Képmutatás

A magyar kormány és egyházaink viszonya kicsit olyan, mint amikor Karinthy Frigyes Tanár úr kérem című felülmúlhatatlan művében a jó tanuló, azaz Steinmann, a grófnő felel. „Félszavakban beszélnek egymással, értik egymást, lassanként intim dialógus alakul ki a tanár és a jó tanuló közt: mi már nem is értjük, ez az ő kettejük dolga, két rokon lélek, mely itt előttünk egyesül, a differenciálegyenletnek éteri légkörében. Egy mondat közepén eszmél rá a tanár, hogy miért is beszélgetnek ők, hogy ez felelés, az előmenetel megítélése.” A kormány is összekacsint az egyházakkal, odaad nekik pár iskolát (aminek azért sokan nem örültek annyira a katolikus egyház vezetésében), növeli az állami támogatást, mindent elkövet azért, hogy ezt a viszonyt senki és semmi se árnyékolhassa be. Még arra is odafigyel, hogy a legfőbb közjogi méltóságok között legalább egy katolikus is maradjon.

Látszólag minden tökéletes a magyar kormány és az egyházak között. Ha azonban Budapest és a Vatikán, illetve Ferenc pápa kapcsolatát vesszük alapul, akkor már jóval árnyaltabb a kép.

Tapasztalatból tudjuk, sok mindent el lehet adni a magyar közvéleménynek. Egy korábbi miniszterelnök egykor részletesen beszámolt arról, miről tárgyalt II. János Pállal, miket mondott neki a magyar viszonyokról a katolikus egyház feje, miközben a lengyel származású egyházfő a vizit idején konkrétan már beszélni sem tudott. De nincs ez másként manapság sem. Amikor 2013 szeptemberében Áder János köztársasági elnök 2016-ra Magyarországra invitálta Ferenc pápát, s az egyházfő el is fogadta a meghívást, a jobboldali sajtó lelkesen írta, hogy 2016 a pápalátogatás éve lesz. Készpénznek vették, hogy Ferenc pápa Magyarország vendége lesz, nem törődve azzal a nem éppen elhanyagolható ténnyel, hogy a mindenkori pápa a protokoll szerint rendre ígéretet tesz arra, ellátogat vendégének országába, programját azonban sosem évekkel az adott esztendő előtt állítják össze. 2013-ban tehát senki sem tudhatta, tényleg eljön-e a pápa, de akkor el lehetett hitetni az emberekkel, hogy ennyire szívén viseli a budapesti vizit sorsát.

Végül nem jött el. De mostanság talán nem is lenne annyira szívesen látott vendég. A menekültválság kitörése óta már a kormány sem leplezi, hogy nem kedveli a pápát, egy újságíró személyében nehéztüzérséggel is támadta, más kérdés: az itthoni harcias hangok nemzetközi viszonylatban annyira jelentéktelenek, hogy el sem nagyon jutnak a határokon túlra. Ha pedig a pápa mégis értesülne arról, hogy itthon a kormánypárti sajtó miként jellemzi, élhetünk a gyanúperrel: nem sokat törődne vele. Ferenc ugyanis ragaszkodik az elveihez, ahhoz, hogy a keresztények segítsenek a társadalom kirekesztettjein, legyenek szolidárisak. A pápa nem politikus, aki úgy váltogatja a véleményét, hogy az mindig elnyerje nyája tetszését. Ő a világ lelkiismerete. Arról nem ő tehet, hogy sok politikus nem hajlandó elszámolni saját lelkiismeretével sem.

Ha valaki lelkiekben, vagy életvitelben képtelen megfelelni egyháza, vagy vallási vezetője tanításának, bevetheti a titkos fegyvert, s elkezdi harsogni, nála senki sem hisz jobban Istenben. Az igazán vallásosak erre ingathatják a fejüket, hiszen a hit nem verseny, azt mindenki magában éli meg, a képmutatás netovábbja ezzel kérkedni. Azt azonban megszokhattuk, hogy nagyotmondásban, s látványos megoldásokban a mostani kormány minden korábbi fölé nő. Létrehozták például a keresztényüldözés-ellenes helyettes államtitkárságot 930 milliós költségvetéssel. A kormánypárti lapok is egyre több teret szentelnek a keresztényüldözés témakörének, amivel két legyet is lehet ütni egy csapásra. Egyrészt ugyanis a kormány tagjai megint verhetik a mellüket, mennyire vallásosak, másrészt lehet utalni arra, hogy nőttön nő az iszlám-veszély, s lám, ez is azt bizonyítja, hogy a kabinet menekültpolitikája, amely elutasítja a pápa által oly sokszor hangoztatott szolidaritást és befogadást, kezdettől fogva helyes volt.

