Történelmi voksolás a fűről

Történelmi voksolásnak nevezete a Marijuana Policy Project az idei november második keddjét, az amerikai elnökválasztás napján lezajlott szavazásokat. A legnagyobb, a marihuána legalizációjáért küzdő amerikai szervezet azért ünnepelte e napot, mert a különböző szövetségi tagállamokban tartott népszavazások után, amelyeket az elnökválasztással párhuzamosan rendeztek, ma már 8 államban a felnőttek legalizált és törvényben szabályozott formában használhatják a marihuánát, 28 államban pedig legális a kannabisz gyógyászati célú használata. A marihuána legalizációját támogatók örömteli esemény tartják, hogy a Föld leggazdagabb országában, bár a szövetségi szintű törvények továbbra is tiltják, egyre több szövetségi tagállamban válik a kender fogyasztása legálissá, azaz törvényileg szabályozottá. Sokan már azt jósolják, hogy akárcsak a XX. század első felében a kannabisz fogyasztásának Egyesült Államokbeli betiltása, a mostani amerikai legalizáció az egész világnak mintát ad majd, s a teljes bolygóra kiterjedő legalizálás sincs már messze.

2016. november 8-án kilenc szövetségi államban voksoltak ugyanis a marihuána különböző fokú legalizációjáról az Egyesüllt Államokban. Öt állam, Arizona, Kalifornia, Maine, Massachusetts és Nevada lakossága a rekreációs, vagyis élvezeti, szórakozási célú felhasználásról döntött, s Arizona kivételével a többi négy államban meg is szavazták a javaslatot, így a felnőttek legálisan birtokolhatnak, fogyaszthatnak, vásárolhatnak és termeszthetnek bizonyos mennyiségű kendert rekreációs célokból. Arizonában a szavazók 51:49 százalékos arányban ezt elutasították, azonban Kaliforniában 56:44, Maine-ben 50:49, Massachusettsben 54:46, valamint Nevadában 55:45 százalékos arányban elfogadták.

Négy állam – Arkansas, Florida, Montana és Észak Dakota – lakossága a marihuána gyógyászati célú fogyasztásáról szavazhatott november második keddjén. Arkansasban 53:47, Floridában 71:29, Montanaban 57:43, míg Észak Dakotában 64:36 arányban döntöttek arról, hogy kender gyógyászati célú fogyasztása a jövőben legális lesz. (Montanában, ahol a gyógyászati célú használat eddig is legális volt, arról döntöttek, hogy tovább enyhítik a gyógyászati kannabisz használatával kapcsolatos szabályokat.)

A többség fűpárti
Az 1990-es évek óta fokozatosan csökken a fűtilalom támogatóinak száma az Amerikai Egyesült Államokban, aminek eredményeként 2011-re a legalizáció híveinek aránya 50 százalékra emelkedett. A Gallup nem sokkal a november 8-i választások előtt közzétett - több évtizedre visszatekintő - felmérése szerint az 1969-es 12, és a 2000-ben mért 31 százalék után 2016-ra már 60 százalék volt a marihuána legalizációját támogatók aránya az Egyesült Államokban (igennel vagy nemmel lehetett válaszolni a kérdésre, hogy legyen-e a marihuána használata legális). A Pew Research Center csaknem ugyanakkor közzétett - szintén több évtizedre visszatekintő - kutatása 57 százalékra mérte a marihuána legalizálását támogatók amerikai arányát.

A kaliforniai siker

Különösen a kaliforniai legalizációt tartják nagy sikernek a fűfogyasztás támogatói, a legnagyobb és leggazdagabb amerikai szövetségi államban nem ez az első „népszavazás” a kannabisz rekreációs használatáról, de eddig elvetették a javaslatot. Az orvosi célú fogyasztás viszont eddig is legális volt 1996 óta, amikor szintén népszavazás döntött a különböző betegségek - így például a rák, az epilepszia, a HIV-fertőzés (AIDS), a PTSD (poszttraumás stressz szindróma), asztma, zöldhályog - kezelésére használható kannabisz szabályozásáról. Kalifornia volt egyébként az első tagállam, ahol a gyógyászati célú felhasználás legálissá vált.

