Szüdi János: Az oktatás jobban teljesít!

Publikálás dátuma
2016.12.24. 08:21
Juhász Krisztina: Lassan
Az oktatás szabadsága, a véleménynyilvánítás szabadsága, a sajtószabadság ikertestvérek. Szüleik a demokrácia és a jogállam. A hatalom mindnyájukat beletemette az általa felépített diktatúra, a Jó Állam betontalapzatába. Most Csipkerózsika álmát alusszák. Remélhetően nem kell száz év az ébredésükhöz.

A kormány mindenáron el akarja hitetni az itt élőkkel, az ország egyre jobban teljesít. Miniszterek, államtitkárok, ilyen-olyan rangú hivatalnokok, országos és helyi politikusok, kegyencek és megfélemlítettek bizonygatják: nincs már messze az az idő, amikor a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet. Számok, adatok ömlenek a nagyérdeműre. Minden mutató javul. Aminek nőnie kell, az nő, aminek csökkennie kell, az csökken. Aki nem hiszi, járjon utána, gondolják a kormányzati szócsövek.

Most légy köpött a levesbe. Egy külső értékelő, az OECD által elvégzett PISA-mérés adatai igazolják, az oktatás teljesítménye jelentősen romlott, a rossz anyagi helyzetben lévő családok gyermekei reménytelenül leszakadnak. Ebből két következtetést is le lehet vonni: az oktatás nem része az országnak, vagy az ország és benne az oktatás rendszere nem teljesít jobban. Valószínűleg az utóbbi megállapítás a helytálló. Az oktatás helyzetének romlása azért aggasztó, mivel annak az országnak nincs biztató jövője, amelyben az oktatási rendszer rosszul teljesít. Normális viszonyok között az állam érdeke olyan iskolarendszer létrehozása és működtetése, amelyik képes és alkalmas befogadni mindenkit, aki az ország területén él. Képes és alkalmas felkészíteni őket azokra a feladatokra, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az ország fejlődési pályára álljon. A család érdeke, hogy gyermekük megkapja a lehetőséget képességeinek, személyes ambícióinak megfelelő iskolai tanulmányok folytatásához. Az egyén sikeressége a garancia az állam sikerességére.

Miért nem működhet jól a magyar oktatás rendszere? A válasz egyszerű: az Orbán-kormány nem az ország, hanem önös érdekeinek szolgálatába állította, ezért államosította azt. Az államosítás lényege: a gyermekek nevelésének irányítása kerüljön az állam kezébe, s az állam dönthessen, kinek milyen sors jut. Az államosított rendszer nyújt lehetőséget ahhoz is, hogy az állam által fontosnak tartott ideológiát eljuttassa a gyermekekhez és családjukhoz.

A mindenható állam

Az államosítás eredményeképpen minden döntési jog az államhoz került. Az állam ellátja a közhatalmi, a fenntartói és intézményi feladatokat is. Ez a rendszer 2011 óta, több lépcsőben, fokozatosan épült ki, s közeleg a befejezéshez. A fenntartói feladatok ellátására 2013-ban létrejött egy központi hivatal, az oktatásért felelős miniszter irányítása alatt. Ebbe olvadtak be az intézmények, így szervezeti önállóságuk megszűnt. Az állami hivatali rendszer részévé, az állami akarat végrehajtóivá váltak. A központi hivatal osztódik 2017. január 1-én: oktatási központra és tankerületi központokra. A lényeg azonban nem változik.

A legfontosabb fenntartói ügyekben - intézménylétesítés és megszüntetés, intézményi tevékenységé meghatározása - továbbra is a miniszter dönt. Ezáltal a közhatalmi és a fenntartói jogosítványok összemosódnak. A központi hivatalon keresztül a miniszter irányítja a tankerületi központokat. A tankerületi központ fenntartóként "ellátja" az intézményvezetői döntések legfontosabb elemeit munkáltatói és költségvetési ügyekben. Ezáltal a fenntartói és az intézményi jogosítványok összemosódnak. Az alá- és fölérendeltségi viszonyok biztosítják a parancsok végrehajtását: a miniszter nevezi ki, menti fel az oktatási központ, a tankerületi központok, az iskolák vezetőit. A tankerületi központok vezetői nevezik ki, mentik fel az iskolai dolgozókat. A függőségi rendszer a kézi vezérlés alapja. A kézi vezérlés pedig eltünteti a döntési felelősséget.

A "szakmailag önálló" intézménynek nincs költségvetése, vezetőjének nincs gazdálkodási jogosítványa, alkalmazási joga. Nem köthet megállapodást. Nem hozhat olyan döntést, amelynek végrehajtásához pénzre van szükség. A tankerületi központ belső szabályzatában meghatározott összeg erejéig az intézményvezető kötelezettségvállalói és javaslattevői jogosítványt fog kapni.

A kudarchoz vezető út mérföldkövei

Az első: a rendszer államosítása. Az állam közhatalomként szabályoz, ellenőriz, szankcionál. Fenntartóként szervez, iskolaként végrehajt. Az állam közhatalmi, fenntartói döntéshozatalának feltételei nem szabályozottak, bármikor megváltoztathatók, egyeztetési kötelezettség, külső kontroll nincs.

