Plusz két rúd bejgli

A magyar miniszterelnököknek van érzékük az ajándékozáshoz. Ne tagadjuk, a baloldalon is értettek ehhez, de Orbán eheti pitiáner tízezer forintos Erzsébet utalványához képest sokkal magasabban szárnyalt például Horn Gyula fantáziája, amikor úgy gondolta, elérkezett a választási csomagküldés ideje. Ki ne emlékezne a nagy bejelentésre, hogy ’98 januártól a 65 év fölöttiek ingyen utazhatnak a MÁV összes vonalán, sőt az év kis forgalmú öt hónapjában a MALÉV járatain is. Jó, ez utóbbiból nem lett semmi, de mondjuk abból az orbáni ígéretből sem, hogy megőrzi a nyugdíjak értékállóságát és nem nyúl a kötelező magánpénztárakban összegyűlt pénzecskénkhez. Ezt szépen eltüntették, az értékállósággal meg épp most kezdenek egyre nagyobb bajok lenni.

Amikor az utóbbi években egyszer sem tudta eltalálni a nemzetgazdasági tárca, hogy mekkora infláció várható jövőre, de a túltervezés miatt az idősek jól jártak, senki nem háborgott. Csakhogy jövőre váratlanul alultervezték az áremelkedések mértékét, a bejelentett januári 0,9 százalékos nyugdíjemelés pedig a béketűrővé nevelt magyar öregeknél is kiverte a biztosítékot. Na pláne, mert a minimálbérek tényleg magas emelésekor a „régiekbe” bevillant az emlék, amikor még a svájci indexálással a béremeléseket is figyelembe vették a következő évi nyugdíjak kiszámításakor.

Az elrontott számok és a pocsék időzítés miatt valamit lépni kellett, mert a demensek kivételével másfél év távlatában még mindenki képes fejben tartani, hogy jól vagy rosszul járt az orbáni rendszerben. Márpedig nem szabad, hogy 2018 tavaszán valaki is azt merje végiggondolni, hogy a gyökerestől felforgatott jogosultsági rendszerrel hány százezer ember élete keseredett meg, a merev nyugdíjszabályokba hányan rokkantak bele, ráadásul az egy százalékot sem érte el az előző évi emelés. Nem, ezeket el kell felejteni és csakis arra lehet majd gondolni, milyen gondoskodók a mi őszülő és pocakosodó egykori fiatal demokratáink, akik az utóbbi hat évben szépen megalapozták a saját nyugdíjas éveiket, mert pontosan tudják, utánuk is jöhet egy ugyanilyen számító, cinikusan dörzsölt banda, amelyik addig trükközik a számokkal, míg rezsire sem futná a nyugdíjukból.

Hogy ez minél később következzen be, ki kellett találni egy ajándékcsomagot és ekkor előjött az Erzsébet utalvány, amiből majd ünnepi vacsora lehet az unokáknak, meg az 1,6 százalékra emelt januári nyugdíjemelési arány. Micsoda gesztus, micsoda gondoskodás! És tényleg csak alig látható szépséghibái vannak. Talán csak, hogy semmi köze a nyugdíjtörvényhez, de mondjuk, ez nem számít. Vagy talán még az, hogy a járási és kormányhivatalok köztisztviselőivel akarják széthordatni személyi és vagyonvédelemre kiképzett őrök társaságában, de senki nem tudja hogyan, mikor. Csak annyi ismert, karácsony estig tart majd a széthordás, sőt szilveszterre is maradhat néhány cédula.

Ha javasolhatom, Marika néni Tiszaörsön legyen kedves két rúd bejglivel többet sütni, mert a tiszafüredi járási hivatalból Margónak nem lesz erre ideje, hisz egész héten hordja majd az Erzsikéket. Ő, meg a családja is elgondolkodik persze a választások előtt, hogy milyen ajándékot kapott ettől a kormánytól. Jól kiszámított lépés ez is, hisz ha végre hazamehet az üres asztalhoz és a díszek nélküli karácsonyfához, hálát mondhat a jó kormánynak, hogy van állása a bürokráciacsökkentés árnyékában.

