Előfizetés

Derbi előtt csúcsrangadó

H. Sz.
Publikálás dátuma
2016.09.21. 07:50
Maximális elszántságra lesz szükség a Vidi ellen – mondja Doll FOTÓK: EUROPRESS/GETTY IMAGES/SZIRTESI LÁSZLÓ
Ha a tradíciókat és a felek közti rivalizálást nézzük, kétségtelenül a hétvégén sorra kerülő FTC-Újpest a labdarúgó NB I legnagyobb rangadója. Ugyanakkor, ha a költségvetést, a játékoskeret összetételét, valamint a megfogalmazott célokat vizsgáljuk, vitathatatlanul a mezőny felett áll a 10. élvonalbeli forduló rangadójának két résztvevője, a Videoton és a Ferencváros. Persze, e párosításon túl is rendeznek pikáns találkozókat a hétközi játéknapon.

Kevesen gondolták volna, hogy az idény első harmadának végéhez közeledve alsóházi rangadó lesz az MTK és a Diósgyőr összecsapása. Igaz, a szezonelőn arra sem sokan számítottak, hogy ezt a párharcot a fociősz egyetlen hétközi fordulójában rendezik, hiszen előzetesen mára tervezték az Új Hidegkuti Nándor Stadion avatómérkőzését. Habár az új aréna határidőre elkészült, a versenynaptár későbbi átszervezése miatt a fővárosi kék-fehérek klubvezetése úgy döntött, hogy későbbi időpontban, októberben látják vendégül a portugál Sportingot.

A stadion tehát már készen áll, a csapat talán kevésbé. Az MTK csúnya pofonba szalad bele szombaton a Budapest Honvéd vendégeként, így a megsemmisítő, 5-0-s vereség után nem lehet más a kékek célja, mint a Fradi elleni győztes örökrangadó emlékébe kapaszkodva a csorba kiköszörülése. „Ami engem illet, szégyellem magam. Az edzők élete már csak olyan, hogy az egyik nap a mennyországban érezhetik magukat, másnap pedig a pokolban. Nincs mese, mennünk kell tovább, mert kötelességünk szerdán javítani” – nyilatkozta szombaton Teodoru Vaszilisz, az MTK vezetőedzője.

Kollégájához hasonlóan továbbra sincsen irigylésre méltó helyzetben a DVTK vezetőedzője, Horváth Ferenc sem. Ugyan a még mindig negatív szériában lévő miskolci csapat – a hétközi, fenyegető szurkolói üzenetekkel szemben – tapsot kapott a szombati, borsodi presztízsmeccsen nyújtott teljesítményért, a Diósgyőr egy félidőt emberelőnyben játszva is csupán egy pontot tudott otthon tartani a Mezőkövesd ellen.

Géresi (lendületben) szerint háromesélyes rangadó következik

Géresi (lendületben) szerint háromesélyes rangadó következik

A sportnapilap online felülete által közölt statisztika mindenesetre bizakodásra adhat okot a hétfőn csapatfotózáson átesett játékosok számára: az úgynevezett InStat-index alapján ugyanis – az InStat elemzőrendszer a játékosokra vonatkozó teljesítménymutatókat vizsgálja a passzok, párharcok és lövések tekintetében – három DVTK-játékos is bekerült a forduló legjobban teljesítő labdarúgói közé. Valószínűleg a mutatók alapján elismert Németh Milán, Diego Vela és Bognár István is egyetért abban, hogy az egyéni dicsőséget végre pontokra váltanák – amennyiben ugyanis nem számítjuk az egy héttel ezelőtti, Eger elleni győzedelmes kupamérkőzést, a Diósgyőr egy nap híján napra pontosan kettő hónapja nyeretlen.

Ugyancsak 19 órától újra éles meccs vár az Újpestre, hiszen a lilák debreceni vendégjátékukat és a szombati, Videoton elleni párharcot követően ma újabb élcsapatot, a harmadik helyezett Haladást fogadják az Illovszky-stadionban. A nemrég még szintén a dobogós pozíció közelében helyezkedő lila-fehérek veszítettek a Nagyerdei Stadionban és a székesfehérváriak ellen is, míg a Haladás a hétvégén az éllovas Vasast győzte le Sopronban.