A második: a tankötelezettség idejének csökkentése. A tankötelezettség annak meghatározása, mikortól meddig kell a gyermeknek iskolába járnia. E kötelezettség egyben jog is: az állam köteles garantálni, hogy legyen olyan intézmény, amely nem tagadhatja meg a tanuló felvételét. A tanulás joga a tankötelezettség megszűnése után is megmarad. Az állam ellátási felelőssége és kötelezettsége azonban megszűnik. 1993-ban, a közoktatásról szóló törvény elfogadásakor - a tizenhat éves korig tartó tankötelezettség megtartása mellett - megegyeztek a parlamenti pártok abban, hogy az iskolaválasztás kényszere a tizenhatodik életév utánra tolódjon ki, ezért az általános műveltséget megalapozó oktatás tartson tíz évig, azután kezdődjön a szakképzés. Megegyeztek abban is, hogy az érettségihez jutók aránya érje el a korosztály hetvenöt százalékát. A tizennyolc éves korig tartó tankötelezettséget kevesebb, mint tíz évig tartott.

Miért romlottak az esélyek a tankötelezettség utáni iskolakezdéshez? Az ok: az oktatáspolitikai célkitűzések változása, melyet mindennél jobban kifejez a miniszterelnöki kijelentés: "egy jó szakma többet ér egy diplománál." Míg a helyi önkormányzat politikai felelősséggel tartozik választóinak a település iskolarendszeréért, anyagilag is érdekeltek abban - a tanulói létszámhoz kötött finanszírozás miatt -, hogy minél többen járjanak az általuk fenntartott iskolába, az állam érzéketlen a helyi közösségi problémákkal, munkaerőpiaci, foglalkoztatási gondokkal szemben. Költségvetési szempontból viszont érdekelt, hogy csökkentse az ellátó rendszert. A tankötelezettség idejének tizenhat éves életkorra történő visszaállítása, a szakképzettséget, használható tudást nem biztosító hídprogramok bevezetése - aki az általános iskola után nem jut be középfokú iskolába, itt teljesíti a tankötelezettségét - korlátlan lehetőséget biztosít a középfokú iskolai férőhelyek csökkentéséhez.

A harmadik: a tantervi utasítás rendszerének visszaállítása. Az oktatási rendszer legvitatottabb kérdései - ebben sosem volt konszenzus - a pedagógiai-szakmai munka központi szabályozásának mélysége, ezzel összefüggésben az intézmény szakmai önállóságának terjedelme. A tartalmi szabályozást - a jogszabályban kiadott - Nemzeti alaptanterv, kerettanterv, vizsgakövetelmények útján lehet megoldani. A Nemzeti alaptanterv és a vizsgakövetelmények kötelezősége nem volt vitatott. A kerettanterv megítélése - kötelező vagy ajánlott - változott. A kötelező kerettantervet alkalmazni kell. Az ajánlott kerettanterv alkalmazható, de az iskola saját helyi tantervet is készíthet. A kormányváltások így tantervváltásokkal jártak. A 2003-ban kiadott Nemzeti alaptanterv az iskolákkal szembeni elvárásokat a kulcskompetenciák fejlesztésében határozza meg, konkrét tananyag hozzárendelése nélkül. Az iskolák határozták meg a célhoz vezető utat, a tananyagot, a magasabb évfolyamra lépés feltételeit. Nem kellett minden tanulónak azonos időpontra azonos teljesítményt elérni. Az ajánlott kerettanterv segítette a munkát. Az általános iskola első-harmadik évfolyamán tilos volt a "buktatás", kötelező a szöveges értékelés. Az intézményi munka ellenőrzésében szerepe volt a szülőknek, a tanulóknak. A 2012-ben kiadott Nemzeti alaptanterv mindent visszarendezett: a kerettanterv kötelezővé vált, az elérendő célokhoz tartalmi követelményeket rendeltek hozzá, lehet buktatni, a szöveges értékelés időszaka az első évfolyamra és a második első félévére szorult vissza. Nincs idő, nincs lehetőség a hátránycsökkentésre, a családi, szociális, kulturális helyzetből adódó eltérések figyelembe vételére. Aki lemarad, az kimarad. Sorsa a hídprogram.

A negyedik: a pedagógusok szakmai, módszertani szabadságának felszámolása. A pedagógus a kerettantervben előírtakat teljesíti. Meg kell követelnie minden tanulótól, hogy a meghatározott időpontra elsajátítsa, amit központilag előírtak. A közoktatás rendszerében a pedagógus döntött arról, melyik tankönyvet alkalmazza. A köznevelés rendszerében a kerettanterv adott tantárgyához az állam által kiadott két tankönyv közül lehet választani. Nincs igény az innovációra.

