Előfizetés

Párizsban szép a nyár...

A jó néhány nyarat és telet megélt hölgyek és urak emlékezetébe minden bizonnyal kitörölhetetlenül fészkelte be magát a felejthetetlen emlékű Horváth Tivadar örökbecsű sanzonjának „Párizsban…” kezdetű refrénje. Így aztán csupán az „újszülötteknek”- akiknek köztudomásúlag minden vicc új – muszáj elmondanom, hogy a nóta arról szól, hogy egy, a szomszéd panelból „sugárzott” unásig „végtelenített” lemez miként őrjíti halálra a legjámborabb növényevőt is.

Akárcsak a napok óta mantrázott bozótkéses „migráncs” rohama a charleroi-i rendőrörs ellen, aki a világért sem mulasztotta volna el, hogy közben vérben forgó szemekkel harsány „Allah Akbár!”-t üvöltözve demonstrálja az Iszlám Állam iránti kétség kívüli elkötelezettségét. Amazok persze a világért sem hárítanák el magukról a felelősséget, elvégre bármely’ patológiai indíttatású rémtett ékes bizonyítéka annak, hogy lám-lám, ők ott vannak minden kilométerkőnél (esetenként pedig már a spájzban is). Pedig egyáltalán nincsenek ott. Így aztán úgy tesznek mintha… Had higgye a világ, hogy ők húzzák a talp alá valót az őrültek bálján. A tizenöt perces „hírnévre” ácsingózó „lököttek” pedig kapva-kapnak az alkalmon, hogy ideig-óráig róluk szóljon a nagypolitika.

Persze ez így volt egykoron is. Anno a maoisták oldalvízén feltűnősködtek, majd mikor a kínai kultúrkampf lecsengett, Che Guevara lett a trendi. Aztán a Vörös Brigádok jöttek divatba, manapság pedig Breivik ámokfutása késztet jó néhány megnyomorított lelket hasonszőrű rémtettekre.

Napjaink háborodottai anélkül, hogy jószerivel tisztában lennének az „Allah Akbár!” miben létével, mégis erre gerjednek, hisz e nélkül már nem is rémtett a rémtett. Hiányában legfeljebb csak egy satnya, mínuszos hír szólna róluk a lapok huszadik oldalán. Így aztán az a defektes családfakutató, aki ük-ük szinten már képes fellelni egy szegről-végről szalajtott muszlim őst, azonmód úgy érezheti, hogy eljött az ő ideje, végre-valahára "valaki" lehet.

Naná, hogy Orbánék is tudatában vannak mindennek. Amit persze valahogy „elfelejtenek” a zemberek orrára kötni. Sőt, direkt kapóra jön nekik! Hogy aztán rögvest elementáris vehemenciával vetődjenek rá minden bűnügyre, ahol az elkövetőnek sötétebb a bőre, messziről gyűtt, s „terrorgyanús” mondatokkal (Szeretem Merkelt!, stb) traktálja a világot.

Úgy kell nekik minden szatír, féltékeny késragadó, vagy bárminemű deviáns, mint egy falat kenyér, hogy permanens rettegésben tarthassák „szeretett” népüket. Csak az a kérdés, hogy mikor vesszük már végre észre, hogy mily’ alattomosan vernek át valamennyiünket. Például az olimpia ideje alatt legnézettebb TV egyperceseiben, s a rögvest utána reklámozott "Tudta?" felütésű hazugságinfóiban. Szinte „elugrani” sem tudunk a húszpercenként ránk borított, mocsokkal telt kormánybili elől, hacsak nem éppen íly módon akarják rábírni idegenszívű honfitársainkat, nehogy magyar honhoz méltatlan szemeiket Katinkáék sikereire merészeljék vetni.