A nyáron két vereséggel rajtoló Újpest négy győztesen megvívott bajnoki után egy újabb négy meccses sorozatot teljesíthet – kivéve, ha az áhított győzelmével megszakítja nyeretlenségi szériát. A vendég szombathelyiek az eredmények kedvező alakulása – és persze győzelmük – esetén akár listavezetőként is zárhatják a tizedik kört, ehhez „csupán” annyi kell, hogy a Vasas ne győzzön Gyirmóton, illetve a forduló slágermeccse ne vendégsikerrel záruljon.

Az ősz rangadójaként is beharangozott felcsúti 90 percet, a Videoton-Ferencváros mérkőzést egyébként mindkét csapat jó előjelekkel várhatja. A mezőnyből gazdaságilag mindenképpen kiemelkedő egyesületek egyaránt győzni tudtak a hétvégén: a piros-kékek az Újpest ideiglenes otthonából vitték el a pontokat, míg a Fradi a DVSC-t győzte le az Üllői úton. Nem meglepő tehát, hogy a főszereplők bizakodva tekintenek a párharc elébe.

„Nagyon fontosnak tartom, hogy az Újpest elleni győzelemmel sikerült hangolnunk a szerdai rangadóra. A Fradi elleni mérkőzés az, ami a realitásokat tekintve abszolút háromesélyes; két erős csapat találkozik egymással, ilyenkor bármi kisülhet, ugyanakkor nekünk csak a győzelem lehet a célunk” – idézi Géresi Krisztiánt, a Videoton középpályását a vidi.hu.

Thomas Doll, a zöld-fehéreket felkészítő német tréner a játékoshoz hasonlóan nehéz mérkőzésre számít a szombati, Újpest elleni derbit megelőzően is.

„A Debrecen ellen igazi csapatként küzdöttünk, fegyelmezetten és jól futballoztunk. Ami pedig a legfontosabb, hogy végre visszataláltunk a nyertes útra. A Videoton elleni mérkőzésre ebből erőt meríthetünk, ugyanakkor biztosak lehetünk abban, hogy nehéz meccs vár ránk, hiszen a fehérváriak kiváló formában játszanak. Hétközi meccs vár ránk, így a legfontosabb teendőink közé tartozik a megfelelő regeneráció. Ramírez öt sárga lapja miatt nem játszhat, így valamelyest mindenképp változtatnunk kell a DVSC elleni felálláson. Maximális koncentrációra és elszántságra lesz szükségünk a pályán” – mondta el a kilencedik kerületiek honlapjának Doll.

Meccsdömping a kupában
Az élvonalbeli egyesületek mellett a magyar futball „hátországa” is pályára lép ma a Magyar Kupában. A kupasorozat országos főtáblájának első körében egy hete a DVSC kivételével minden NB I-es gárda kiharcolta a továbbjutást, szerdán az alacsonyabb osztályú csapatokon a sor, hogy csatlakozzanak.
Az NB II-ben tíz forduló után listavezető Nyíregyháza ellenfele a Fejér megyei első osztályban szereplő Iváncsa lesz, a most második Balmazújváros Andráshidára, a harmadik helyezett Siófok Budapestre, a REAC pályájára látogat. A továbbjutásról mind az 51 találkozó esetében egy mérkőzés dönt, a győztesek október végén a legjobb 64 között folytatják.

Isten hozta, nagyságos úr!

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2016.09.21. 07:46
A szerző a felolvasás után dedikált is FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Krasznahorkai László új regényét mutatja be ezekben a napokban országszerte. A tavaly Nemzetközi Man Booker-díjjal elismert Kossuth-díjas író testes munkája, a Báró Wenckheim hazatér egy különc figurán keresztül mutatja be azt a kiábrándító, a leselkedő enyészettel mit sem törődő közeget, amelyből kilóg a Buenos Airesből hazatérő idős nemes. Sejthettük, hogy nem lesz könnyű menet az új Krasznahorkai-kötet, de ennyire brutális történetre, ilyen fájdalmas szatírára nem számítottunk. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötet ötszáz oldalán egy kivételével esendő az összes figura, csak a szélsőséges bandavezér nem az, de ő is képes arra, hogy szeressen. Az idei év irodalmi szenzációja egyúttal arról is szól, hogy a káoszban egy valami lehetetlen: az igazodás.