A természetes kannabisz orvosi felügyelet melletti gyógyászati alkalmazását nemzetközi egyezmények teszik lehetővé. Az Egyesült Államokban a gyógyászati célokra használt marihuána megítélése legalábbis kettős, hiszen a kannabisz 1970 óta az amerikai szövetségi törvények szerint kábítószernek minősül, használata börtönbüntetéssel fenyegetett. A marihuána gyógyászati célú alkalmazását 1996 óta teszik lehetővé egyes tagállamok - elsőként épp Kaliforniában – bizonyos feltételek mellett. A fű gyógyászati használatában élen járó államok - Arizona, Alaszka, Nevada, Oregon, Washington, Maine és Hawaii - kaliforniai mintára lehetővé teszik, hogy erre a célra közösségeket, "cannabis clubokat" alakítsanak, amelyek a rászoruló betegek ellátásáról gondoskodnak.

Ennek ellenére a gyógyászati alkalmazásban a különböző szintetikus kannabisz-készítmények jelentik a fő irányt. A Drogriporter írása szerint az egyik legelterjedtebb szintetikus készítményt, a dronabinolt - az USA-ban Marinol néven - 1985-ben hozták forgalomba az Egyesült Államokban „a rákos betegek kemoterápiáját kísérő émelygésének és hányingerének megelőzésére.”

Ugyanakkor a kender fogyasztókat érintő döntő változás 2011-ben történt, amikor a kaliforniai törvényhozók az egy uncia (kb. 28 gramm) alatti marihuána birtoklásának büntetését jelentősen mérsékelték, lényegében a közlekedési szabálysértésekhez hasonlóvá tették. Egy, a Drug Policy Foundation által jegyzett tanulmány szerint 2011 óta a marihuánával kapcsolatos szabálysértések – pontosabban az ezzel járó letartóztatások - száma Kaliforniában 86 százalékkal csökkent 2016-ra, ugyanakkor a kenderhez kapcsolódó bűncselekmények száma gyakorlatilag stagnált. Azonban a marihuána dekriminalizációjának hatása nem azonos a különböző népcsoportokba; a letartóztatások számának drámai csökkenése leginkább a fehér lakosság körében érezhető, 2015-ben három és félszer annyi feketét vettek őrizetbe, mint fehéret. A spanyol ajkúakat – a latino vagy "Hispanic" elnevezést használják rájuk – is kevésbé érinti a csökkenés, mint a fehéreket; míg 2006-ban Kaliforniában nagyjából megegyezett a latino és a fehér lakosság körében a kannabisz miatt letartóztatottak aránya, 2015-re a latino lakosság körében ez 35 százalékkal nőtt a fehérekhez viszonyítva (California Marijuana Arrest Report, August 2016).

Rekreációs használat

Az ENSZ 2016-os kábítószer-jelentése (World Drug Report 2016) szerint 2014-ben mintegy 182,5 millió ember, a Föld lakosságának 3,8 százaléka számolt be arról, hogy az előző évben használt kannabiszt. Ezzel a marihuána a világon a legelterjedtebb kábítószer. Világszerte büntetik fogyasztását, ez alól csak néhány ország, az Egyesült Államok mellett Kanada, Hollandia, Uruguay a kivétel. Hogy gond van a büntető-politikával azt jelzi, hogy idén áprilisban az ENSZ Közgyűlés kábítószerekkel foglalkozó különleges ülésére időzítve vezető politikusok és aktivisták nyílt levélben fordultak az ENSZ főtitkárához, kérve, hogy tegye lehetővé "a globális drogkontroll politikák valódi reformját". "Az emberiség nem engedheti meg magának, hogy a 21. században is olyan kevéssé hatékony és kontra-produktív drogpolitikát folytasson, mint az elmúlt évszázadban" - írták a levélben, kritizálva, hogy a legtöbb kormány a kriminalizációra és a büntetésre összpontosít. Az aláírók - Bajnai Gordontól Herbie Hancockon át Soros Györgyig - a drogellenes háború befejezésére és a tiltásra összpontosító drogpolitika alternatíváinak támogatására hívtak fel.

