A dilettantizmus csapdája

A problémáknak lehetőleg azok keletkezési helyén kell megoldódnia, és a felsőbb szintek beavatkozásának a szükséges minimumra kell korlátozódnia. A „fülkeforradalom” előtti időszakban, sok más polgártársammal egyetemben, felháborított az álláshalmozások hazánkban olyannyira elterjedt gyakorlata. Már Gyurcsány Ferenc kísérletet tett a párhuzamos hivatalviselés törvényi betiltására, tervét azonban nem tudta keresztülvinni; még saját pártján belül is ellenállásba ütközött, akárcsak a bemondásra felvehető képviselői költségtérítések ügyében. Naivitás volna részemről azt feltételezni, hogy a kormánypárti polgármesterek napjainkban nem egzisztenciális okokból, hanem az Orbán-kabinet által felszámolt "álláshalmozás" védelmében lobbiznak a 2014 előtti állapot visszaállítása érdekében. Bizonyára a dupla fizetés lehetősége motiválja őket, amikor településvezetői tisztségük mellett országgyűlési képviselőségre is áhítoznak.

Bár való igaz: az érintett hölgyek és urak megtapasztalhatták az elmúlt években, hová vezet a Fidesz által könyörtelenül véghezvitt esztelen centralizáció. Orbán Viktor a mértéktelen központosítással azt kívánja elérni, hogy tudtán és akaratán kívül ebben az országban ne történhessen semmi. Tulajdonképpen az egyszemélyi döntéshozatalt biztosítja önmaga számára, amikor hatásköröket von el az önkormányzatoktól, illetve amit csak lehet, állami fenntartásba vesz. A kormányfő továbbá semmibe veszi a szakmaiság követelményét, amikor a kezébe került intézmények élére a szakemberek által javasolt aspiránsok helyett saját mamelukjait nevezi ki. Legfőbb kritérium a szaktudás helyett ugyanis a miniszterelnökhöz való hűség lett. Így vált tömegessé a dilettantizmus a legkülönbözőbb szakterületeken, a kultúrától kezdve a gazdaságirányításig. Ennek az orbáni elképzelésnek végső soron a lakosság itta meg a levét.

Alighanem kormányzati körökben is felismerték már, hogy az önkényes döntések erőltetése a szakmaiság követelményének rovására politikailag sem kifizetődő. Bármilyen intenzitással folyjon ugyanis az idegenellenes uszítás az őszi kvóta-referendumot megelőzően, a lepusztult állagú, létszám- és eszközhiánnyal küzdő kórházakért vagy iskolákért senki sem a menekülteket fogja hibáztatni. Nem ők tehetnek továbbá arról, hogy Magyarország a régió sereghajtójává vált gazdasági mutatóinak tekintetében, a nyomor pedig megállíthatatlanul terjed, miközben a kormányhoz közelálló oligarchák mesés vagyonokat halmoznak fel. Kármentési kísérletként értelmezem ezért Orbán Viktor részéről, hogy rászánta magát egy stratégiai, valamint egy gazdasági kabinet létrehozására. Akár a 2018-as választások eredménye is múlhat azon, Varga Mihály vajon mekkora szabadságot kap majd a miniszterelnöktől saját elképzeléseinek megvalósítására.

Szakma kontra politika vitájában kulcskérdés, hogy a döntések helyi szinten születhetnek-e meg vagy mindent egy központi direktíva határoz meg, akár a pártállami időkben. A párhuzamos hivatalviselés lehetőségének visszaállítása az utóbbi opciót erősíti, ráadásul a társadalom igazságérzetét is sértené egy ilyen restauráció. Az ország érdekét sokkal inkább az szolgálná, ha a döntések ott születnének, ahol a problémák is keletkeznek.

Szerző
Beck Tamás publicista

Ötszázezren hiányoznak

Mit is jelent az ország számára az a közel ötszázezer ember, aki az elmúlt években döntött úgy, hogy külföldön vállal munkát? Drámát – vágnám rá röviden, de az ennél érthetőbb válaszért vissza kell menni az időben.

Az uniós csatlakozáskor kevéssé vetettünk számot, hogy mindez együtt járhat a magyar munkavállalók Nyugatra áramlásával. Pedig a képlet tiszta volt. Az EU négy alapelve: a tőke, a szolgáltatások, az áruk és a személyek szabad áramlása a közösség határain belül. Ez sokkal inkább volt napi realitás, mint a „bécsi kávéház nyitásának” lehetősége, ami az uniós reklámkampány legbutább üzenete maradt. Sokáig nem indultak meg a magyarok, amit csak részben magyarázott, hogy több országban – Németországban és Ausztriában – átmenetileg korlátozták az újonnan csatlakozott országok polgárainak ottani munkavállalását. A helyzet differenciáltságát mutatta, hogy a lengyelek és a románok már akkor százezres számban kerestek és találtak munkát Nyugat-Európában. Az előbbiek Nagy-Britanniában, az utóbbiak leginkább Spanyol- és Olaszországban. Az ottani munkavállalást gátló rendelkezések jóval szelídebbek voltak, mint Németországban és Ausztriában, de a keletiek kiáramlását alapvetően nem ez teszi érthetővé. Lengyelországban és Romániában a 90-es évek második felében és a 2000-es évek első felében lényegesen rosszabb idők jártak gazdaságilag és politikailag, mint hazánkban. A külföldön munkát vállaló lengyelek és románok nagy száma ettől elválaszthatatlan.

Magyarországon a Bokros-csomag megteremtette a gazdaság számára azt a fejlődési pályát, amely az egyenletes növekedés alapjait rögzítette. A rendszerváltást követő évek brutális sokkja után (eltűnt másfél millió munkahely, ezerszámra zártak be, szűntek meg cégek és vállalatok) a halvány remény is remény volt. Az 1996-1997-es évek fordulópontot jelentettek, mert nőtt a GDP, a munkahelyek száma, a reálkereset és emelkedett a fogyasztás.