Az ötödik: a szakképzés rendszerének átalakítása. A közoktatás rendszerében a szakiskola a kilencedik-tizedik évfolyamon közismereti tananyagból készíti fel a tanulót, kiegészítve azt a szakképzést megalapozó ismeretekkel. Így lehetősége van a tanulónak arra, hogy iskolát, szakképzést váltson, a szakmai bizonyítvány megszerzése után bekapcsolódjon az érettségire történő felkészítésbe. A közoktatásban a szakközépiskola kilenc-tizenkettedik évfolyamain az érettségire történő felkészítés, valamint a szakképzésbe történő bekapcsolódást elősegítő szakmai és gyakorlati ismeretek átadása folyik. A szakmai vizsgára szakképzési évfolyamon készülnek fel. A tanuló a gimnáziumi érettségivel azonos értékű érettségi bizonyítványt szerez. 2013-ban a szakiskolai felkészítés megváltozik. Az általános iskola után megkezdődik a szakképzés. A gyakorlati képzés válik hangsúlyossá. 2016. szeptember 1-től a szakközépiskola átveszi a szakiskola szerepét. A rendelkezésre álló idő minimális hányadát fordítják közismereti tananyagok ismereteinek átadására. A szakmai vizsga letétele után, további két évfolyamon felkészülhet a tanuló az érettségi vizsgára. Jogos kérdés: reális-e ez a lehetőség, három év „kihagyás után”? A régi típusú szakközépiskolát felváltó szakgimnáziumban az érettségivel együtt szakképesítést is kap a tanuló. A felkészítéshez rendelkezésre álló idő jelentős részét lefoglalja a szakképzés. A szakgimnázium szakirányú továbbtanulásra készít fel, ezért az itt tanulók felsőoktatásba való bekapcsolódásának esélyei nem azonosak a gimnáziumi tanulmányok után érettségit szerző tanulókéval.

A hatodik: a pedagógus kiszolgáltatottsága. A munkahelyváltás lehetősége az állami intézményfenntartás körében gyakorlatilag megszűnt. 2013. január 1-jétől az állami fenntartású intézmények az állami intézményfenntartó központ szervezeti egységeivé váltak. A munkáltatói jog gyakorlására a központ elnöke kapott felhatalmazást. Egy a munkahely, egy a munkáltató. Igaz, a szakképző intézményekből negyvenhét szakképzési centrum jött 2015. július 1-én. 2017. január 1-től pedig ötvennyolc tankerületi központ alakul. A szakképzési centrumok és a tankerületi központok külön-külön munkáltatók. A kézi vezérlés azonban lehetővé teszi a "fekete lista" összeállítását.

A hetedik: a pedagógus megfélemlítése. A pedagógus 2015. január 1-jétől - amennyiben állami vagy önkormányzati fenntartású intézményben dolgozik - a Nemzeti Pedagógus Kar tagjává vált. A Nemzeti Pedagógus Kar tagja köteles megtartani a kar alapszabályában, és a kar etikai kódexében foglaltakat. Magatartásával, nyilatkozataival nem sértheti a Nemzeti Pedagógus Kar érdekeit. A Nemzeti Pedagógus Kar etikai kódexe megsértése esetén - hivatalból - etikai eljárás lefolytatására van lehetőség. Az etikai vétség miatt kiszabható büntetések között a kizárás és ehhez kapcsolódóan a "hivatalvesztés" nem szerepel. Az etikai kódex azonban szakmai szabályként határozza meg önmagát. A munka törvénykönyve szerint a szakmai szabályok megsértése megalapozza a foglalkoztatási jogviszony megszüntetését. Létrejött az állami felügyeleti rendszer és az állami minősítés rendszere. Ezek együttesen garantálják, hogy az állam egyetlen pedagógust se veszítsen szem elől. Ötévente minden pedagógust ellenőriz az Oktatási Hivatal. A miniszter által megszabott módon elvégzett intézményi önértékelés keretében kétévente minden pedagógust értékelni kell. Pályáján minden pedagógusnak két alkalommal minősítési eljárásban kell részt vennie. Megszervezése az Oktatási Hivatal feladata. A sikertelen minősítés állásvesztéssel jár.

Hogyan tovább?

A kiszolgáltatottság, megfélemlítés, központi akarat végrehajtatása megöli a hivatástudatot, a kezdeményező készséget. Lázár János - ennek az elnyomó rendszernek főszereplője - közvetíti a miniszterelnök üzenetét: a pedagógusok a hibásak a rossz mérési eredményekért. Ez igaz állítás mindazokra, akik 2014-ben támogatták az előző kormányzati ciklus folytassa programjának megvalósítását. Ennek tanulságait kellene 2018-ban levonni. Ahhoz, hogy az oktatási rendszert ismét az ország szolgálatába lehessen állítani, vissza kell adni a tanítás szabadságát, a tanuláshoz való jog szabadságát. Ez csak akkor lehetséges, ha az állam visszaszorul a közhatalmi funkciók ellátására és felszedik a zsákutca mérföldköveit.

Szerző

Bródy János: Manapság visszajön a bunkóság is

Publikálás dátuma
2016.12.24. 08:18
FOTÓ: NÉPSZAVA
Bródy János ikonikus dalszerző és előadó szerint a korrupció, az urambátyám rendszer, az elvtelenség, a megalkuvás, a szervilizmus, a lefelé taposás és a felfelé nyalás minden, csak nem autonóm polgári magatartásforma. Az nem nélkülözheti a hatalom megosztását, a sajtó szabadságát, a társulás és gyülekezés szabadságát, az állam és az egyház elválasztását, ezek a törekvések a felvilágosodás óta az európai szellemiség elismert értékei.