Az Egyesült Államok elsősorban Latin-Amerikába exportálta korábbi szigorú drogpolitikáját, amely óriási ellenállásba ütközött, különösen az egyszerű termesztők körében, akik a kokacserje vagy a marihuána termesztésén kívül máshoz nem értenek, s ez napi megélhetési forrásuk is. Ezzel szemben az Egyesült Államok feladta a szigorú drogpolitikát, s néhány tagállamban ma már legális a rekreációs célú fogyasztás. Az, hogy mára a felnőtt amerikai lakosság legalább egyharmada kipróbálta egyszer életében a marihuánát, annak is köszönhető, hogy a 60-as évek fűszívó nemzedéke uralja az amerikai közéletet. Bill Clinton és Barack Obama amerikai elnökök is elismerték, hogy kipróbálták a kannabiszt.

A nem gyógyászati, hanem úgynevezett rekreációs használatól elsőként két államban, Coloradoban és Washingtonban döntöttek 2012-ben helyi választáson. Hozzájuk csatlakozott 2014-ben további két állam és az amerikai főváros is. A Washington D.C.-ben, Oregonban és Alaszkában kiírt voksolásokon is a legalizációpártiak győztek.

Elsőként Coloradóban - és ezzel párhuzamosan Washington államban - szabályozták a marihuána rekreációs fogyasztását, ami példát teremtett a többi tagállam számára. A 2012-es döntés után a kannabisz eladását 2014 óta teszi lehetővé a két állam. A törvény szerint csak a 21 év fölöttiek (a felnőttek) birtokolhatnak bizonyos mennyiségű kannabiszt (tagállamonként változik: általában 2-től 10 unciáig), néhány - 2-10 tő - marihuána palántát nevelhetnek, az előállítás és az értékesítés pedig az állam feladata. Az árusítás az alkoholt árusító üzletek mintájára történik, az üzletekbe csak 21 év fölöttiek léphetnek be. Közterületen általában nem engedélyezett a fogyasztás.

Töröljük el a tiltást
Repeal Prohibition, Again (Töröljük el a tiltást, ismét) címmel állt ki 2014 júliusában a The New York Times szerkesztősége a kannabiszt érintő szövetségi szintű tilalom ellen ("The federal government should repeal the ban on marijuana").
A szerkesztőségi cikket épp az egyes tagállamok szabályozásának megváltozása, a marihuána tagállami szintű dekriminalizációja és legalizációja inspirálta. A szerkesztőség szerint nincsenek egyértelmű válaszaik a kaannabisz legalizációja kapcsán felmerülő kérdésekre, de a tiltás és a legalizálás elleni és melletti érveket figyelembe véve a egyértelműen kiállnak a a legalizálás mellett. A tiltást az alkoholtilalomhoz hasonlóan elhibázottnak tartják, ami több kárt okoz, mint a szabályozott legális piac.
A NYT az egyes tagállamokra bízná, hogy engedélyezik-e a rekreációs célú fűfogyasztást vagy sem. Arra is felhívták a figyelmet, hogy 2012-ben 658 ezer embert állított elő a rendőrség kannabisszal kapcsolatos bűncselekmény miatt, és a feketék többszörösen érintettek, pedig nem szívnak arányosan annyival többen, mint a fehérek. Mint írták, a mértékletes fűfogyasztás nem ártalmas az egészséges felnőttekre nézve, de 21 év alatt továbbra is tiltanák a kannabisz eladását.

Jól menő üzlet

Az egyes tagállamok az alkoholhoz hasonlóan adót vetnek ki - a federal (szövetségi) tax mellett gyakran helyi adók (state tax) is vannak, de az úgynevezett "sales tax"-et is meg kell fizetni - a marihuána forgalmazása után. Coloradóban például négyféle "adót" vetnek ki a rekreációs célú marihuánára: a State sales tax 2.9, a Special sales tax 10, az

Excise tax 15 százalékos, de emellett a Fee for license-t is ki kell fizetni.

