Harangszót Orbán Viktor emlékére!

Közel-keleti keresztény vezetőkkel találkozva döbbent rá Orbán Viktor, hogy valakinek, valamit tennie kellene a keresztényüldözésnek kitett sorstársakért, s e gondolat befogadására, a világméretű küldetésre mi volna alkalmasabb egy református lelkész minisztériumánál.

Keresztes vitéz őseink elügettek, ha a pápa szólította őket a messzi Palesztinába, és kardélre hánytak mindenkit, aki más istennek hódolt. Akkoriban mondták azt, hogy mi vagyunk Európa bástyája, amikor Hunyadi János elkergette a törököket. Azóta még a déli harangszót is a mi vitézségünk emlékére kongatják.

Aztán Orbán Viktor is mondott valami ilyesmit, hogy ha más nem teszi, majd mi megvédjük az európai kereszténységet. Kerítésünk már szilárdan áll, és még szilárdabbá tesszük, de most felépítjük a kereszténység erős bástyáját is. Ahogyan elődeink tették. Nekik sem volt túlzottan sok aranyuk a kasszában ilyen célokra, de ami volt, azt nem sajnálták a hit védelmében.

Igaza van, a miniszterelnöknek, tényleg bántják Afganisztánban, Szíriában, Pakisztánban, Afrikában a keresztényeket. De a világ számos országában a zsidókat is. A törökök (ők most a barátaink) gyilkolják a kurdokat; Indiában a hinduk a szikheket (és fordítva); Afrikában szinte mindenki mindenkit. Ártatlan gyerekeket és asszonyokat, akiknek senki nem siet a védelmére…

Helyettes államtitkárságunk se perc alatt lesz, talán beleférne a munkaköri leírásukba a „világ többi üldözött vallásainak” védelme is. S ha ezt felvállalja Orbán Viktor, ki tudja, száz év múlva, délután négykor, nem szólalnak-e majd meg emlékére a világon mindenütt a harangok?

Szerző
Somfai Péter

Hely a Nap alatt

Az teljesen világos, miért beszélt többször is a nemzeti - és hitbéli - identitás fontosságáról a kedves vezető lengyelországi látogatásán. Ezzel igazolni kívánta egész politikáját, valamint a visegrádi négyek együttműködésének fontosságát. Miután átvette Az év embere díjat, eljutott odáig, hogy mindenképpen meg kell védeni az identitásunkat, különben "nem jut nekünk hely a Nap alatt". Az értelmező szótár szerint egyébként az identitás én-azonosságot jelent, és önmeghatározást szerepeken, magatartásformákon, értékrendszeren keresztül, mely a "teljes én" érzésével társul. Mindez - tudhatjuk régóta - nem áll messze Orbán Viktor személyiségétől.

Az viszont nem teljesen világos, mit értett azon, hogy igaz, a pénznek nincs szaga, "de a gazdájának van". Rendben, itt a gazdasági patriotizmusról beszélt és a nemzetközi tőke képviselőinek érveléséről. De e ponton rejtett zsidózással van dolgunk, avagy csak büszke utalást tett néhány évvel ezelőttre, amikor kormányunk bátran szembeszállt a Nemzetközi Valutaalappal, netán ez csak szerencsétlen megfogalmazás, az nem derült ki az okfejtésből. Hiszen a miniszterelnök lényegében egy fantasztikus sikertörténetet adott elő a gyanútlan hallgatóságnak. Ez arról szólt, hogy mi - magyarok, avagy azok, akiknek a kezében itt a hatalom van -, mindent nagyon jól csinálunk, példát lehet venni rólunk és akik jól viselkednek - így a visegrádiak -, azok csatlakozhatnak hozzánk.

Erős a gyanúnk, a lengyelországi beszédek - akárcsak jó néhány előtte és nyilván ezután is - arról tanúskodnak, hogy a kedves vezető elvesztette a mértéket. Ha úgy tetszik, a józanságát (bár ehhez egy kortyot sem kellett inni). A bekerített ország vezetőjeként, a már előre sikeressé tett népszavazás (bármi lesz is az eredménye) és a Brüsszellel szemben vívott szabadságharc árnyékában a gőg és a felsőbbrendűség sugárzik a rendszerből és irányítójából. Ezen az alapon várja el, hogy ne csak az országban, hanem a világon mindenki hozzá igazodjon és ismerje el, ő és csak ő az igazság letéteményese.

Gyakran már arra sem figyel, mit mond (úgyis a tettei számítanak), csak az identitás megőrzése a fontos. A beszédben benne van a rendszer.

Szerző

A botrány elmaradt

Több mint egy hét eltelt azóta, hogy tudjuk, a szélsőséges nézeteiről elhíresült Dörner György újrázhat az Új Színház élén, még öt évig vezetheti a teátrumot. Amikor először kinevezték, volt égszakadás-földindulás, hazai és külföldi tiltakozás, tüntetés, meglehetősen sokan nem rejtették véka alá a véleményüket, hogy mennyire föl vannak háborodva. Vártam, hogy most is átszakad a gát. Jönnek csőstül a tiltakozók, hogy na, ezt aztán már nem lehet! Dörnerrel együtt ráadásul volt tizenkét pályázó, tán soha ennyi, köztük igazán jeles színházi emberek, és akkor mégis őt hozzák ki győztesként.

Ezt gondolhatnánk nonszensznek, skandalumnak, ha nem itt élnénk. Ha nem találkoztunk volna már túl gyakran előírás alapján, erősen részlehajló módon összeállított szakmai bizottsággal, és nem szakmai szempontok szerint döntő képviselőkkel; olyan erős politikai hátszéllel, amivel csak nyerni lehet. És ami másokat - bármilyen jelentős érdemeik is vannak -, teljesen a háttérbe fúj.

Az egyik pályázó, a komoly nemzetközi sikereket is elérő Bodó Viktor már nyilatkozta is, hogy társaival együtt, becsületből adta be dolgozatát, nem gondolta, hogy nyerhet. De miért nem nyerhet nálunk Bodó, és még jó néhányan, akik igencsak bizonyítottak, vagy akár már hosszú ideig elismerten színházat vezettek, és szintén szerepeltek különböző pályázatokban? Vagy miért nem juthat színházhoz ugyancsak érdemdús szakember, tehetséges fiatalok élén? Ezt valahogy most alig-alig firtatják.

Nincs botrány, még csekélyke nyilvános felháborodás is alig. Csend van, sumákolás, kussolás, a szakmai szervezetek sem nyilvánultak meg, ami legalább tőlük igencsak elvárható lett volna. Lapítanak a nagy öregek, és a máskor még vezérszónokok is. Tán a félelem uralkodik, hogy nem jön majd támogatás oda, ahonnan szót emelnek; elfogynak a szerepei annak, aki túlzottan hallatja a hangját. Tán az apátia uralkodott el, hogy ilyen esetben úgysincs mit tenni, jobb már mindenkinek túlélésre játszani, ne szólj szám, nem fáj fejem alapon.

Vészterhes csend van. Pedig üvöltve kellene tiltakozni, segélykiáltásokat hallatni!

Szerző
Bóta Gábor