Szerző
Gulyás Erika

Új ember kovácsa

Szegény Makarenko. Amikor „Az új ember kovácsa” címmel írt pedagógiai regényt, valószínűleg nem tudta, hogy a gyerekközösség önigazgatására, autonómiájára épülő nevelési módszerei mennyire ellent mondanak a környező sztálini rendszer elvárásainak. Azt meg pláne nem, hogy sok évtizeddel később jön egy magyar kormány, amely ugyan életművéből maximum azzal a bizonyos egyetlen makarenkói pofonnal rokonszenvezhet, ám szintén új embert akar kovácsolni. Ha kell, hatalmas kalapácsütésekkel verve szét az iskolarendszert. Másmilyen ember kell: nem önálló, hanem engedelmes és jámbor. Valójában nem is új, inkább réges-régi, olyan, akit még nem ébresztett öntudatra a felvilágosodás, nem zavarta meg fejét a túl sok tudás, önálló gondolat. „Néhány évszázadot figyelmen kívül hagynak”, ahogy a PDSZ jellemezte az irányt. Nálunk nem az új, hanem az „ó ember kovácsa” veri a vasat.

Egyik-másik kalapácsütés kissé hangosra sikeredik, felkapjuk rá a fejünket. „A kormány meggyőződése szerint a legtöbb, amit egy diáknak adni lehet, hogy jó keresztényt, illetve keresztyént, és jó magyart nevelnek belőle. Ami ezen túl van, az vitatható, megkérdőjelezhető, és nem tudni, kiállja-e a következő évszázadok próbáját. A kabinet ennek rendeli alá az új alaptantervet és a magyar oktatáspolitika megszervezését is.” -mondta a kancelláriaminiszter.

A miniszter rutinos politikus, ráadásul polgármesterként sokat tett városában a szegény gyerekek, cigány gyerekek szegregációjának megszüntetéséért. Aligha saját ideáit kapta tehát elő. Ha így lenne, az illetékes minisztérium rég korrigált volna, ahogy erre a Pedagógus Szakszervezet fel is szólította. De nem. Már az is jellemző, hogy nálunk a propaganda érdemelt önálló tárcát az oktatás helyett, de utóbbinak a felelősei se szóltak egy nyikkot sem arról, hogy talán a tudás mégiscsak ér valamit. Vagy hogy világnézeti szabadság lévén, a kormány nem rendeli alá a tantervet és az oktatáspolitikát a mégoly tiszteletreméltó vallások terjesztésének. Mert vannak nem hívők és más hitűek, vagy egyszerűen olyanok, akik hívőként sem egyetlen világnézet sulykolását várják az állami iskolától.

Nem történt tehát más, mint kimondatott a hivatalos nevelési cél. Egyen-nebulók egyen-világnézetre idomítása, egyen-tanterv és egyen-tankönyvek segítségével. Az uniformizált alattvaló kiképzése, akit felesleges felvértezni a „vitatható” tudással, az önálló tájékozódás képességével. Minek? A végén még maga akarná értelmezni azt is, milyen a jó magyar vagy a jó keresztény. Csak az-e a jó magyar, akit a rezsim annak mond, az-e a jó keresztény, aki ha kell, a miniszterelnök intésére leszavazza a pápát is, tízparancsolatostul?

A kormányfő is jelezte: az agyakkal csak baj van. Például elszívják őket, mégpedig, mint az Akadémia közgyűlését felvilágosította, a „háttérhatalmak”. Ha pedig háttérhatalmakról van szó, a kormány mindig kivonja kardját. A legleleményesebb harcmodor az agyelszívással szemben az úgynevezett „agyelfújás”. Járjunk túl a háttérhatalmak eszén, és üresítsük ki úgy a fejeket, hogy a kiképzett agyakat elorozni akarók üres kézzel és lógó orral távozzanak. (Aki stikában mégis teletöltötte a fejét, azt űzzük el mi magunk rossz munkafeltételekkel, kontraszelekcióval.) Egyszerűbb eljárás volna mindjárt a fejeket amputálni, amputálásban úgyis jók vagyunk, országunkban más gyógymódok helyett háromszor olyan gyakran vágnak le rólunk ezt-azt, mint az uniós átlag. Sajnos, a tudomány még nem tart itt, na ugye, kár is olyan nagyra lenni a tudással meg a haladással! Így hát a kicsit lassabb technikát kell alkalmazni: egye fene, a fej marad, de az agy minél nagyobb részét ki kell fújni belőle. Ugyebár, a hímes tojást is kifújjuk üresre, aztán olyanra festjük, ami nekünk tetszik. A tojásfejekkel is ez a megoldás, legalább nem okoskodnak annyit.