- Nemrég azt nyilatkozta, úgy érzi, most van a fénykorban, most kellene abbahagynia a pályáját. Ez mit jelent?

- Számomra is meglepő és igazán felemelő hangulatú koncertsorozattal telt el ez a jubileumi év, és most megjelent erről egy nagyon elegáns kiállítású DVD kiadvány Bródy70 címmel. De mondhatnék olyan példát, hogy az autók korszakában élünk, nincs szebb és jobb, mint az új autó, a három-négyéveseket már mindenki igyekszik lecserélni. Az öt-hatéveseket nagyon olcsón lehet vásárolni, a tízévest kitolják a roncstelepre, a húszéves pedig már rohad, de ha ötvenéves és még mindig működik, akkor már igen komoly értéket képvisel, afféle oldsmobilként fontos jelképe egy korszaknak.

- Ön minek a jelképe? Mondjuk a Kádár korszaknak?

- A huszadik század második felének. Ami nálunk természetesen a Kádár-korral is összefügg. De nem teljesen azonos, mert a század végére már megváltozott a helyzet. Sokat köszönhetünk az '56-os forradalomnak és annak, hogy miénk volt a lágerben a legvidámabb barakk.

- Abban, hogy fénykorának érezheti a mostanit, nem lehet, hogy a történelem is közrejátszik? Visszatérnek bizonyos egykori jelenségek, amik miatt az Ön évtizedekkel ezelőtti dalai most is igencsak aktuálisnak hatnak. Ennek szerzőként örülhet, de mint állampolgár el is keseredhet.

- Nem tudom, hogy emiatt sírjak vagy nevessek. Érzékelem, hogy az Ezek ugyanazok című dal, ami az Illés szekerén című lemezen jelent meg, valamit nagyon eltalált. Úgy érzem, hogy a többi számmal együtt ez az album egy új korszakot nyitott az életemben, pedig azt gondoltam, ez lesz az utolsó nagylemezem. Aztán mégis kellett egy Ráadás, ami szintén jól sikerült. Apám közgazdászként sokat foglalkozott az úgynevezett Kondratyev-féle hosszútávú gazdasági ciklusokkal és matematikai modelleket gyártott hozzájuk. Élete vége felé megosztotta velem azt a gyanúját, hogy a negyven-ötvenévesnél vannak hosszabb, száz vagy akár kétszáz éves ciklusok is. Akik a cikluson belül élnek, ezt nem nagyon érzékelhetik, hiszen benne vannak a folyamatban. Én a Kádár-korszakban eszmélkedtem, és hittem abban, hogy érdemes küzdeni azért, hogy a körülöttem lévő világ megváltozzon. A hatvanas években a rögzített hang versenytársává vált az írott információnak, és a könyvespolcok mellett előkelő helyet foglaltak el a lemezjátszók. A hangrögzítés forradalma visszaadta a dalok ősi erejét, mert az énekelt ritmusos szövegek minden másnál jobban kötődnek az emberi lélekben. Volt némi zenei előképzettségem, tanultam zongorázni és miután műszaki középiskolába jártam, a hangerősítők sem estek távol tőlem. Az elektronika átalakította az akusztikus teret. Elragadott ez a zenei forradalom, ami akkoriban az egész háború utáni generáció ébredésével együtt járt.

- Bíztak abban, hogy a zeneivel együtt valódi forradalmat is lehet csinálni?

- Nagyon sokan érezték úgy, hogy a dalokkal egy olyan forradalom következik, ami ugyan nem használ erőszakot, de mégsem tudja semmilyen erőszak meggátolni a győzelmét.

- Most kikre érti azt, hogy „ezek ugyanazok”? A politikusok mentalitására gondol?

- Nem kizárólag a politikusokra, hanem a magyar uralkodóosztályra gondolok. Spiró György szokta mondani, hogy a magyar polgári forradalom 1848 márciusában elkezdődött, de azóta sem ért véget. Számomra a Kádár rendszer is egy állampárt által irányított rendi társadalom volt, ahol hűbéresek és vazallusok alkották a nomenklatúrát. A rendszerváltás idején a polgári mozgalmak kerültek meghatározó szerepbe, és a köztársaság eszméje egy ideig győztesnek látszott. Most egy olyan korszakba jutottunk, amikor a feudális erők restaurációja zajlik. És az új magyar uralkodóosztály éppen ugyanúgy viselkedik, mint amikor az előző ciklusban hatalmon volt.

- Konkrétan mire gondol?

- A korrupcióra, az urambátyám rendszerre, az elvtelenségre, a megalkuvásra, a szervilizmusra, a lefelé taposásra és a felfelé nyalásra, ami minden, csak nem autonóm polgári magatartásforma. Az ugyanis egyenrangúnak tartja az embereket és így is igyekszik bánni velük. A polgári társadalom alapja a törvény előtti egyenlőség és az emberi jogok tisztelete. És nem nélkülözheti a hatalom megosztását, a sajtó szabadságát, a társulás és gyülekezés szabadságát, az állam és az egyház elválasztását, ezek a törekvések a felvilágosodás óta az európai szellemiség elismert értékei.

