Előfizetés

Sosincs késő, hogy farkat növessz!

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2016.07.18. 07:47
Hajdu Szabolcs középen a legjobb férfi alakítás díjával és a fődíjjal, előtte kisfia, Hajdu Zsigmond, jobbra felesége, Török-Ill
Karlovy Vary büszke A kategóriás nemzetközi fesztivál. Nem nagy, még mindig inkább barátságos. Komoly fesztiválüzem, sok száz film megy be az elején, és jön ki naponta a tizenegy hivatalos (plusz még néhány alkalmi) vetítőhely vásznaira. Kora reggeltől késő éjszakáig folyik a mozizás, és mindig fiatal mozirajongók tömegei ülnek a bejáratok előtt jegy híján, de türelmesen, hogy a kezdés előtti percekben az üres helyekre beengedjék őket. Az idei fesztivál filmjei is eljutnak a magyar mozikba. Érdemes előre készülni rájuk.

Sosincs késő, hogy farkat növessz! – biztatott a legszellemesebb szlogen a legbizarrabb versenyfilm plakátján idén Karlovy Varyban. A versenyprogram legmeghökkentőbb történetében egy középkorú nő azon kapja magát, hogy hosszú, húsos farka nőtt.

A film egésze és a bizarr ötlet kidolgozása ugyan hagyott kívánnivalókat maga után, de a másság és az előítéletesség ilyen frappáns keretbe foglalása láttán érthető, hogy a Zoológia című film elnyerte a Zsűri Különdíját. A fiatal orosz rendező, Ivan I. Tverdovszkíj közvetlenül a Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjének fődíja után tehát elvitte idén a második legfontosabb nemzetközi elismerést a farka-nőtt Natasa történetével.

Hosszú, húsos metafora

Tverdovszkij már korábbi, első rendezésével, a Korrekciós osztállyal nevet szerzett magának. (Nálunk tavaly az orosz filmhéten lehetett látni.) Végigjárta és végig nyerte vele az elmúlt két évben a nemzetközi fesztiválokat. Abban a nehezen nevelhető gyerekek történetében bontotta ki a társadalmi szintű türelmetlenség, a mássággal szemben táplált kegyetlen előítéletek, az ember iránti tisztelet hiányának drámáját.

Az ironikus című Zoológiában merészen átlépte a realitás határát. Külön mutatvány, hogy egy képtelen helyzetet, a női testből előbukkanó állati farok működését milyen könnyedén helyezi hétköznapi környezetbe. Hősnője, az ötvenen túli Natasa egy tengerparti kisváros állatkertjének dolgozója, némi kelletlen helyi érzés után egy nap észreveszi, hogy szinte a földig érő, csupasz, vastag farka nőtt.

Próbálja rejtegetni, bár eleinte semmi nem változik: a kolléganői továbbra is éles nyelvvel gúnyolják zárkózottságát, megszólják divatjamúltságát, ő meg továbbra sem vesz részt a pletykálkodásokban, a nagy zabálásokban. Magányosan, az állatok között érzi igazán jól magát, velük beszélget, nekik örül.

Először orvoshoz fordul, de aztán letesz róla, hogy megváljon a kéretlen testrésztől. Közben romantikus kapcsolata szövődik az őt vizsgáló fiatal orvossal, akit éppen a hatalmas, állati testrész zabolátlan vadsága babonáz meg. Újabb bizarr ötlet: kiderül, hogy a farok remekül alkalmas szeretkezésre, sőt, a fiatal orvosban is erotikus vágyat ébreszt. Mégis, a fizikai változástól Natasa megkapja saját egyéniségét, kivirágzik, megfiatalodik, elkezdi élni az életét.

Ami az utcai járókelőknek ijesztő és taszító, az az ő életében felszabadító, különleges belépőjegy a boldogságba, a személyisége érvényesítésébe. Natasa elfogadja magát olyannak, amilyen. Itt fordul meg vele a világ: a szoknyája alól immár szabadon kilógatott vastag, csupasz farok rémülettel tölti el a környezetét, elküldik a munkahelyéről, kiveti magából a kisváros.

Tverdovszkij filmjében fokozatosan a társadalmi türelmetlenség, a másság gyűlölete metaforájává alakul az ártatlan állati testrész az emberi testen. A történet erős kritikának fogható fel a társadalmi szintű intolerancia ellen, de az is keményen benne van, amiről az író-rendező mondta Karlovy Varyban: „A mai Oroszország nem az egyéniséget ünnepli, hanem az uniformizálódást diktálja.”