Párizsban persze azóta is szép a nyár. A világ minden sarkából odasereglő turisták egymás sarkát tapossák. Nem félnek. Tudatlan népség! Való igaz, hogy nem is ijesztgetik őket…

Balog miniszter feladványa

Balog miniszter nem is olyan régen elkészíttette az EMMI „politikai szótárát”, amelyben az apparátus számára kerülendőnek jelölt ki bizonyos szavakat. Szociálisan érzékeny keresztyén füle nem szívesen hallott például „szegényekről”, ehelyett az apparátusnak a „rászorulók” kifejezést kellett használnia. Most a „menekült” szó került indexre, a felügyelete alá tartozó intézményekben ugyanis elrendeltette a „migráns gyerekek” összeírását.

Balog miniszter lelki vezetőként megkérdezhette volna a miniszterelnöktől, ugyan magyarázza el neki, mi a különbség a migráns és a menekült szó tartalma között, de biztosan nem tette, mert ha a hivatali főnöke csak az egyik kifejezést ismeri, annak biztosan oka van, és neki igazán nem dolga ilyen ügyekben kotnyeleskedni.

Pedig, ha nem restellt volna kíváncsiskodni, akkor most tisztában volna vele, hogy azok, akik valamely fegyveres konfliktus, vagy üldöztetés miatt voltak kénytelenek elhagyni a hazájukat, azok a Genfi Egyezmény értelmében „menekültek”; míg azok, akik „csak” a jobb élet, magasabb jövedelem, tanulási lehetőségek miatt indulnak el (mint az a fél millió magyar Nyugat-Európába), azok a migránsok. Ha Balog miniszter fontos állami beosztásában nem felejti el eredeti hivatása lelkiismereti parancsát, akkor nem kér ilyen otromba jelentést Klikes beosztottjaitól.

Az egyik nyolcadik kerületi iskolában két napig azon vitatkoztak a sebtiben behívott tanerők, hogy a náluk tanuló több mint száz kínai és vietnami gyerekek, akik között vannak letelepedési kötvényesek is, most migránsok, vagy mi a csuda? Számolják össze őket, vagy ne számolják?

Gondolom, Balog miniszter feladványa „egyismeretlenes” egyenlet.

Akarom. Akarom?

Erdélyi testvéreinknek (is) hála, a legújabb felmérések szerint úgy fest, meglesz a kormány által kezdeményezett népszavazáson az érvényes létszám. A mostani magyar kormány iránt lojális erdélyi néptestvéreink, amennyire én meg tudom ítélni, két csoportba sorolhatók.

Az első csoport már régen elment, eltűnt, nyoma sincs, ők azok, akik azért hálásak a kettős állampolgárság lehetőségéért, mert az tulajdonképpen hármas állampolgárság: az uniós útlevél a kincset érő harmadik. Teljesen érthető és abszolút helyeselhető a reakciójuk: az otthoni nyomorból a nyugati munkavállalás felé a magyar állampolgárságon át vezetett az út. Ha ők ezt meg akarják hálálni a mostani kormánynak, tegyék, szép dolog ez, még ha éppen azok ellen az eszmék és értékrendek ellen hat is, amelyek őket kiszabadították otthoni kilátástalanságukból. Kérdés persze, az Angliában, Svédországban, Ausztriában élő és dolgozó volt erdélyiek közül hányan vállalják a népszavazáson való részvételt.

A másik csoport egyszerűen végig sem gondolja, mit csinál, csak úgy érzi, erkölcsi kötelessége megtámogatni a magyar kormányt, amelyik, ellentétben a szocialista-liberális koalícióval, a szívén viseli a sorsukat. Nem érdemes belemerülni abba, hogy igaz-e ez az állítás, szerintem nem igaz, én úgy emlékszem, a szoclib időkben nagy erővel támogatta Budapest a határon túli magyar kisebbség oktatási, kulturális igényeit és képviselte érdekeiket a nemzetközi fórumokon, de akár így volt, akár nem, a mérleg nyelve most rossz irányba hajlik.

A határon túli nemzeti érzelműek egy tömbben sorakoznak fel a kormány mellett, a határon belüli nemzetiek körében pedig beérett a riogatáskampány, sikerült a kormánypropagandának a menekültekből démonokat faragni, akik, ha beteszik ide a lábukat, hozzák a bűnözést, a drogot, az emberrablást, a robbantásokat, és a többi, és a többi...