- A mostani uralkodóosztály úgy nem sütögethetné a pecsenyéjét, hogy a haladást szolgálja? Miért érdeke az, amit most csinál?

- Szerintem szolgálhatná a haladást és azt gondolom, hogy ezt is kellene tennie.

- Sokan azt gondolták, amikor a Fidesz kétharmaddal nyert, hogy majd közép felé tendál, hiszen már nyugodtan megteheti. Miért nem ez történt?

- Azért nem, mert ezek ugyanazok. Ugyanazzal a mondhatnám, hogy hagyományosnak tekinthető mentalitással.

- Kádár proletár gyerek volt, Orbán mégiscsak Angliában is tanult, miért ugyanaz a mentalitás?

- Minden analógia sántít bizonyos szemszögből. Azt mondta egy nagyon jobboldali barátom, „lásd be, hogy a kommunisták is rendkívül bunkók voltak”. Azt válaszoltam erre, hogy hát belátom. Erre ő azt felelte, hogy „de legalább szégyellték”. És hogy visszajön a bunkóság, az is a feudális rend restaurációjának a következménye.

- De a feudális rendszer nyilvánvalóan rosszabb gazdasági helyzetet hoz annál, mintha lépést tartanánk a korral. Csökönyösen nem értem, hogy ez miért érdeke bárkinek is, hiszen ezen valószínűleg a fent lévők is kevesebbet keresnek.

- Ez nem így van, mert a központosított gazdasági hatalom magára szabja a törvényeket. Akik fent vannak, elvehetik a többségtől az erőforrásokat. Egy zárt rendszer, ami végül azért omlik össze, mert nem tud megváltozni. És akkor felépülhet egy nyitott rendszer, amit manapság liberális demokráciának nevezünk, többpártrendszernek, szabad világnak. Ez felszabadítja a társadalmi energiákat, hogy a változásokra mindig adekvát válaszokat keressen. Ha megszilárdul az intézményrendszere, anélkül tudja a vezető gondolatokat és személyiségeket cserélni, hogy ezzel törést okozzon a társadalom életében. Ha nincs szilárd intézményes biztosíték, akkor megint jönnek a tragikus fordulatok.

- Van már internet, mobiltelefon, pillanatok alatt körbemegy egy-egy hír akár a világon is, a közszolgálati média mégis ugyanazt csinálja, mint a Kádár rendszerben, hogy bizonyos számára kellemetlen információkat elhallgat. De most már valahol csak megjelenik az a hír, amiről nem akarják, hogy napvilágra kerüljön. Ugyanakkor az elhallgatás azóta már jó néhány csatornán és frekvencián, sok tekintetben mégiscsak hatásos, annak ellenére, hogy még inkább kilóg a lóláb, mint régen.

- Ha azt nézzük, hogy a Kádár-rendszer – amely részben még hitt is abban, amit hirdetett – mennyit fordított propagandára, akkor szerintem ennek az aránya sokkal kisebb volt, mint amit manapság a propaganda működtetésére és az agymosásra használnak el a nemzeti energiákból, ahelyett, hogy felzárkóztatásra fordítanák. Ami az oktatásban történik, abban nincs ráció, az egészségügy helyzete katasztrofális. Fel fog nőni egy olyan nemzedék, amelyik szinte elölről kezdi a történetet.

- Megkésve ugyan, de a mi oktatásunk is végre többféle tankönyvet használt, mert rájött arra, hogy a gyerekek is többfélék, ezért nem lehet mindenkire ugyanazt a tananyagot ráhúzni, mert esetleg senkire se passzol. Most pedig megint nyomják az egyféle tananyagot. Ennek használatával esetleg tényleg sikerül olyan embereket kitermelni, akik, mint a birkák, oda mennek, ahová hajtják őket, és megszavazzák azt, amit nekik a közszolgálatban sugallnak?

- Tartok ettől. Az emberek befolyásolhatóak, és a mindenkori hatalom rendelkezésére állnak az eszközök. A művészek hagyományosan valamiféle ellensúlyt képeznek a hatalmi manipulációkkal szemben. A király bolondjának az ősi mese szerint is joga van kimondani az igazságot. Igaz, hogy ő az egyetlen, aki megteheti, de valakinek mégiscsak ki kell mondania.

- Ön ilyen bolondként funkcionál?

- Azt gondolom, hogy valami ilyesmi az én szerepem is, igen. Mint a lelkiismeret, ami néha megszólal, de csak ritkán hallgatunk rá.

- Van különbség aközött, amikor még a szocializmusban a hatalomnak nem tetszőt nyilatkozott a BBC-nek, amiért egy időre fekete báránnyá tették a közszolgálat és a hanglemezgyártás számára, és aközött, hogy most a közszolgálat nem játssza a dalait? Ugyanaz a hatásmechanizmus?