Visszaüthet ez a stratégia. A keresztényüldözés nagyon is komolyan veendő probléma. Olyan jelenség, amelyet nem lenne szabad kampánytémává megtenni. Az Open Doors nevű keresztény segélyszervezet 2016 januárjában napvilágot látott elemzésében 100 millióra becsülte a világban üldözött keresztények számát, ami az Iszlám Állam térnyerése óta ugrott meg. Később más szakértők kételkedésüket fejezték ki a számokkal kapcsolatban, de az biztos, hogy a világban több tízmillió keresztényt üldöznek a hite miatt. Ugyanakkor kontraproduktív itthon folyvást keresztényüldözést emlegetni: éppen a keresztény egyházakat teszi ellenszenvessé még sok hívő számára is.

A cél a kereszténység, a vallás kisajátítása, hogy a kormány azt ismételgesse: nincs joga más politikai erőnek, szervezetnek hitbéli kérdésről beszélni, mert ez csak a kabinet kiváltsága. Hogy is írta Karinthy Steinmannról? „… roppant érdeklődéssel figyeli a következő felelő szánalmas dadogását: egy szónál gúnyosan és diszkréten elmosolyodik, és a tanár tekintetét keresi lopva, hogy még egyszer összenézzen vele, és a tanár lássa, hogy ő, bár nem szól, arcizma se rándul: e gúnyos mosolyban jelezni óhajtja, mennyire tisztában van vele, milyen marhaságot mondott a felelő, és hogy mit kellett volna felelnie.”

Szerző

Mi van a virsliben?

Ezekben a napokban rájár a rúd a virslikre. Mindenki pontosan tudja, hogy ez az a húskészítmény (a párizsi mellett), amely csak nagyon nagy jóindulattal nevezhető „húskészítménynek”. Igaz, ez a legkevésbé sem izgat senkit, amikor az év tizenegy hónapjában beteszi a kosarába ezeket az „izéket”, hazaviszi, megfőzi, és jóétvággyal beburkolja egy pofa sör társaságában.

Végül is nincs ebben semmi kivetni való, hiszen nem járkálhat az ember a zsebében az éppen aktuális Magyar (miért is nem Nemzeti?) Élelmiszerkönyvvel, nem hurcolhat magával egy minilabort, amivel ott helyben kimutathatja, hogy a pultból éppen kivett párosban mennyi a fehérje-, a víz-, a zsír-, a sótartalom, látott-e húst egyáltalán szegény virsli, vagy legfeljebb szója benne a fehérje. Körberöhögnék az embert, ha, mondjuk, megkérné a pultos hölgyet, vagy a hentest, ugyan mondja már meg, mit is vesz virsli címén?

A Szilveszter mégsem egy szokványos hétvégi este, elképzelhetetlen, hogy a családok ne vegyenek virslit is a bableves, a lencsefőzelék, vagy a töltött káposzta elé-mellé-utánra, s ezzel a virsligyárak is pontosan tisztában vannak. Úgy vannak vele, inkább legyen áru a boltokban, mintsem ott lökdösődjünk a pultok előtt, nehogy elvigyék előlük az utolsó párat is az élelmesebbek.

Még az év végi méretes rabló-pandúr játszma sem izgatja a gyárakat, amikor az élelmiszer ellenőrök bekukkantanak minden Tescoba, Sparba, (talán még a baráti CBA-ba is), és aztán bejelentik: a virslik többsége megint megbukott a vizsgán.

Méltatlankodunk, de minek? Addigra már jóízűen megettük.

Szerző

Édes Erdély, hol vagyunk?

Nem tanítják iskoláinkban Erdélyről a mai román álláspont megítéléséhez szükséges legfontosabb információkat. Mi az, amit elhallgat a magyar iskola? Ami nélkül egyszerűen nem érthető, miért és mit gondolnak román szomszédaink?

Mi azt képzeljük, Erdély mindig Magyarország része volt, és csak a történelmi igazságtalanság az oka, hogy most egy másik országhoz tartozik. A valóság ezzel szemben az, hogy Erdély csak a középkorban volt vitathatatlan törvényességgel Magyarország része, mert 1541-től kezdve a Magyar Királyságtól független nagyfejedelemségként létezett egészen 1867-ig. De addigra megváltozott itt az etnikai képlet, ezért a hovatartozást nem az évszázadokkal korábbi helyzetre való hivatkozásnak, hanem egy népszavazásnak kellett volna eldönteni. A magyar politikusok azonban nem szavaztatták meg Erdély lakosságát, hanem a szorult helyzetben levő Habsburg uralkodót, Ferenc Józsefet egyszerűen rákényszerítették, hogy a kiegyezés egyik mellékpontjaként ettől kezdve ne nagyfejedelemként, hanem magyar királyként uralkodjon Erdélyben. Vagyis megszűnt a kolozsvári önálló országgyűlés, a román képviselők a budapesti parlamentbe kerültek, örök kisebbségként. Erre mondják a román történészek: a Magyar Királyság „annektálta” a román többségű Erdélyt.