Az mindig hír, méghozzá nagy hír, ha Krasznahorkai László életjelet ad magáról. A könyvhéten, vagy a könyvfesztiválon egy évtizedben egyszer, ha dedikál, kulturális körökben felkapott helyszíneken sem futhatunk vele össze túl gyakran. Legutóbb két éve mutatta meg magát, akkor 60. születésnapján köszöntötték, többek között a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Írók Boltjában. Utóbbi helyszínen hétfőn lepte meg népes olvasótáborából azokat, akiknek lehetősége nyílt részt vennie a rendezvényen.

A düh hamar kialszik

A tavalyi évben a kétségkívül egyik legrangosabb irodalmi elismerésének számító Nemzetközi Man Booker-díjjal - első magyarként - kitüntetett alkotó Báró Wenckheim hazatér című új regényét jött bemutatni az Andrássy útra. Az esemény öt órakor kezdődött, de négy órakor már akadtak elszánt olvasók, aki hozzám hasonlóan idő előtt érkeztek. A Berlin és Pilisszentlászló között ingázó Krasznahorkai László negyven perccel a kezdés előtt futott be, amire csak abból lehetett következtetni, hogy az Írók Boltja egyik alkalmazottja ujjongva mesélte kollégájának: "megjött a Mester.” Az esemény kezdete előtt sikerült szót váltanom a szerzővel, aki a könyvesbolt irodájában fogadta azt a szűk „elitet”, amelynek tagjaival egyenként néhány percet tudott beszélni.

Kezemben a szóban forgó új kötettel, nyomban neki is szegeztem a kérdést: dühből írta-e ezt a munkáját? „Abszolút nem” – vágta rá habozás nélkül. „Szoktam dühös lenni, de a düh egy viszonylag rövid állapot. Mindenesetre egyetlen írásomat sem dühből írtam. A düh túl hamar kialszik. Nem költő vagyok, aki rövid felkiáltásokat ír négy sorban, hexameterben. Egy verset talán lehet dühből írni, de egy regényt nem. Persze nem azt mondom, hogy nem volna arra okom, hogy dühös legyek. Ettől függetlenül azt gondolom, az írásaim megírása és elolvasása hosszabb, mint az, ameddig a düh érzése kiterjedhet” – mondta lapunknak.

Ha már szóba került a terjedelmi kérdés, megemlítettem, hogy a Báró Wenckheim hazatér dupla olyan hosszú, mint leghíresebb műve, az 1985-ben megjelent Sátántangó. A megállapítás maga után vonja a naiv feltételezést, miszerint kétszer olyan nehéz lehetett megírni is, mint a nagy művet. „Megterhelő volt az írás, de nem azért, mert hosszabb. Nem érzékelem a hosszúságot, a munka inkább azért volt kemény, mert idősebb vagyok, mint a Sátántangó idején. Fizikailag nagyon megterhelő, amikor már kész van az ember fejében az egész könyv, s az ember agya diktálja a sorokat. Persze, ilyenkor is kell csiszolni rajtuk, egyengetni kell a szöveget ott, ahol ritmikai vagy melantikus csúszások vannak. Egyébként rendkívül fáradékony vagyok, lettem – annyira, mint maga a főhősöm, báró Wenckheim. Lopom az időt, hogy tizenöt, hét, akár három perceket tudjak pihenni.”

Mire ötöt ütött az óra, teljesen megtelt az Írók Boltja, s ez bizony nem retorikai túlzás. A galérián az összes ülőhelyet elfoglalták, mások a lépcsőn ültek, a lenti színtéren a könyvespolcok között is érdeklődők voltak, de akadt olyan is, aki nem tudott az ajtónál beljebb jutni. Felcsendült Marianne Faithfull férfias hangja (a Deep Water című elégia lejátszása a szerző saját döntése volt), majd felsétált a galériára a talpig feketébe öltözött, két ujján is különleges gyűrűket viselő Krasznahorkai, hogy mikrofon előtt állva fél órán keresztül művéből olvasson fel. Az író intelligensen, testet adva minden karakternek mondta el a kiválasztott regényrészleteket, majd lesétált a galériáról, hogy eltűnjön az irodában. Néhány percig beindult a pusmogás, hogy a szerző mégsem fog dedikálni, de aztán elfoglalta ülőhelyét az egyik pultnál, s két órán keresztül rótta a betűket könyvei előzéklapjaiba.