- Alapvetően nagyon hasonló. De a hatvanas években a daloknak sokkal nagyobb jelentőségük volt, hiszen akkor kezdődött a modern tömegkommunikáció világot behálózó elterjedése.

- Akkoriban ami bekerült a tévébe, rendszerint közismertté vált. Azóta a sok csatorna miatt mindinkább rétegződik az előadók közönsége.

- Így van. Attól, hogy mi egy új műfajban először írtunk magyar szövegeket, az Illés hosszú időre nemcsak egy zenekarnak számított, hanem a társadalompolitikai erőtérben is fontos jelenséggé vált. Hogy az Illéshez hogyan viszonyult valaki, nemcsak zenei minőséget jelentett, hanem szemléletet is. A rockzene a hatvanas évektől kezdve kiemelkedett a szórakoztatóiparból, szerény véleményem szerint a mikrobarázdás nagylemezformátum elterjedésével rendkívül progresszív és jelentős műalkotásokat hozott létre.

- Ma hogyan van ez a dalaival kapcsolatban?

- Ma már sokféle formában terjed a világhálón az információ. Az agymosás technikái is kifinomultak, komoly tudománya van a bármire rábeszélő technikáknak. A hatvanas években még szinte spontán módon jöttek létre a nagy hatású produkciók. A dalok voltak az első, széles körben terjedő, sűrített információk, melyek behálózták a világot. A hangzó anyag törte át az írásbeliséget szigorúan ellenőrző cenzúrát.

- Miközben az a rendszer mégiscsak magas kultúrával próbálta „tömni” az embereket. Tévéjátékokkal, hangverseny közvetítésekkel, operafilmekkel, olcsón kapható, színvonalas irodalommal. Míg a mostani rendszer valószínűleg valami miatt ettől tart, és inkább az üres szórakoztatást, a gagyit preferálja.

- Sajnos így van. Az egykori rendszer az információt az elfojtás kontrolljával szabályozta. A számára nem kívánatos tényeket kiiktatta a rendszerből. A mai rendszer felülírja az információt. Ez ősi módszer. Amikor jön egy új hatalmi rendszer, a régi ünnepeket vagy betiltja, vagy felülírja és a maga számára kisajátítja.

- A felülírás akár azt jelenti, hogy álvalóságshowkkal, áltehetség-kutatókkal támad, melyekben olyan zenei elemek is megjelenhetnek, mint amilyeneket önök használnak, csak hatásvadász módon, grandiózusabban, csillogóbban-villogóbban, és persze sokkal kevésbé elgondolkodtatóbban, agymosóan? Ezzel hatástalanítani próbálják például azt, hogy ön kiáll egy szál elektronikus gitárral?

- Igen, de itt nemcsak rólam van szó. Most azért, ha feltűnik valami igazságtartalom, azt nem lehet teljesen elfojtani, meg fog jelenni, a modern információs technika valahol utolérhetővé teszi. De hogy ez ne keltsen feltűnést és ne legyen jelentős hatása, egyes elemeit kiemelve, átalakítva, szétcincálva, sokkal erőteljesebb média sugárzással fölülírják, olyan formában, hogy a jelenség jól összemaszatolva már ne jelentsen komoly kihívást. Ehhez persze arányaiban ugyanolyan erős médiafölény kell, mint amilyen annak idején volt.

- Azt gondolom, ha a késő Kádár korszakban lett volna hetven éves, és ennek alkalmából, ahogy tavasszal a Sportarénában, ad egy jubileumi koncertet, a közszolgálati tévé ezt leadta volna. Tízezer ember előtt még koncertezhet, de jóval nagyobb közönségnek egyelőre senki nem vállalja, hogy közvetítse. Jelent tényleges veszélyt, vagy a koncertjeire úgyis csak azok kíváncsiak, akik körülbelül ugyanazt gondolják, mint ön?

- Azt gyanítom, hogy nem jelentek veszélyt. Azért nem, mert a hatvanas-hetvenes években, a letiltásokkal együtt is, sokkal nagyobb jelentősége volt a dalokba sűrített üzeneteknek. Manapság a zenészek jelentős többsége inkább távol tartja magát a politikailag is értelmezhető gesztusoktól, és a különféle állami támogatások eredményeképpen érzékelhető, hogy a műfaj meg van szelídítve.

- És igencsak elüzletiesítették.

- Én azt is mondanám, hogy ártalmatlanítva van. Rengeteg tehetséges formáció, zenész van, belőlük azokat lehet folyamatosan a felszínen tartani, akik komoly problémát nem jelentenek. Azt a néhányat, aki megpróbál a rendszer számára kényelmetlen hangot megütni, akár ilyen öreg, mint én, akár pár fiatal, azokat el lehet tüntetni. Játszhatnak kis klubokban, az én esetemben még az Arénában is lehet koncertem, és megszólalhatok a Klubrádióban, de máshol már nem nagyon. Azt tapasztalom, hogy a fiatalabb korosztályok jelentős része már azt sem tudja, hogy volt egyszer egy Illés zenekar. Nem kíváncsi arra, hogy mit csináltam negyven-ötven évvel ezelőtt. Azt látja, hogy van egy öreg pasi, egy rezignált nyugger, aki afféle alternatív retró típusú dalokat énekel, amelyekre se táncolni, se szeretkezni, se szórakozni nem lehet. Számukra ez már teljesen érdektelen.