A gyógyászati és a rekreációs célú használat engedélyezése ugyanis hatalmas üzletet jelent az Egyesült Államokban. Az ENSZ 2016-os kábítószer-jelentése szerint 2014 óta - amikor két tagállamban megnyílt az út az boltokban való árusítás előtt - Washington és Colorado államokban jelentősen esett a kannabisz átlagára. Egynyolcad uncia (3,5 gramm) fű a korábbi 60 dolláros átlagárról 25-40 dollárra esett vissza 2015 novemberére. A feketepiac visszaszorult, virágzik a legális piac, s eközben az állam jelentős adóbevételekre tesz szert - ezek a legalizáció közvetlen - egy-két év alatt látható - következményei. Coloradóban az élvezeti célú fogyasztási piac profitja 2015-ben csaknem 600 millió dollár volt, szemben a 2014-es 313 millióval. Ugyancsak Coloradóban az állam - az élvezeti célú fogyasztásra vonatkozó - adóbevétele a 2014-es 56 millióról 2015-re 114 millió dollárra nőtt. A kender fogyasztási célú forgalmazása az Egyesült Államok egyik leggyorsabban fejlődő üzletága, forgalma becslések szerint 2020-ra elérheti a 22 milliárd dollárt.

A most elfogadott kaliforniai szabályozás unciánként 9,25 dolláros fogyasztási adót (sales tax) vet ki a marihuána virágzatra, 2,75 dollárt a levelekre. A kender-forgalmazók pedig 15 százalékos adót fizetnek. Ugyanakkor a szabályozás az állam adóbevételeiből évente 2 millió dollárt kannabisszal kapcsolatos kutatóközpontra, 10 milliót a törvény hatásvizsgálatára, 3 milliót a beszívott autóvezetők kiszűrésére, 10 milliót pedig megelőzés és egészséggel kapcsolatos programokra fognak költeni. A marihuánát állami és önkormányzati licensszel rendelkező üzletek árusíthatják, iskola közelében tilos az eladás. A kaliforniai szabályozás 5 évre megtiltja a nagykereskedőknek, hogy licenszhez jussanak. A kannabisz kereskedelmének szabályozását a korábbi Bureau of Medical Cannabis Regulation végzi, amelyet átneveztek Bureau of Marijuana Control-ra. Ugyanakkor a helyi hatóság komoly saját jogkörrel rendelkeznek a marihuánát árusító üzletek szabályozására.

Szerző

Orwell kísértete

Letűnt idők szelleme kísért a magyar egészségügyben. A kórházak igazgatóit a hatalom eltiltotta a sajtószerepléstől. Az Uzsoki utcai Kórház főigazgatónője, aki a Magyar Kórházszövetség alelnöke is, azért kapott fegyelmit, mert nyilatkozatában rossz színben tüntette fel az egészségügyi államtitkárságot. Az Egyesített Szent István és Szent László Kórház főigazgatójának az volt a bűne, hogy a kormánypárti Magyar Időknek beszélt a Nagyvárad téri kórházépítési tervekről. A Heim Pál Gyermekkórházban már a Mikulás ünnepségről és Mága Zoltán adományáról sem volt szabad tudósítani. Nem csoda, hogy az illetékesek a kórházi mosdókban a közelmúltban talált holttestek kapcsán felmerült kérdések elől is menekültek.

Rétvári államtitkárt azonban nem zavarták a tények: szerinte 2010-ben fordulat következett be az egészségügy finanszírozásában, és számos területen javultak a mutatók. Ezt támasztja alá az OECD nemrég megjelent Egészségügyi Körkép elnevezésű éves jelentése is. Bővülnek a források, kedvezőek (!) a rákstatisztikák, érezhetően javul a napi gyümölcsfogyasztás, tehát minden rendben. Még azt sem mondta, amit annak idején Kádár János az MSZMP kongresszusain, hogy „elvtársak, jó úton haladunk, de vannak még hibák”.