Miről álmodik a vén suhanc?

Krasznahorkai László új kötete, a Báró Wenckheim hazatér hatoldalas figyelmeztetéssel kezdődik. A szerző ebben kérdést nem tűrő, kíméletlen karmester hangján intéz felhívást a zenekari tagokhoz. Azt kéri tőlük, legyenek olyan pontosak, amilyenek csak tudnak lenni, osszanak meg vele minden apró részletre kiterjedő információt. S hogy mit tud ezért viszonzásképpen ajánlani? Majdhogynem ugyanazt, mint amit Churchill tudott, vagyis „vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Erős, de szokatlan is ez a nyitás, már pusztán azért is, mert a kötet címlapja – a szerző nevével, a címmel, a kiadó megjelölésével, a kiadás évével – csak ezután következik.

A regény nem létező narrátora nem teketóriázik, egyből az események sűrűjébe vezeti az olvasót. Adott egy világtól, de a várostól mindenesetre jól elszigetelt kis kalyiba, ahol az életből kivonult, a gondolkodás öröméről lemondó tudós barikádozza el magát a pióca módjára dolgozó sajtómunkások és megtagadott lánya elől. A robbanékony fiatal nő olyan figura, aki mindig úgy hat, mintha valami erős belső késztetés folyton folyvást űzné előre, apja pedig korábban közmegbecsülésnek örvendett, világhírű mohakutató, gúnyosan csak „mohakurkász."

A lánynak stratégiája, a Tanár úrnak mordálya van, s egyikük sem fél használni saját fegyverét. Lesz is ebből galiba. Nem telik bele sok, a fegyverropogás híre bejárja az egész vidéket, történik egy gyilkosság, majd megjelenik a szélsőjobboldali Helyierők, ami leginkább a Magyar Gárda és a gój motorosok közé illeszthető. Ezen a ponton kiderül, a Tanár úr egy meggondolatlan megjegyzés miatt lett a radikális csoportosulás szellemi vonatkozási pontja, de egyébként is, azok képesek bárhova állni, ha úgy érzik, magasztos eszméik célba érnek.

Akárcsak a csatatéri magánakcióval záruló nyitójelenet, úgy az egész szélsőjobbos csoport lefestése komikus, a valós drámának inkább csak fonákja. Még egy gondolat erejére visszatérve a Helyierőkre: vezérük egyébként az egész kötet egyedüli alakja, aki szánni valósága ellenére sem szerethető. Szeretni azonban tud, Kiscsillagot, a szintén bőrszerelésben, katonai gyakorlócsizmában parádézó öccsét például tiszta szívvel gyászolja.

Az erős nyitány azt sugallhatja, a Tanár úr lehet a regény igazi hőse, de valójában a történet báró Wenckheim Béla alakja köré épül fel. Ez a hatvanas évei közepén járó, szenvtelen és aluszékony figura az, aki megbolygatja annak a Körös-parti kisvárosnak a mindennapjait, ahova Krasznahorkai cselekményét helyezte. Újdonság már maga az is, hogy van egy alak, aki egy valódi arisztokrata család nevét viseli, csakúgy, mint az, hogy a szerző ezúttal a szokásosnál jobban konkretizál. Krasznahorkai nyilván csak részben dolgozik a valóságból, mégis nagyon is tényleges helyszínt, közeget, történetfüzért választott elbeszélésének.

Bárója csaknem ötven évvel azután, hogy tizenkilenc évesen elhagyta a várost, ahol fiatalságát töltötte, végérvényesen hazatelepül Buenos Airesből. Miközben a lapok az új Széchenyiként, nagyformátumú filantrópként cikkeznek róla, nem telik bele sok idő, hogy kiderüljön: nincs sok vágya. Leginkább az hajtja, hogy megtalálja ifjúkori szerelmét, Mariettát (aki valóban Marika, s úgy megcsúnyult, hogy a báró második nekifutásra sem ismeri fel), hogy aztán gyermekkori mulyáskodására fátylat hintve, megpróbálja elcsábítani. A másik nagy kívánsága pedig az, hogy még egyszer - az időközben kínai játékszalonná lett - Casino teraszán állhasson, s a falevelek suhogásába feledkezhessen.