Szerintem persze ez sem igaz, vagy nem így igaz, de hát ki tagadhatná, hogy van a dolognak kockázata, és aztán, ha mégis bekövetkezik valami tragédia (esetleg egy jól szervezett provokáció következtében), miképp nézünk egymás szemébe, akik az emberiesség mellett érveltünk? Ezért aztán számomra semmi sem kellemesebb, semmi sem kényelmesebb, mint az ellenzék által javasolt távolmaradás.

És itt bizonytalanodom el. Szeretném ezt a bizonytalanságot most nyilvánosan megosztani.

Hogy hangzik a kérdés? „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Nem működik a dolog, mert arról, hogy mit tegyen az Európai Unió csak az Európai Unió írhat ki népszavazást, mi nem. Például: akarja-e ön, hogy az USA-ban közvetlenül válasszák az elnököt? Akarja-e ön, hogy Vlagyimir Putyin szeressen horgászni? Ilyen kérdést nem lett volna szabad szavazásra bocsátani.

Másodszor: nincsenek feltételek. Például, hogy milyen feltételek mellett tudná ön elfogadni a betelepítést? Ha azt a menekült családot, amelyik nem tartja be a magyar törvényeket, azonnal ki lehet toloncolni; ha az Unió olyan nagy összeggel támogatja a betelepítést, hogy abból mindenki jól jár; ha a menekültek vállalják, hogy legalább öt évre elmaradott térségekbe költöznek és ott szakértelmükkel fellendítik a gazdasági életet – akkor volna min gondolkodni. Így csak annyit sugall az ügy, hogy ne hagyjuk nemzeti szuverenitásunkat csorbítani.

De mindegy, nézzünk szembe a lényeggel. És a lényeg a következő: ha győz a nem, az Orbán-kormány megerősödik a nemzetközi porondon, és az Európai Unió egy kicsit meggyengül. Ha úgy gondoljuk, hogy Európa mostani vezetői magyarellenesen politizálnak, és velük szemben az Orbán-kormány viszont megvédi a hazát, akkor ez az eredmény örömmel tölt el bennünket.

Mit sugall az ellenzék a távolmaradással? Két megfejtés lehetséges. Először: tudomásul vettük, hogy nincs erőnk átvinni akaratunkat a népszavazáson, ezért folyamodunk a távolmaradáshoz, hátha akkor érvénytelen lesz a referendum. Ha érvényes, ugyan mire kötelezné a kormányt? A tét nem az érvényesség, hanem a győzelmi százalék, hogy lehessen mondani, a magyar szavazók mondjuk többségükben elutasították az Unió javaslatát. Ilyen értelemben az érvénytelenség most sokkal kevesebbet számít, mint egy valóban ügydöntő népszavazás esetében.

A másik megfejtés még rosszabb. Ez ugyanis azt üzeni: mi tulajdonképpen egyetértünk a kormánnyal, vigye az Unió a csudába a menekülteket, Orbán Viktornak igaza van. Igaza van, de mivel mi ellenzék vagyunk, ezt nem bírjuk kimondani, ezért a távolmaradást javasoljuk még a szimpatizánsainknak is. Kíváncsi vagyok, fel lehet-e mérni szociológiailag, hogy ez a következetesnek és nyíltnak aligha tekinthető álláspont mennyit rombol az ellenzék becsületén?

Tételezzük fel, hogy egy ellenzéki politikus azt mondja: igen, én azt akarom, hogy az Európai Unió dönthessen a magyar lakosság akarata ellenére is, mert egyrészt az Uniónak van igaza, másrészt mindannyian uniós állampolgárok is vagyunk, jogunk van kettős identitásunkból fakadóan az európai érdeket a magyar érdek elé helyezni. Úgy vélem, egy ilyen kijelentés egyenértékű volna a politikai öngyilkossággal.

Akkor most mi lesz? Egy dolog látszik biztosnak, bukni fogunk. És talán az is, hogy közben nagyon szégyelljük majd magunkat.