Az igazság az, hogy a javuló trendek ellenére is rosszabb a magyarok egészségi állapota, mint az az ország gazdasági fejlettsége alapján elvárható lenne. A mutatók jó részét tekintve visszaestünk az 1980-as évekbe. Az egyenlőtlenségek a társadalmi csoportok és az ország különböző részeiben élők között mélyek: a legrosszabb helyzetű kistérség férfilakosságának születéskor várható élettartama például 13 évvel alacsonyabb, mint a legjobb helyzetű kistérségben élőké. Embertársaink 20 (a roma lakosság 50) százaléka anyagi okok miatt nem tudja kiváltani felírt gyógyszerét.

Az egészségügyi rendszer teljesítményét jelző kezelhető halálozás mértéke ma magasabb Magyarországon, mint a többi visegrádi ország bármelyikében. S persze a rossz munkakörülmények, az időnként és ötletszerűen adott, de dolgozói csoportokat szembeállító béremelések ellenére a kevés fizetés miatt nem csökken az orvosok és nővérek pályaelhagyása.

De a gátlástalan sikerpropaganda, akár az adatok hamisításával és a közelmúlt szakmapolitikai történetének átírásával a vízcsapból is folyik (tegyük hozzá: nem csak az egészségügyben). Holmi disszonáns kórházvezetői hangok nem megengedhetőek. Még megzavarnák a magyar embereket, akik elhinnék, hogy igaz, amit a szemükkel látnak és a mindennapokban tapasztalnak a magyar egészségügy sivár valóságából.

Ugyan mi jöhet még? Retusált felvételek a kórtermekről, megvágott riportok a kritizálókkal, majd Gondolat-rendőrség és Szeretet-minisztérium Orwell látomása szerint?

Az 1970-es évek Moszkvájában terjedt az alábbi vicc: Ivan Ivanovics a jereváni rádiót kérdezi: Szabad-e a pártot bírálni? A válasz:elvben igen, de ez olyan, mint a tigris fenekét nyalni. Nem valami nagy élvezet, viszont roppant veszélyes. Nos, valahol itt tartunk a hivatalos magyar egészségpolitika és a nyilvánosság viszonyában.

Nők, akikről megfeledkezünk

Lezajlott a holokauszt-emlékév, lassan végéhez közeledik az 1956-os forradalom 60. évfordulóját idéző idei ünnepségsorozat is. Talán kevesebb fény esett az emlékezések során a nőkre. Nagyszerű, heroikus, tiszteletre méltó életművekről feledkezünk meg.

Szinte teljesen megfeledkeztünk például Jane Haining-ről. Ő a Skót Episzkopiális Egyház budapesti misszióján dolgozott 1932-től, ez a misszió iskolát tartott fenn a magyar fővárosban, keresztény és zsidó gyerekekkel foglalkoztak. Amikor kitört a háború, Jane Haining éppen szabadságát töltötte otthon Nagy-Britanniában, de visszatért a magyar fővárosba, hogy munkáját folytassa. 1944-ben figyelmeztették, hogy az élete veszélyben van, de ő a rábízott gyerekekkel maradt, velük együtt hurcolták el Auschwitzba, ahol augusztus 16-án egy gázkamrában megölték. A németek hazudtak a haláláról, azt írták a skót egyháznak, hogy Jane Hainingot kémkedés vádjával letartóztatták és a börtönben egy korábbi bélbetegsége miatt halt meg július 17-én. Ezen a napon Jane Haining még élt, de a sorsa már megpecsételődött, miként azoké a magyar gyerekeké is akiknek utolsó lehelletéig gondját viselte. Emlékét csak egy kis táblácska őrzi a Vörösmarty utcában.

Volt egy kassai német lány, Schalkház Sára, aki mélyen vallásos katolikus nőként életét Istennek szentelte, számára ez alapvetően szociális munkát jelentett. 1944. december 27-én zárták körül (feljelentés alapján) a nyilasok a Bokréta utcai munkásnő-otthont, amelyet az akkor már – a német nácizmus elleni tiltakozásul – Salkaházira magyarosított névvel vezetett. Az volt a vád, hogy a munkásnő-otthonban zsidó gyerekeket rejtegetnek. Mivel a vezetőnő éppen élelmiszerszerző körúton volt, a nyilasok Bernovits Vilma hitoktatónőt tartóztatták le. Ekkor érkezett haza Salkaházi Sára, akit jóindulatú emberek figyelmeztettek: „ne menjen oda, nővér! A nyilasok most lövik a vízbe a zsidókat!” Akkor annál inkább oda kell mennem – felelte Salkaházi Sára. A Szabadság hídtól délre, a valamikori Matróz csárda előtt állították őket a rakpart peremére. Meztelenre kellett vetkőzniük, aztán mindenkit legéppuskáztak.

