Előfizetés

És a következmények?

Az európai uniós tagságról tartott brit népszavazás – népszerű nevén a Brexit – egyik tapasztalata az volt, hogy a választók úgy érezték, nem voltak tisztában a döntés következményeivel, a kampányban nem kaptak világos és egyértelmű tájékoztatást arról, hogy mivel is jár az „in” és az „out”. Nem lehet véletlen, hogy a világ egyik vezető pénzügyi központjának tekinthető London a tagság fenntartására számított, míg azok a csoportok, amelyek közvetlenül nem érezték az európai tagság előnyeit és „bedőltek” a populista kampányfogásoknak, az elszakadásra szavaztak.

A népszavazás veszélyes műfaj, hiszen látszólag nem pártokra és politikai arcokra szavazunk, hanem egy egész ország sorsát meghatározó ügyről, ezért megtehetnék a politikai erők, hogy bíznak a társadalom ítélőképességében és nem folytatnak olyan erőteljes kampányt, mint egy országgyűlési választás esetében.

Magyarországon azonban más a helyzet. A Fidesz hatalmas, minden régióra és rétegre kiterjedő erőfeszítéseket tett azért, hogy belesulykolja az emberekbe, hogyan is döntsenek.

De mi történik majd október 2-ika után? A választóknak meglehetősen körmönfontan feltett kérdésből kimaradt az az egyszerű tény, miszerint összesen 1500 „nem-magyar” betelepítéséről volna szó, de annak is van esélye, hogy ha nemmel szavazunk, Magyarországnak esetleg büntetést kell fizetnie, amiért nem működik együtt az Európai Unió más tagállamaival (kerülöm a „Brüsszel” szót, ami ma már szinte ellenségképpé vált a magyar nyelvezetben). Igen, megüzenjük Brüsszelnek, a miniszterelnök majd nyilván elmondja mindenkinek, akiről azt gondolja, hogy illet, hogy a magyar nép immáron nem kér a kvótarendszerből.

De ez csak a dolog egyik fele. A másik, a fontosabb, a belpolitikai üzenet lesz, amiből kiderül, hogy választók támogatják a Fideszt, ha pedig a népszavazáson döntő többségben lesznek a „nem” szavazatok, az azt jelenti, hogy a Fidesz jól politizál, társadalmi támogatottsága növekszik, az ingadozók pedig, mint tudjuk, szeretnek a győztesekhez húzni.

További tanulság lesz, hogy 2018-ban ugyanilyen kemény kampányt kell folytatni, minden utcasarokra táblákat kell állítani, még erőteljesebben kell fogni az önkormányzatokat, ha lehet, be kell vonni ismert arcokat, hivatkozni kell különböző ismeretlen külföldi tekintélyekre, más szóval a „meggyőző” erő jelszavait kell minden fórumon hangsúlyozni.

Arról persze szó sincs, hogy elhagynánk az Európai Uniót, Orbán az elmúlt két évben megtanulta, hogy nem kell tartani sem az Európai Bizottságtól, sem az Európai Parlamenttől, már nem ijedt kisfiúként száll szembe velük, mint tette azt annak idején, a médiatörvény fölött rendezett emlékezetes vitában, nem, erről már szó sincs.

Tudja, hogy Magyarországnak nagy szüksége van a sokat szidott brüsszeli bürokratákra, akik jóváhagyják a hatalmas támogatásokat, és azt is tudja, hogy az Európai Unió sem szeretné, ha egy újabb tagállam kockáztatná meg a távozást. Ez utóbbi már csak azért sem lehet komoly törekvés, hiszen a mi gazdaságunk az uniós pénzek és az uniós államok befektetései nélkül nem állna meg a lábán.

Hát körülbelül így nézünk majd ki.

Nálunk senki sem tudja jobban, milyen a balsors – mondta Áder János augusztus 20-án. Ő csak tudja.

Szijjártó magyar és amerikai módon tálalva

1. rész. A legenda, avagy az MTI jelenti.

„Az exkluzív washingtoni Nemzeti Sajtóklubban - ahol csakis újságírók és közéleti személyiségek lehetnek tagok - telt ház várta a repülőtérről egyenesen oda érkező Szijjártó Pétert. A rendezvényt a klub egyik elegáns éttermében tartották, magyar borvacsorával egybekötve, s ez volt az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójának tiszteletére rendezett washingtoni megemlékezés-sorozat nyitórendezvénye.”