Leginkább az iszonyathoz fogható

Csakhogy a sárga ingben, sárga nadrágban, sárga karimás kalapban pompázó nyúlánk báró egészen mást kap. Bécsben családja megfedi "botrányos szenvedélyéért", elhordják vén suhancnak, aki szennylapok és szennycsatornák bűzös mocskába vitte le a Wenckheim nevet, amit évszázadokon át ápolt a família. Aztán a vonatúton, amelyből nem sokat fog fel, mellészegődik egy önjelölt szárnysegéd. Szolnoki Dante a Divina Commedia szerzőjéről nem sokat hallott, de a Bayern azonos nevű brazil hátvédjéről annál többet tud. Olyan figura, mint amilyen Horatius híres szatírájából a Via Sacrán lődörgő költő mellé szegődő rámenős, bárdolatlan fecsegő – ez a krakéler sem másért ajánlja fel „titkári” szolgálatait a nagyságos úrnak, mintsem azért, hogy míg más meg nem teszi, maga szivattyúzza ki a pénzt bankszámlájáról.

A Báró Wenckheim hazatér alattomos könyv. Végtelenül pontos képet fest napjaink Magyarországáról. Ott, ahol játszódik, szinte minden kiábrándító, brutális. Az emberek összezavarhatóak, némelyikük látni sem akarja a leselkedő enyészetet. A vonatok késnek, az intercity soha nem éri el az intercity sebességet, a benzinkúton minden kapható, csak éppen benzin nincs. A báró érkezésére azonnal eltüntetik a város szemétkupacait, gyermekkoldusait. Sőt, tiszteletére az egész városka kivonul a peronra, ahol díszfogat, nemzeti szalagok, heves integetés és még az Evita slágerét rikácsoló asszonykórus is várja. Aztán megérkezik az egyedül a Tanár úrhoz mérhető kívülálló, a múlt ködét feleleveníteni akaró báró. Már leszállna a vonatról, kidugja a fejét, de a látvány miatt az arcán valami olyasmi ül ki, ami leginkább az iszonyathoz fogható. Szóval gyorsan vissza is dugja a fejét.

De ez még csak a kezdet. Krasznahorkai világában, amelyben tucatnyi hős monologizál egy mondatban (!) oldalakon át, káosz van. A könyv pedig azt mondja, káoszban nincs mihez igazodni. Meg azt is, hogy a túlzott hazaszeret alapja megegyezik a csirkepörkölt alapjával. Ugyanakkor bármennyire is gyomorba vágóan rólunk, szánni való és esendő emberekről szól a könyv, egyúttal a valaha született leghumorosabb Krasznahorkai-kötet is.

Névjegy
Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán.
Az ELTE Bölcsészkarán magyar–népművelő szakon végzett. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, elsőéves egyetemista korában.
Első regénye, a Sátántangó 1985-ben került a könyvesboltokba, a kötet tavaly jelent meg ötödik kiadásban.
Ismertebb művei: Az ellenállás melankóliája (1989), A Théseus-általános (1993), Háború és háború (1999), Az utolsó farkas (2009), Megy a világ (2013).
Számos elismerés birtokosa: többek között a József Attila-díj, a Kossuth-díj, a Prima Primissima díj és a Nemzetközi Man Booker-díj elismertje.
A szerző barátja, Tarr Béla Kossuth-díjas filmrendező az utóbbi harminc évben kizárólag Krasznahorkai-szövegből dolgozott: a hét és félórás Sátántangó az egyetemes filmtörténet kiváló darabja, de az azóta készült Werckmeister harmóniák, A londoni férfi és A torinói ló is megbecsült munkája.

Isten hozta, nagyságos úr!

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2016.09.21. 07:46
A szerző a felolvasás után dedikált is FOTÓ: MOLNÁR ÁDÁM
Krasznahorkai László új regényét mutatja be ezekben a napokban országszerte. A tavaly Nemzetközi Man Booker-díjjal elismert Kossuth-díjas író testes munkája, a Báró Wenckheim hazatér egy különc figurán keresztül mutatja be azt a kiábrándító, a leselkedő enyészettel mit sem törődő közeget, amelyből kilóg a Buenos Airesből hazatérő idős nemes. Sejthettük, hogy nem lesz könnyű menet az új Krasznahorkai-kötet, de ennyire brutális történetre, ilyen fájdalmas szatírára nem számítottunk. A Magvető Kiadó gondozásában megjelent kötet ötszáz oldalán egy kivételével esendő az összes figura, csak a szélsőséges bandavezér nem az, de ő is képes arra, hogy szeressen. Az idei év irodalmi szenzációja egyúttal arról is szól, hogy a káoszban egy valami lehetetlen: az igazodás.