- Ahogy sokuk számára a politika is az.

- Majd kiderül, mennyire kellett volna, hogy érdekelje őket, mert így aztán ők lesznek a történelmi átverés szenvedő alanyai.

- A Koncz Zsuzsának írt dalszövegeiben, ugyanazon a lemezen az is szerepel, muszáj már, hogy jöjjön a változás, és az is, hogy ez még sok idő. Létezhet belátható időn belül kilábalás?

- Azt gondolom, hogy történelmi lehetőséget szalasztott el az ország az elmúlt huszonöt évben. Hogy a lehetőség megvolt, az azért nagyon valószínű, mert van néhány ország, amelyik élt vele és jobban járt, mint mi. Az a félelmem, ahogyan most Magyarország a világ színpadán feltűnik, azt a szerepet és benyomást nagyon sokáig nem lehet majd lemosni magunkról. Felelősséget érzek a hazámért, a nyelvemért, a kultúráért, aminek a teremtménye és a művelője vagyok. Azt szeretném, ha ez a kultúra még sokáig fent maradna. De csak úgy maradhat fent, ha nem zárkózik be, és megfogadja államalapító Szent István királyunk intelmeit, mely szerint az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. A magyar nemzet legjelesebb alakjai ezt mindig tudták, és ha kisebbségben maradtak is, nem adták fel. Ezért álltak ki, ebbe őrültek bele. Vannak idők, amikor jobban hallgatnak a bölcsek szavára, és hát vannak idők, amikor sajnos bolondoknak tekintik őket.

Szerző
Témák
Bródy János

Felcsuti Balázs: Az igazság mindenki felelőssége

Publikálás dátuma
2016.12.24. 08:15
Bocsi Eszter: Poszt-apokaliptikus víziók I. – Otthon

A “post-truth” lett a 2016-os év kifejezése a Oxford Dictionaries választásán - jelentette be a patinás kiadványsorozatot menedzselő Oxford University Press. A kifejezés az angol nyelvre jellemző tömör, de frappáns megfogalmazással magában hordozza nemcsak az igazság erodálását, a tények és adatok háttérbe szorulását, hanem egy olyan korszak beköszöntét is, ahol az érzelmek dominálnak, a mérhető, bizonyítható tények pedig irrelevánssá válnak.

A nyugati post-truth korszak (mert Kelet-Európában és Oroszországban ez a jelenség már jó ideje ismerős) talán legjellemzőbb példája az idei év két politikai földrengése, a Brexit szavazás és Donald Trump megválasztása volt. A politikában - és főleg a politikai kampányokban - természetesen nem újdonság a ferdítés, ám e két kampány győztesei teljesen új szintre emelték az igazság nyakatekerését. A meglepő újítás a korábbiakhoz képest nemcsak a factcheckerek által hazugságnak minősített állítások mennyisége, hanem az, hogy ezeket a “tényeket” a jelöltek azután is tovább súlykolták, hogy valóságtartalmuk hiánya kiderült ,egészen odáig, amíg a tényekből érzések nem lettek a választók fejében. Így lett például a nyilvánvalóan torzított “heti 350 millió fontból”, amelybe a Leave kampány szerint az EU tagság a briteknek kerül, Nagy-Britannia függetlenségének szimbóluma, vagy Donald Trump hazugságokkal megtámogatott epitethon ornansaiból (lásd Crooked Hillary) lincselést követelő tömeg.

A post truth korszak egy másik jellemzője, hogy eltűnt a szemérem, és a győzelem ténye, úgy tűnik, mindent megbocsát. Paul Ryan, az amerikai képviselőház elnöke egy a Trump hazugságait firtató újságírói kérdésre nemes egyszerűséggel csak annyit válaszolt: “Nem érdekel, mit mondott Trump a kampányban. Ő nyerte a választást és csak ez számít.” Nigel Farage, a UKIP korábbi vezetője és a Brexit-pártiak prominens képviselője saját maga cáfolta a 350 millió fontos üzenet valóságtartalmát – a szavazás másnapján. Harry Reid, aki sokáig az amerikai szenátus demokrata vezetője volt és a 2012-es elnökválasztás során álhíreket terjesztett Mitt Romney republikánus jelölt adóbevallásáról, elegánsan közölte, hogy cseppet sem bánja tettét, hisz lám, Romney vesztett. Corey Lewandowski, Trump első kampánymenedzsere pökhendien oktatta ki a médiát a választás után, mondván, nem kell mindent szó szerint venni, amit a jelölt mond.

