itt vagyunk cikkem sarokpontjánál, az „osztogatás” mítosz veszélyességénél: a béremelés szinte évtizedeken át valamiféle szitokszó volt a magyar közgazdasági gondolkodásban, ha egy kormány bért mert emelni, az maga lett az ördög, a bajok okozója. És ezzel el is zárta a modernizáció, a felzárkózás felé vezető utat. Jöttek az „egyensúlyteremtő csomagok”, és a terápia nagyobb bajt okozott, mint maga az alapbetegség. Ugyanakkor ezek mögött mindig tetten érhető a közgazdasági elméleti felkészületlenség! Nem ismerik Milton Friedmant!

Egyébként a 2002. szeptemberi béremelés után végre leállt egy időre az orvosok külföldre áramlása, az ápolónők pályaelhagyása. Egyetlen orvos humán tőke értéke ma a Lajtán túl 80 millió forint. Ez két John Deere traktor ára. Ha egy magyar gazda áttolna a Lajtán két John Deere traktort, és az osztrákoknak adná, rohanna a NAV, a rendőrség, de rohannának a pszichiáterek is. Ha egy képzett orvos kimegy, az ugyanekkora veszteség az országnak. Rohan emiatt valaki is?

Nem volt itt soha semmiféle „osztogatás”, a magyar humán tőke ára (a bér) mindig is messze a valós értéke alatt volt, már történelmi időkre visszanézve is. Széchenyi, ha más szavakkal is, de ez ellen harcol a Hitelben, erről szól a Horthy korszak cselédvilága, majd a szocialista iparosítás korszaka úgy szintén. És persze semmi nem változott e téren a rendszerváltás óta eltelt újabb egynegyed évszázadban. Végső soron ez az oka lecsúszásunknak, vergődésünknek, és nem az „osztogatás”, a „túlfogyasztás”, és hasonló dajkamesék.

Ma a termelékenység (egy főre jutó GDP) nálunk az EU átlag kétharmada, míg a reálbér színvonal csupán az egyharmada. Ebből az következik, hogy éppenséggel meg kellene duplázni a bérszínvonalat ahhoz, hogy a magyar gazdaság a dinamikus egyensúlyi növekedési pályára álljon. Mert éppen a humán tőke alulértékeltsége, az elégtelen fogyasztás húzza, nyomja vissza a magyar gazdaság teljesítményét, messze a potenciális lehetőségi alá. Most ennek felszíni megjelenése a munkaerő hiány!

Már Adam Smith (1723-1790) felfigyel arra, hogy az USA-ban a városi reálbér színvonal magasabb, mint az akkor jóval fejlettebb Angliában. A bevándorló választhatott a farmer lét és a városi munkáslét között, ezért lett magas a bérszínvonal. Aztán majd Ford bevezeti a Galamb József által feltalált futószalag rendszert, és öt dollárra növeli a napi bért, vagyis megötszörözi. Bírálóinak azt válaszolja: akkor lesz igazi üzlet az autó, ha azok a munkások is meg tudják venni, akik gyártják. Amikor pedig már az órabér volt 5 dollár, akkor Lee Iaccocca kijelenti: demokráciánk talpköve az ötdolláros órabér. Hát ezért nem tudott teret nyerni semmilyen militáns munkásmozgalmi áramlat soha az USA-ban.

Csomag csomag hátán

A „csomagok” nálunk mindig a baloldali kormányoktól jöttek, semmi értelmük nem volt, mindig egy V alakú válságot transzformáltak W alakúvá. 1994-ben már megszűnt a rendszerváltás kínjaként (és a közben elkövetett súlyos szakmai hibák következményeként) kialakult válság, elértük a gödör alját, abban az évben már 2,9 százalékkal nőtt a GDP, 16,6 százalékkal az export. A gödör aljáról már nem lehet tovább esni, de ásni persze még lehet. Ezt bizonyította be a Bokros-Surányi csomag. Semmi mást nem kellett volna tenni, mint szépen hagyni a gazdaságot kijönni magától a gödörből. Elkezdődött egy Jánossy-féle helyreállítási periódus (Jánossy Ferenc magyar közgazda elméletét itt nem részletezhetem), semmi gond nem lett volna, ha nem jön a „csomag”. De sajnos jött. A kilábalás eltolódott három évvel, és éppen akkorra esett a felszálló ág újbóli beindulása, amikor jött a legelső Orbán kormány. Nekik csak rá kellett ülniük a felszálló ágra.

Bizony kedves baloldal: a Bokros-csomag ágyazott meg először az „Orbán-rendszernek”. Majd megágyazott másodszor a Gyurcsány-Bajnai-féle hajmeresztő szakmai kóklerkedés, a Bokros csomag második kiadása. Csak a 13. havi bér- és nyugdíj értelmetlen megvonása 7,8 százalékkal csökkentette a nominálbért! A GDP azonnal zuhant 6,8 százalékkal. Minden közgazdasági tankönyv leírja, hogy válság idején pénzt kell pumpálni a rendszerbe, hogy mérsékeljük a visszaesést, amennyire csak lehet. Erre Bajnai Gordon pénzt vont ki a rendszerből a válság kellős közepén! A közgazdasági dilettantizmus orvosi lova!

Az általam nagyon is tisztelt Sándor Mária, a „fekete nővér”, egy tüntetésen jelvényt tűz ki Gyurcsány Ferenc ruhájára. Kérdezem én: nem emlékszik a 13. havi bér megvonására, a felszökő inflációra, mindarra, amivel éppen a Gyurcsány-Bajnai kormányok sújtották az ápolónőket is? Hozzáteszem: közgazdasági szempontból teljesen értelmetlenül!

Az Orbán-kormány a rezsicsökkentéssel, némi béremeléssel máris dinamizálni tudta a gazdaságot. Persze messze nem a potenciáljának megfelelő szinten, ahhoz jóval nagyobb béremelésre lenne szükség. És nyugdíjemelésre is! A nyugdíjasok fogyasztásának emelkedése is jótékonyan stimulálná a gazdaságot, megteremtené önmaga fedezetét a makrogazdasági nagy körfolyamatban, a piacon keresztül. Ami pedig a minimálbér emelés miatti örökös nyafogást illeti: majd a megnövekedett forgalomból ki tudja gazdálkodni a vállalkozó ezt a nem túl jelentős költségnövekedést.

Orbán Viktor kormányát szeretné a baloldal leváltani. Én is szeretném. De ennek előfeltétele, hogy szembenézzünk az olyan ostoba rögeszmékkel, mint az „osztogatás”, a „túlfogyasztás”. Ha erre nem képes a baloldal, ha nem néz szembe a Bokros-csomaggal, a Gyurcsány-Bajnai csomaggal, vagyis saját elkövetett hibáival, akkor sohasem fogja leváltani Orbán Viktor „rendszerét”. Az más kérdés, hogy ez nem Orbán-rendszer, mert maga az alaprendszer az elhibázott privatizációval, a túlkoncentrált latin-amerikai típusú tulajdonszerkezettel már az 1990-es években kialakult, Orbán Viktor csak „tökélyre vitte”. Tehette, mert nincs életképes, tisztességes alternatívája.