Az mindig hír, méghozzá nagy hír, ha Krasznahorkai László életjelet ad magáról. A könyvhéten, vagy a könyvfesztiválon egy évtizedben egyszer, ha dedikál, kulturális körökben felkapott helyszíneken sem futhatunk vele össze túl gyakran. Legutóbb két éve mutatta meg magát, akkor 60. születésnapján köszöntötték, többek között a Petőfi Irodalmi Múzeumban és az Írók Boltjában. Utóbbi helyszínen hétfőn lepte meg népes olvasótáborából azokat, akiknek lehetősége nyílt részt vennie a rendezvényen.

A düh hamar kialszik

A tavalyi évben a kétségkívül egyik legrangosabb irodalmi elismerésének számító Nemzetközi Man Booker-díjjal - első magyarként - kitüntetett alkotó Báró Wenckheim hazatér című új regényét jött bemutatni az Andrássy útra. Az esemény öt órakor kezdődött, de négy órakor már akadtak elszánt olvasók, aki hozzám hasonlóan idő előtt érkeztek. A Berlin és Pilisszentlászló között ingázó Krasznahorkai László negyven perccel a kezdés előtt futott be, amire csak abból lehetett következtetni, hogy az Írók Boltja egyik alkalmazottja ujjongva mesélte kollégájának: "megjött a Mester.” Az esemény kezdete előtt sikerült szót váltanom a szerzővel, aki a könyvesbolt irodájában fogadta azt a szűk „elitet”, amelynek tagjaival egyenként néhány percet tudott beszélni.

Kezemben a szóban forgó új kötettel, nyomban neki is szegeztem a kérdést: dühből írta-e ezt a munkáját? „Abszolút nem” – vágta rá habozás nélkül. „Szoktam dühös lenni, de a düh egy viszonylag rövid állapot. Mindenesetre egyetlen írásomat sem dühből írtam. A düh túl hamar kialszik. Nem költő vagyok, aki rövid felkiáltásokat ír négy sorban, hexameterben. Egy verset talán lehet dühből írni, de egy regényt nem. Persze nem azt mondom, hogy nem volna arra okom, hogy dühös legyek. Ettől függetlenül azt gondolom, az írásaim megírása és elolvasása hosszabb, mint az, ameddig a düh érzése kiterjedhet” – mondta lapunknak.

Ha már szóba került a terjedelmi kérdés, megemlítettem, hogy a Báró Wenckheim hazatér dupla olyan hosszú, mint leghíresebb műve, az 1985-ben megjelent Sátántangó. A megállapítás maga után vonja a naiv feltételezést, miszerint kétszer olyan nehéz lehetett megírni is, mint a nagy művet. „Megterhelő volt az írás, de nem azért, mert hosszabb. Nem érzékelem a hosszúságot, a munka inkább azért volt kemény, mert idősebb vagyok, mint a Sátántangó idején. Fizikailag nagyon megterhelő, amikor már kész van az ember fejében az egész könyv, s az ember agya diktálja a sorokat. Persze, ilyenkor is kell csiszolni rajtuk, egyengetni kell a szöveget ott, ahol ritmikai vagy melantikus csúszások vannak. Egyébként rendkívül fáradékony vagyok, lettem – annyira, mint maga a főhősöm, báró Wenckheim. Lopom az időt, hogy tizenöt, hét, akár három perceket tudjak pihenni.”