Nem fordult ilyen tragikusra a sorsa Slachta Margitnak, de talán ő is többet érdemelne annál, mintsem hogy teljesen elfelejtsük. Lengyel nemesi származású, katolikus asszony volt, egész életében a munkásnők jogaiért küzdött. A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja jelöltjeként ő lett az első női képviselő a magyar országgyűlésben. 1940-ben a Keresztény Női Tábor nevében tiltakozott a munkaszolgálatosokkal szemben alkalmazott brutális bánásmód miatt. Nyilvánosan felemelte a szavát a kamenyec-podolszki (kőrösmezői) kiszállítások ellen. Amikor 1943-ban Szlovákiában megkezdődtek a deportálások, Slachta Margit Rómába utazott, hogy személyesen próbálja meggyőzni a pápát arról, közbe kell lépnie. Az általa vezetett rendházban üldözötteket bújtatott, többek között Heltai Jenőt és Radnóti Miklós feleségét. A háború után ismét képviselő lett, az általa szervezett keresztény női párt színeiben jutott be a Parlamentbe, de mivel továbbra is elvszerű politikát folytatott, az élete ismét veszélybe került. Kizárták az országgyűlésből, mentelmi jogát felfüggesztették, megértette, mi vár rá. 1949 június 22-én éjjel, egy szénásszekérben elrejtőzve menekült Ausztriába.

Kéthly Anna volt a második nő, aki mandátumot szerzett Magyarországon. Ő nem keresztény, hanem szociáldemokrata képviselőnő volt, rendkívül bátor, következetes, meg nem alkuvó, kiváló ember. Az újvidéki vérengzés ellen ketten mertek tiltakozni az országgyűlésben, Bajcsy-Zsilinszky Endre és Kéthly Anna. Ő volt az egyetlen, aki 1944-ben szóvá merte tenni, hogy „eltűnt” az ország miniszterelnöke (a németek elhurcolták, mert megpróbált különbékét kötni az angolokkal). Az üldözöttek mentéséért és a háború után Izrael-barát tevékenységéért Golda Meirtől magas kitüntetést kapott. Mindez nem mentette meg: mivel következetes szociáldemokrataként politizált, mandátumát elvesztette, majd bebörtönözték, négy évet ült anélkül, hogy egyáltalán tárgyalást tartottak volna. A kihallgatáson nem akarta „bevallani a bűneit”, ezért azzal fenyegették, hogy behozzák a húgát, és addig verik előtte, amíg mindent alá nem ír. 1956-ban Nagy Imre államminiszternek kérte föl. November 3-án Bécsbe utazott, hogy a nemzetközi szociáldemokrácia segítségét megszerezze a magyar forradalomnak, november 4-én bevonultak a szovjet csapatok, Kéthly Anna 24 óráig volt államminiszter. Külföldön olyan erőteljes aktivitást fejtett ki a magyar ügy érdekében, hogy a belügy lejáratókampányt indított ellene, ebben azokat a „beismeréseket” is felhasználták, amelyeket a börtönben csikartak ki tőle. Kéthly Anna honvágytól gyötörve halt meg külföldön, soha nem térhetett haza.

Miért nem emlékezik rájuk jobban Magyarország? Melyikük emléktáblájánál hajtott fejet a két emlékév során a miniszterelnök, a köztársasági elnök vagy az Országgyűlés elnöke? Miért felejtjük ki őket rendszeresen az ünnepi megemlékezésekből? Becsületes, elvszerű életet éltek és tisztességes, meg nem alkuvó életmű emlékét hagyták maguk után, nehéz az ilyesmit napi politikai célra kisajátítani. És nők voltak.

Ez elégséges ok a felejtésre?

Témák
1956