Agyelfújásban elég jól haladunk. Kezdődött a tankötelezettség rövidítésével, folytatódott a továbbtanulásra felkészítő középiskolai helyek ritkításával, a szakképzés lebutításával, a közismereti tárgyak irtásával. A nemzeti jövedelemből az oktatásra szánt pénz arányával már 2010 előtt sem volt mit dicsekedni, de hiába múlt el a gazdasági válság, a pénzszivattyú továbbműködött. 2010 és 14 között minden egyes középiskolai diákon 200 ezer forintot spóroltak el. Pocsékul állunk (álltunk korábban is, de most pláne) abban is, hogy nálunk az iskola nem csökkenti, hanem tartósítja a hatévesek induló társadalmi különbségeit. A kormányzó elit mintha szándékosan bunkó magatartásmintát adna, csak titokban műveli, ha műveli a kultúrát, játssza a „nép egyszerű gyermekét”, nehogy mi többre vágyjunk.

Hányszor fotózták Orbánt színházban vagy könyvesboltban, és hányszor szotyolázva? Kérdezték-e, mit olvas, milyen filmet látott, vagy csak azt, melyik focicsapatnak drukkol?

Nem kell aggódni: azért nem hülyül el az egész ország. Vezetőinknek megmarad a magukhoz való eszük. Majd ők gondolkodnak helyettünk. Elvégre kell a profi tudás ahhoz, hogy az „új ember” kovácsolása közben ne csapjanak a saját ujjukra. Fáj is, meg az enyves kéz összekenheti a drága kalapácsot.

Szerző
Lendvai Ildikó, volt országgyűlési képviselő

Lőrincesítés

Egy igazi reneszánsz ember, polihisztor, a magyar gazdaság, társadalom felvirágoztatója. Aki nemcsak mindent tud, hanem mindent is, ahogyan egy székely vicc szerint barátja, Orbán mondta.

Mészáros Lőrincről beszélek, kiről másról. Aki ért a mély-, és magasépítészethez, a szállodaiparhoz, a sertéstenyésztéshez. Pék, hentes, és ásványvízfakasztó. Tudja, hogyan működnek az újságok, most már azt is, miképppen kell tévét csinálni, hiszen megvette Széles Gábor Echoját, hogy a mágnás a továbbiakban a semmiből nyert energiával, a gravitáció kikapcsolásával tölthesse értékes idejét.

Hogy mi mást is tud még Mészáros Lőrinc, egyelőre még nem mondták meg neki.

Mészáros Lőrinc a magyar Chuck Norris. Ereje, esze, szíve szakasztott az övé. Mostantól így is beszélnek majd róla. Mikor Bell feltalálta a telefont, már volt két nem fogadott hívása Mészáros Lőrinctől. Mészáros Lőrinc nem fizet adót, csak beküld egy borítékot, amiben az arcképe van. Mészáros elszámolt a végtelenig. Kétszer. Mészáros Lőrinc nem hagy üzenetet, ő figyelmeztetést hagy. Ha Mészáros Lőrinc betesz egy szelet kolbászt a DVD lejátszóba, vissza tudja nézni az egész disznóvágást. Lehetetlen nem létezik, csak olyan, hogy Mészáros Lőrincnek nincs kedve hozzá. Mészáros Lőrinc tyúkszeme tojást tojik. Mészáros pacalból is tud buborékot fújni. Mészáros felépítette saját szülőházát. Mészáros Lőrinc kétszer volt Budán kutyavásáron.

Nagy öröm, boldogság, hogy egy ilyen kész ember szállt le közénk 2010-ben. Javaslom: az államosítások helyett-után is adjuk neki mindenünket. Nyugodtan megtehetjük, hiszen tudjuk, hogy ő nem holmi stróman.

Szerző