Mire ötöt ütött az óra, teljesen megtelt az Írók Boltja, s ez bizony nem retorikai túlzás. A galérián az összes ülőhelyet elfoglalták, mások a lépcsőn ültek, a lenti színtéren a könyvespolcok között is érdeklődők voltak, de akadt olyan is, aki nem tudott az ajtónál beljebb jutni. Felcsendült Marianne Faithfull férfias hangja (a Deep Water című elégia lejátszása a szerző saját döntése volt), majd felsétált a galériára a talpig feketébe öltözött, két ujján is különleges gyűrűket viselő Krasznahorkai, hogy mikrofon előtt állva fél órán keresztül művéből olvasson fel. Az író intelligensen, testet adva minden karakternek mondta el a kiválasztott regényrészleteket, majd lesétált a galériáról, hogy eltűnjön az irodában. Néhány percig beindult a pusmogás, hogy a szerző mégsem fog dedikálni, de aztán elfoglalta ülőhelyét az egyik pultnál, s két órán keresztül rótta a betűket könyvei előzéklapjaiba.

Miről álmodik a vén suhanc?

Krasznahorkai László új kötete, a Báró Wenckheim hazatér hatoldalas figyelmeztetéssel kezdődik. A szerző ebben kérdést nem tűrő, kíméletlen karmester hangján intéz felhívást a zenekari tagokhoz. Azt kéri tőlük, legyenek olyan pontosak, amilyenek csak tudnak lenni, osszanak meg vele minden apró részletre kiterjedő információt. S hogy mit tud ezért viszonzásképpen ajánlani? Majdhogynem ugyanazt, mint amit Churchill tudott, vagyis „vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket.” Erős, de szokatlan is ez a nyitás, már pusztán azért is, mert a kötet címlapja – a szerző nevével, a címmel, a kiadó megjelölésével, a kiadás évével – csak ezután következik.

A regény nem létező narrátora nem teketóriázik, egyből az események sűrűjébe vezeti az olvasót. Adott egy világtól, de a várostól mindenesetre jól elszigetelt kis kalyiba, ahol az életből kivonult, a gondolkodás öröméről lemondó tudós barikádozza el magát a pióca módjára dolgozó sajtómunkások és megtagadott lánya elől. A robbanékony fiatal nő olyan figura, aki mindig úgy hat, mintha valami erős belső késztetés folyton folyvást űzné előre, apja pedig korábban közmegbecsülésnek örvendett, világhírű mohakutató, gúnyosan csak „mohakurkász."

A lánynak stratégiája, a Tanár úrnak mordálya van, s egyikük sem fél használni saját fegyverét. Lesz is ebből galiba. Nem telik bele sok, a fegyverropogás híre bejárja az egész vidéket, történik egy gyilkosság, majd megjelenik a szélsőjobboldali Helyierők, ami leginkább a Magyar Gárda és a gój motorosok közé illeszthető. Ezen a ponton kiderül, a Tanár úr egy meggondolatlan megjegyzés miatt lett a radikális csoportosulás szellemi vonatkozási pontja, de egyébként is, azok képesek bárhova állni, ha úgy érzik, magasztos eszméik célba érnek.

Akárcsak a csatatéri magánakcióval záruló nyitójelenet, úgy az egész szélsőjobbos csoport lefestése komikus, a valós drámának inkább csak fonákja. Még egy gondolat erejére visszatérve a Helyierőkre: vezérük egyébként az egész kötet egyedüli alakja, aki szánni valósága ellenére sem szerethető. Szeretni azonban tud, Kiscsillagot, a szintén bőrszerelésben, katonai gyakorlócsizmában parádézó öccsét például tiszta szívvel gyászolja.

Az erős nyitány azt sugallhatja, a Tanár úr lehet a regény igazi hőse, de valójában a történet báró Wenckheim Béla alakja köré épül fel. Ez a hatvanas évei közepén járó, szenvtelen és aluszékony figura az, aki megbolygatja annak a Körös-parti kisvárosnak a mindennapjait, ahova Krasznahorkai cselekményét helyezte. Újdonság már maga az is, hogy van egy alak, aki egy valódi arisztokrata család nevét viseli, csakúgy, mint az, hogy a szerző ezúttal a szokásosnál jobban konkretizál. Krasznahorkai nyilván csak részben dolgozik a valóságból, mégis nagyon is tényleges helyszínt, közeget, történetfüzért választott elbeszélésének.