Bocsi Eszter: Poszt-apokaliptikus víziók I. – Otthon

Bocsi Eszter: Poszt-apokaliptikus víziók I. – Otthon

2016 populistái azonban már maguk is csak válaszreakciók voltak egy egyre inkább az igazság torzítására alapuló rendszer visszásságaira. Míg a poszt-szocialista rendszerekben hatalmukat féltő, gyakran a médiát kontrolláló autoriter vezetők felelősek e jelenségért, addig nyugaton a liberális demokráciák válsága és az arra érdemben reagálni képtelen politikai establishment hívta életre a post-truth korszakot. Amerikában a demokraták nyolc éve döngetik a mellüket hivatkozva pozitív gazdasági növekedésre és a munkanélküliség 5 százalék alá szorítására, elhallgatva azt az apróságot, hogy a GDP növekedés majdnem teljes egészében csak a felső 1 százalékot gazdagította, illetve, hogy a munkanélküliségi statisztikák nem számolnak azzal a sok tízmillió amerikaival, akik már feladták és nem is keresnek állást. A másik oldalról említhető a republikánusok történelmi baklövése (Tony Blair kormányának hathatós támogatásával) az iraki háború szükségességének indoklásáról, amelynek alapja az iraki tömegpusztító fegyverek veszélyének félreértése vagy szándékos torzítása volt (melyik a rosszabb?).

Politikusok szerte a nyugati világban félre kezelték a liberális demokrácia válságjelenségeit, majd ködösítettek azokról, többek között a globalizáció és szabadkereskedelem mellékhatásairól, az iraki és afganisztáni háborúkról, a közel-keleti káoszról, a terrorizmus veszélyéről és a migránsválságról. Bizarr és paradox az a helyzet, amelyben a tényeket igencsak könnyedén kezelő, populista Donald Trump vagy Nigel Farage tűnik autentikusabbnak, mint mondjuk Hillary Clinton vagy David Cameron. Ez csak és kizárólag annak köszönhető, hogy a nyugati demokráciák establishment politikusai teljesen lejáratták magukat a választók szemében.

A dilettáns és hazug politikai establishment mellett azonban kellettek más tényezők is ahhoz, hogy Amerikában és Nyugat-Európában is beköszöntsön a post-truth korszak. A technológia fejlődésével megszaporodott az információ mennyisége, de romlott a minősége. Újságból, rádióból, TV csatornából, közvélemény-kutatóból, blogból már nemcsak néhány van, hanem rengeteg. Az információs túlkínálat inkább összezavar, semmint segít a tények felderítésében.

Ráadásul az információáramlás felgyorsulásával a fogyasztó figyelme megoszlik: egyre kisebb a kereslet a pártatlan, magyarázó elemzésre. Bonyolult kérdéseket egy Facebook posztból vagy egy 140 karakteres Twitter bejegyzésben próbálunk megérteni. A hagyományos újságírás üzleti modellje haldoklik. A digitális korszakban egyre kevesebben hajlandók fizetni a hírekért, elemzésekért. Helyette a média pártossá vált és elbulvárosodik. Amerikában az elnökválasztási kampányban a nagy kereskedelmi csatornák (CNN, Fox News, MSNBC) estéken keresztül beszéltek ideológiai beállítottságuknak megfelelően Clinton email szerveréről vagy Trump nőügyeiről, de egy repülőgép-szerencsétlenség vagy természeti katasztrófa is hetekig képes dominálni a híreket. Eközben a dezinformáció “gyártása” is egyszerűbbé vált. A Facebook, a Twitter és egyéb közösségi oldalak hemzsegnek az álhírektől, összeesküvés elméletektől. Egyre több információt fogyasztunk egyre kevesebb igazságtartalommal.

Mindenezen tényezők összhatása az, hogy már a nyugati társadalmakban is nagyfokú bizalmatlanság alakult ki a demokrácia intézményeivel szemben. A politikusok, a sajtó, a közvélemény-kutatók, a hitelminősítők, a bíróságok, az őrző-védő szervek mind-mind egy olyan establishment részei, amely nem tudta hitelesen és demonstrálhatóan megvédeni a kisember érdekeit. Donald Trump ez ellen az elit ellen indította mozgalmát. A rendszer manipulált (the system is rigged) – hangoztatta unos-untalanul. A pártok az establishmentet védik, a politikusok korruptak, a kongresszust a lobbik és különérdekek tartják a kezükben, a sajtó elfogult, az illegális bevándorlók kijátsszák a törvényeket, nagy cégek külföldre viszik az állásokat, a közvélemény-kutatások hamisak, a jogszabályok túl puhák a terroristákkal szemben, a választást elcsalhatják. Trump mindegyik bombasztikus kijelentése arra érzésre alapozott, hogy a rendszer cserben hagyta az embereket.

Kelet-Európával szemben Nyugat-Európában és Amerikában mindig is magasabb volt a normakövetési hajlandóság, a szabályok betartása, mert erős(ebb) volt a hit, hogy a szorgalom, a becsületesség és a játékszabályok betartása tisztességes előremenetelt biztosít. Ez a hit most a nyugati demokráciákban is meginogni látszik.

A post-truth korszakban megnő az egyén felelőssége. A demokratikus intézményekbe vetett hit erodálásával - lehetőségeihez mérten - az állampolgárnak kell átvenni a hatalom feletti ellenőrző szerepet. Beszélni kell, írni, vitatkozni, demonstrálni, protestálni, arra érdemes szervek számára jótékonykodni, önkénteskedni. Mert az igazság törékeny és megőrzése mindenki felelőssége.