A növekedés vitorláit dagasztotta, hogy soha nem látott nagyságrendben érkezett a működőtőke Magyarországra, multinacionális (és annál kisebb) cégek egész sora látott komoly fantáziát hazánkban. A gazdasági felzárkózás megvalósítható forgatókönyvnek tűnt, még akkor is, ha az uniós csatlakozás környékén az olyan túlzottan derűlátó jóslatok születtek, amilyen az egykori SZDSZ-es gazdasági miniszterhez köthető. A „pannon puma” (vagyis Magyarország) olyan öles léptekkel dolgozza le az Ausztriához mért lemaradását, hogy tíz éven belül beérheti Budapest Bécset – így Kóka János. Ez az elképzelés már az elhangzásakor is inkább megmosolyogni való volt, de utólag olyan bántóan hruscsovi hangszerelésűnek tűnik, amely méltatlan egy felelős kormány tárcavezetőjéhez. Könnyű ma azt mondani, hogy mindebből semmi nem valósult meg, de ezt 2004-ben is pontosan lehetett tudni.

A kocka idehaza is nagyot fordult. A gazdaság 2006-tól lejtmenetbe került, a 2008-as világgazdasági válság egy minden értelemben legyengült országot vágott gyomorszájon. De ez csak a vég kezdete volt, mert a populizmus mérgező injekcióit Orbán igazán ekkor kezdte befecskendeni Magyarország testébe. Mindennek nem kizárólag politikai következményei lettek, bár önmagukban azok is súlyosak volnának. Hazánkban felütötte a fejét a „menekülési ösztön”. Hirtelen tízezrek döntöttek úgy, hogy nem idehaza keresik a boldogulásukat.

Nyilván az ilyen döntések nem vezethetőek vissza egy okra. Mégis a leghatározottabban gondolom, hogy a magasabb német, ír, osztrák és angol fizetések mellett nagyon sokan az egyre kibírhatatlanabb országgal is szakítani akartak (ha időlegesen is), azzal, amelyet korábban nem kívántak elhagyni.

Kalandvágy! – legyintett a miniszterelnök, ezzel ütötte el, amikor a parlamentben azzal szembesítették, hogy drámai mértékben felgyorsult a külföldre távozó magyarok száma. Szó sincs erről. Sokkal inkább egy basáskodó, a feudalizmus és vele a hűbéri viszonyok sok elemét magánviselő, ugyanakkor alapvetően bugris és félelemmel teli országból keresik a kijáratot mindazok, akik nem akarnak a hazai reménytelenségbe és kilátástalanságba belekeseredni, és még éreznek magukban annyi erőt, hogy mozduljanak.

Nagyjából félmillióra tehető azoknak a magyaroknak a száma, akik az utóbbi években vállaltak munkát valamelyik nyugat-európai országban. A szám önmagában mellbevágó, de a jobb érzékelhetőség kedvvért hadd írjam ide: ez megegyezik Szeged, Pécs és Debrecen teljes lélekszámával. Ha úgy tetszik: Magyarországról e három jelentős vidéki város „eltűnt”.

Ez a dráma, hogy visszatérjek a nyitó kérdésre adott rövid válaszhoz. El sem tudjuk képzelni, milyen lenne ez az ország az említett három város nélkül, pedig átvitt értelemben már egy ilyen ország mindennapjait éljük. Ötszázezer, többségében jól képzett magyar hiányzik itthon, akik nélkül a gazdasági növekedés, a fejlődés, az innováció, a felzárkózás még inkább herkulesi feladat, mint velük. Ha nem éppen reménytelen.

Ehhez más is kell, mint a hiányzó félmillió.

Szerző
Bod Péter publicista

Két faroktól rettegnek

Kénytelen vagyok azt hinni, hogy a rogyadozó léptekkel csűrdöngölő államhatalom súlyos stabilitási veszélyt lát a Magyar Kétfarkú Kutya Pártban. Az illetékes elvtársak értik a viccet, de nem szeretik.

Van abban valami igazán szánandó, ahogyan almon nevelt potentátok – amúgy helyesen – megérzik a humor gyilkos veszélyét, és epeútjaikon át reagálnak rá. Régi igazság: akinek humora van, mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes. (Emlékezünk rá: már 2010-ben az (egyfarkú) minisztérium helyreigazítást követelt a Hírcsárda viccportáltól: „…a Hoffmann Rózsa a focipályán is engedne buktatni címmel megjelentetett írásában megtévesztő módon, szó szerinti idézetként adott közre egy, az államtitkár által soha el nem mondott szöveget.”)

A kétfarkúak azóta kitalálták, hogy nemcsak kinevettetik a magas portát, hanem kreatívan hasznosak is lesznek. A kátyús, töredezett járdákat – saját költségen - szépen kifestik, ami mutatós és figyelemfelkeltő. Most rongálás miatt indult ellenük eljárás, ami hasonló a dühében toporzékoló egykori pártállam „sajtórendészeti vétségéhez”. Így toppant ma a lábacskájával az Orbán-rezsim.

Az meg, hogy Bud Spencerről egy performansz erejéig parkot neveztek el Óbudán, hagymás babbal és emlék-tömegverekedéssel – stílszerűen – pofon ütötte az önkormányzatot. Aki elolvassa kínos és arrogáns közleményüket, megértheti, hogy a poént felfogni képtelen szolgáknál csak az iszonyúbb, ha megpróbálnak ők is vicceskedni.

Csak tudnám, miért épp a kétfarkúaktól vannak ennyire besz@rva...

Szerző