Bárója csaknem ötven évvel azután, hogy tizenkilenc évesen elhagyta a várost, ahol fiatalságát töltötte, végérvényesen hazatelepül Buenos Airesből. Miközben a lapok az új Széchenyiként, nagyformátumú filantrópként cikkeznek róla, nem telik bele sok idő, hogy kiderüljön: nincs sok vágya. Leginkább az hajtja, hogy megtalálja ifjúkori szerelmét, Mariettát (aki valóban Marika, s úgy megcsúnyult, hogy a báró második nekifutásra sem ismeri fel), hogy aztán gyermekkori mulyáskodására fátylat hintve, megpróbálja elcsábítani. A másik nagy kívánsága pedig az, hogy még egyszer - az időközben kínai játékszalonná lett - Casino teraszán állhasson, s a falevelek suhogásába feledkezhessen.

Leginkább az iszonyathoz fogható

Csakhogy a sárga ingben, sárga nadrágban, sárga karimás kalapban pompázó nyúlánk báró egészen mást kap. Bécsben családja megfedi "botrányos szenvedélyéért", elhordják vén suhancnak, aki szennylapok és szennycsatornák bűzös mocskába vitte le a Wenckheim nevet, amit évszázadokon át ápolt a família. Aztán a vonatúton, amelyből nem sokat fog fel, mellészegődik egy önjelölt szárnysegéd. Szolnoki Dante a Divina Commedia szerzőjéről nem sokat hallott, de a Bayern azonos nevű brazil hátvédjéről annál többet tud. Olyan figura, mint amilyen Horatius híres szatírájából a Via Sacrán lődörgő költő mellé szegődő rámenős, bárdolatlan fecsegő – ez a krakéler sem másért ajánlja fel „titkári” szolgálatait a nagyságos úrnak, mintsem azért, hogy míg más meg nem teszi, maga szivattyúzza ki a pénzt bankszámlájáról.

A Báró Wenckheim hazatér alattomos könyv. Végtelenül pontos képet fest napjaink Magyarországáról. Ott, ahol játszódik, szinte minden kiábrándító, brutális. Az emberek összezavarhatóak, némelyikük látni sem akarja a leselkedő enyészetet. A vonatok késnek, az intercity soha nem éri el az intercity sebességet, a benzinkúton minden kapható, csak éppen benzin nincs. A báró érkezésére azonnal eltüntetik a város szemétkupacait, gyermekkoldusait. Sőt, tiszteletére az egész városka kivonul a peronra, ahol díszfogat, nemzeti szalagok, heves integetés és még az Evita slágerét rikácsoló asszonykórus is várja. Aztán megérkezik az egyedül a Tanár úrhoz mérhető kívülálló, a múlt ködét feleleveníteni akaró báró. Már leszállna a vonatról, kidugja a fejét, de a látvány miatt az arcán valami olyasmi ül ki, ami leginkább az iszonyathoz fogható. Szóval gyorsan vissza is dugja a fejét.

De ez még csak a kezdet. Krasznahorkai világában, amelyben tucatnyi hős monologizál egy mondatban (!) oldalakon át, káosz van. A könyv pedig azt mondja, káoszban nincs mihez igazodni. Meg azt is, hogy a túlzott hazaszeret alapja megegyezik a csirkepörkölt alapjával. Ugyanakkor bármennyire is gyomorba vágóan rólunk, szánni való és esendő emberekről szól a könyv, egyúttal a valaha született leghumorosabb Krasznahorkai-kötet is.

Névjegy
Krasznahorkai László 1954-ben született Gyulán.
Az ELTE Bölcsészkarán magyar–népművelő szakon végzett. Első írása a Mozgó Világban jelent meg 1977-ben, elsőéves egyetemista korában.
Első regénye, a Sátántangó 1985-ben került a könyvesboltokba, a kötet tavaly jelent meg ötödik kiadásban.
Ismertebb művei: Az ellenállás melankóliája (1989), A Théseus-általános (1993), Háború és háború (1999), Az utolsó farkas (2009), Megy a világ (2013).
Számos elismerés birtokosa: többek között a József Attila-díj, a Kossuth-díj, a Prima Primissima díj és a Nemzetközi Man Booker-díj elismertje.
A szerző barátja, Tarr Béla Kossuth-díjas filmrendező az utóbbi harminc évben kizárólag Krasznahorkai-szövegből dolgozott: a hét és félórás Sátántangó az egyetemes filmtörténet kiváló darabja, de az azóta készült Werckmeister harmóniák, A londoni férfi és A torinói ló is megbecsült munkája.