Zoológia – a főszereplő FORRÁS: KVIFF

Zoológia – a főszereplő FORRÁS: KVIFF

Végül mindenki Natasa ellen fordul, pedig csak a saját életét akarja. Végül teljes magára maradottságában feladja a harcot, már nem küzd önmaga elfogadtatásáért. Hátborzongató, véres leszámolásra készülődik a film befejező jelenetében, a legkegyetlenebb módon akar megszabadulni a másság bélyegétől. A rendező e jelenet üzenetéről mondta: „A befejezés nagyon pontosan reflektál arra, ami ma Oroszországban történik. Úgy hiszem, egy nem olyan erősen totalitárius országban, mint a miénk, az a döntés szükségtelken lenne, ami a mi filmünk végén bekövetkezik.”

Szárnyak nélkül

Már észre sem vesszük, milyen kevés film szól a kétkezi emberek szerelméről. Vagy drámájáról. Vagy egyszerűen az életéről. Legfeljebb akkor kapjuk fel a fejünket, ki így, ki úgy, amikor olyan csoda történik, mint az idén Cannes-ban, amikor a veterán angol filmrendező, Ken Loach filmje, a Daniel Blake nyerte el az Arany Pálmát. És Daniel Blake nagyon határozottan kétkezi munkásember Loach történetében. A világ legeslegelső számú filmfesztiválja ezt díjazta.

Karlovy Varyban messze nem volt ilyen erőteljesen jelen a téma, de a tizenkettes versenymezőnyben mégis akadt egy film, az Apám szárnya című török versenydarab, amelynek hősei kétkezi emberek. Hozzá nem is török, hanem kurd munkások, akik a nagyváros egy építkezésén dolgoznak, távol az otthonuktól, a családjuktól. A történet végén a tragikus halált halt főhős felesége, mivel hogy csak a saját, kurd nyelvét érti, egy kukkot sem fog fel abból a jogi csűr-csavarból, amivel a török építési vállalkozó egy mozdulattal a nyomorba löki a családját.

Ritkán látni a mi tájainkon török filmet (hacsak historikus-szerelmes tévéfilmet nem), pláne, amelynek hősei a kisebbségben élő kurdok. (Egek! Ki nézné meg egyáltalán?) De volt egyszer a nyolcvanas évek elején nálunk is egy filmbemutató, egy kurd rendező kurd emberekről szóló török filmje érkezett Budapestre. Az volt a címe: Yol, azaz Út. Rendezője Yilmaz Güney, aki Törökországban többet volt felnőtt fejjel börtönben, mint szabadon politikai aktivitása, a kurdok függetlenségéről hangoztatott nézetei miatt.

Egy sor filmet jegyzett mégis, mert úgy dolgozott, hogy amit ő a börtönben forgatókönyvnek megírt, azt asszisztense, Serif Gören leforgatta filmnek. Szigorúan és pontosan követve Güney börtönből kijuttatott utasításait. Az Út is így készült. Öt rab útját kísérte végig a film, akik pár napos eltávozást kaptak a börtönből. A legelső történet feledhetetlen. Torokszorító szépsége az emlékezetben is eleven, pedig annak már több mint harminc éve, hogy pár napig Budapesten is látható volt. (Aztán valamilyen külföldi potentát érkezése miatt szempillantás alatt levették műsorról a kényelmetlen filmet a nyomorult kurd sorsokról.)

A legelső történetben a hazatérő férj megtudja, hogy a felesége prostitúcióra kényszerült. A család nem bocsát meg neki, lakolnia kell, kiszolgáltatja a férjnek. A férjnek kell a halálos büntetést végrehajtania, tehát útra kel az asszonnyal a hófödte, kihalt tájon. Kettőjük küzdelmes útja a film. A szinte egyetlen szó nélküli birkózásuk a hóval, a hideggel, a természet és a hagyományok engesztelhetetlen keménységével döbbenetes erejű, érzelmileg feszült dráma a vásznon.

Az érzelmek vihara bent, a természet jeges közönye kint – az ellentétből páratlan emocionális hatás születik. Az asszony nem jut el a büntetésig, lassan kiszáll belőle az erő, elhagyja az élet, nem bírja tovább. A haldoklót a férj büntetés helyett próbálja védeni a fagytól, saját testével mentené, de hiába. Akkoriban még nem volt divat minimalista filmstílust emlegetni, de Güney és Gören pontosan tudták, hogy a havas, kietlen pusztaságban egyetlen szó dialógus nélkül, csak két emberre figyelve milyen is a lelket összeroppantó fájdalmú filmdráma.