Ez Trianon tükrében óriási hibának bizonyult. Ha akkor, amikor a magyar kormány kezében volt a döntés, gyakorlattá tettük volna, hogy egyes területek ide-oda csatolgatását az ott élő embereknek jóvá kell hagyniuk, hivatkozhattunk volna erre a hagyományra később, amikor fordult a kocka.

Sajnos, Észak-Erdély Magyarországhoz csatolásakor, 1940-ben sem kísérletezett az akkori magyar kormány népszavazással, pedig az első világháború után éppen mi szorgalmaztuk, hogy a vitatott területeken (például Sopronban) a helyiek döntsenek arról, mely ország polgárai kívánnak lenni. Erről teljesen elfeledkeztünk, pedig már volt tapasztalatunk arról, mennyire ingatag pusztán az aktuális nagyhatalmi megegyezést tekinteni legitimációs alapnak. (Arról nem is beszélve, micsoda árat fizetett hazánk azért, hogy Észak-Erdélyre hivatkozva az akkori politika a Reich csatlósává tett bennünket.) Egyébként a román nacionalisták sem bíztak a népben, amelynek a nevében állítólag felléptek, ők sem szerveztek népszavazást, sem az első, sem a másik világháború után. Soha nem tudjuk meg, az erdélyi románok melyik államot választották volna, mert senki sem kérdezte meg őket. Mint ahogy az erdélyi magyarokat sem kérdezte senki. Voltak nagy ünnepségek, díszbevonulások és örömkönnyek, ezek azonban a modern világban aligha szolgálnak jogalapul.

A lakosság, ha megkérdezik, háromféleképpen dönthetett volna. Mondhatták volna az itt élők, hogy Romániához kívánnak csatlakozni, hiszen többségük román volt. Mondhatták volna, hogy Magyarországot választják, mert akkor egy magasabb életszínvonalon élő államhoz kerültek volna. És mondhatták volna azt, hogy köszönik szépen, de maradnának, ahogy voltak évszázadokon át: önálló államként, saját parlamenttel.

Nálunk ma sokan az Erdély visszacsatolását érzelmileg megalapozó szólamokat mantrázzák, pedig helyesebb volna, ha tanulnánk az erdélyiektől. Amikor azt énekeljük: „Édes Erdély, itt vagyunk” - kérdezzük meg magunktól: pontosan hol is? Erdély volt a világ első állama, ahol törvénybe iktatták (a tordai országgyűlésen) a vallásszabadságot. Nálunk látszat-vallásszabadság uralkodik, számos egyház és felekezet kirekesztett helyzetben kénytelen létezni, mások pedig óriási állami dotációt élveznek. Nálunk erős az idegengyűlölet. Erdélyben ma is együtt élnek görögkatolikusok, ortodoxok, reformátusok, evangélikusok, katolikusok. Ez az együttélés nem mindig problémamentes, de működik. Sokkal nagyobb nyelvi, kulturális, hagyománybeli különbségek választják el az erdélyi népcsoportokat, mint a magyarországiakat, mégis képesek ezek a népcsoportok közös kultúrát működtetni, barátságok, szerelmek szövődnek, házasságok jönnek létre köztük. A szellemi életben is kialakultak partnerségek. Ehhez a szellemiséghez nekünk felzárkózni kellene, mert mi még csak „itt” vagyunk, és nem „ott”: mi nem az együttélés, hanem a sérelmek mondatait mondjuk.

A magyar média is gyakran sugallja: az erdélyi magyarság súlyos hátrányokat kénytelen elszenvedni. A román média erre azzal reagál, hogy az erdélyi magyar párt, az RMDSZ nemcsak, hogy bejutott a bukaresti parlamentbe, hanem talán része lesz a kormánykoalíciónak is, amire már volt példa. Ettől persze még nem oldódik meg az erdélyi magyarság minden problémája, de ebben a helyzetben szándékos magyarellenességről szónokolni tisztán belpolitikai akciónak látszik.

Ha békés jövőt akarunk, a mi dolgunk nem az indulatok szítása, hanem a segítés és együttműködés, illetve jogsérelem esetén a tiltakozás. És talán az sem ártana, ha mi sem sértenénk meg másokat - például a hozzánk menekülőknek az érdekeit - azzal, hogy a leghidegebb napokban kitesszük őket a téglaházakból alig fűthető sátrakba. Joggal kérdezheti ezek után bárki a világban, milyen erkölcsi alapon tiltakoznak a magyarok?

Ha jót akarunk kapni, először nekünk kell a jót gyakorolni. Ez az a politika, amelyik mag a jövőnek.

Szerző
Szunyogh Szabolcs újságíró