Itt jelentette ki állítólag igazmondó miniszterünk, hogy Magyarország nem szokott másokat bírálni, megadja a tiszteletet másoknak és más országoknak.

2. rész. A valóság a washingtoni klub honlapjáról.

Az intézmény tagja lehet nagyjából bárki – könyvtárostól, webmesterig -, aki megfizeti az évi 35-től 700 dollárig terjedő tagdíjat. 3500 tagot számlálnak. De ennek semmi jelentősége, hiszen esetünkben pusztán terembérletről beszélünk.

Az eseményt kár is máshol keresni, mint az „Étterem” menüpont alatt. Itt kissé már más az olvasat. Borvacsorát hirdettek a bérlők (a magyarok) az 56-os hét alkalmából. Lássuk a menüt: pogácsa, körözött, töltött káposzta, szalámi. Zöldsaláta kacsamájjal, zellerrel és almával. Fogasfilé kapros tejszínes gombával és rákfarokkal. Grillezett szarvasfilé, mandulakrokettel, grillezett körtével, és párolt zöldséggel. Somlói galuska.

Akik mindezért befizettek fejenként 80 dollárt, ráadásként kaptak egy mérsékelten érdekfeszítő Szijjártó-beszédet. Azért ezek után már nem kezeskedhetünk, hogy ott ugyanazt mondta, mint amit az MTI hosszan lehozott.

A hiányzó állampolgár

Otthagyja a Tanítanék Mozgalmat Pukli István, a szervezet emblematikus arca. Nem sokat érthet a magyar valóságból az, aki ezen csodálkozik, és még annál is kevesebbet, aki ezért rosszakat mond Pukliról, akit nincs ok azért kárhoztatni, mert nem akar a baloldal messiása lenni.

Ami történt törvényszerű: bármily hévvel támadjanak fel a civil mozgalmak, elhalásuk azt igazolja, hogy pártok, azaz politikai képviselet nélkül nem megy. Ha a civilek ódzkodnak a pártoktól, ha a pártok a civilek nyakára akarnak ülni, csak azt mutatja: a közélet borzalmas állapotban van, a hatalomnak sikerült teljes szerepzavarba kergetnie szinte mindenkit, aki a köz dolgaihoz nyilvánosan hozzá akar szólni. Egyben mutatja azt a fogyatékosságot is, amely az ellenzéket gyötri: képtelen meggyőzni a civil társadalmat a saját igazságáról.

Nincs mit a civil mozgalmak szemére hányni, olyanok, amilyenek, és mindig egyetlen ügyűek. (Amikor sokügyűek, az polgárháború.) Egyetlen ügyben, a netadó ellen vonultak ki százezren, az oktatás miatt telt meg kockás inggel az esernyők alatt a Kossuth tér. Sándor Mária volt az egyetlen, aki árva öt perc csendre össze tudta kötni a tanárok ügyét a nővérekével. Másnak nem sikerült, mert a szálak összekötése a politikai pártok dolga volna. Nekik kellene azt is megértetniük, hogy amit - nem egyedül - Pukli mond, az félreértés: "ne várják azt tőlünk, hogy majd mi megbuktatjuk az Orbán-rendszert. A célunk az oktatási rendszer megreformálása, és az újraépítése az alapoktól. Ha Orbán Viktor nem hajlandó megreformálni az oktatást úgy, ahogy az szükséges volna, akkor ebbe bele fog bukni. Ez törvényszerű következmény lesz."

Igaz: törvényszerű következmény lesz - majd valamikor: Amikor felébred az orbáni álomból az a néhány nemzedék, amely a kormányfői iskolapadokban ma ül. Addig is: Orbán nem akarja, mert nem akarhatja úgy megreformálni az általa nem véletlenül átformált oktatást, ahogyan azt Pukli helyesnek tartaná, mert ahhoz az egész rendszerét kellene 180 fokkal elfordítani. Ellenkezőleg. A teljes mai politikai rendszert kell megdönteni ahhoz, hogy egy részterület is megváltozzon. Igaza van Puklinak: ez nem egy tanár vezette civil szervezet dolga. Hanem egy (több) párté, amelynek sok Pukli, mint állampolgár, a tagja.