A török versenyfilm juttatta eszembe, vajon hol van most ez a filmcsoda? Güney megszökött a börtönből, elhagyta Törökországot. Távollétében megfosztották állampolgárságától, és még plusz 22 év börtönre ítélték. Güney Párizsban vágta össze a filmjét, Svájc benevezte az 55. Oscarra, de az Út nem került a jelöltek közé, hazájában betiltották, csak 1999-ben oldották fel a tilalmat. Cannes-ban viszont 1982-ben Arany Pálmát és FIPRESCI-díjat nyert. Güney 1984-ben rákban meghalt, halálát követően őrületes huza-vona indult a film jogaiért.

Karlovy Vary minden évben előrukkol pár klasszikus meglepetéssel, egyik programjában a filmtörténet mesterművei között válogatva, pár remekművet felújított formában mutatnak be a fesztivál idején. Talán egyszer valakinek eszébe jut a Yol, s egy új életre keltett kópián ismét találkozhat vele a világ.

Intim megvilágításban

Ahogy Ivan Passer remekműve, a digitálisan felújított Intim megvilágításban új életre kelt az idén Karlovy Varyban. A cseh új hullám Forman, Menzel, Nemec mellett meghatározó személyisége, a ma Kaliforniában élő 83 éves mester (a Sztálin című filmjében Zsigmond Vilmos volt az operatőre) ugyan nem lépett most színpadra fél évszázada készült filmje friss bemutatóján, de ott volt a női főszereplője, Vera Kresadlová. Ő arról is nevezetes, hogy az egyetlen hivatásos színész volt, aki ötven éve Passer kamerája elé állt az azóta klasszikus remekműként emlegetett filmben.

Passer egy interjúban elmondta, nem akart hivatásos színészekkel dolgozni. A film maga egy vidéki házban töltött egyetlen nap története, amelyben régi barátok, egy amatőr vonósnégyes tagjai zenélnek. Más alig történik. (Csak az élet történik, tehetjük hozzá – az élet azon az elragadó, csodálatos szemüvegen át nézve, ahogy azt csak a cseh új hullámosok tudták láttatni!) Passer, aki az Egy szöszi szerelme és a Tűz van babám! filmnél társírója volt Formannak, maga írta az Intim megvilágításban könyvét is. Azt nem akarta, hogy színészek tanuljanak meg játszani a hangszereken, még kevésbé, hogy imitálják a zenélést, inkább a prágai zeneiskolából választott civil szereplőket. A vidéki életet szeretetteli iróniával és a klasszikus cseh humorral bemutató filmjéhez a karakterek természetes jelenlétét tartotta fontosnak.

A filmbeli családhoz tartozó, frenetikus humorú nagymama szerepére eleinte nem talált szereplőt. Végül a Vencel tér egyik padján üldögélő ismeretlen öregasszonyra figyelt fel, beszélgetni kezdtek, s rájött, hogy megtalálta az ideális szereplőt.

Egyetlen színésze, a ma, még 72 évesen is szép arcú Kresadlová az ötven évvel ezelőtt készült filmben egyszerűen gyönyörű. Ő volt akkor Milos Forman felesége, szült is neki ikerfiúkat, de nem követte az emigrációba Formant, mint nyilatkozta, nem akart külföldön élni. (Érdekesség, Forman később ismét megnősült, a Kaliforniában vele élő, jóval fiatalabb cseh felesége ugyancsak ikreket szült neki, a két ikerpár – a cseh testvérek színházi és filmes emberek lettek - jó testvéri szeretetben tartja a családi kapcsolatot.)

Ivan Passer az egykori újhullámos időkre így emlékezett most Karlovy Varyban: „Egy csapat fiatal filmcsináló – egy brancs voltunk. Tudtuk, egyikünk kiugrása, személyes sikere az egész társaságnak áttörést hoz. Ezért is nagyon odafigyeltünk egymás munkájára, elolvastuk egymás forgatókönyvét, megkritizáltuk, szigorúan megbeszéltük. Emlékszem, Menzel maga akarta eljátszani a fiatal fiú szerepét a Szigorúan ellenőrzött vonatokban. Mondtam neki, ne tedd, nem jó ötlet, öreg vagy hozzá. Erre inkább Vaclav Neckart választotta és Oscar-díjat nyert a filmmel.”

A még filmterveket dédelgető Passer a már klasszikus múltból a képlékeny jelenbe így néz át: „A politikai cenzúra kötött egy csapatba minket, a szocialista realizmus kényszerítő nyomása tartott meg szorosan egymás mellett… Állandóan mondom a tanítványaimnak, dolgozzanak közösen együtt, mert úgy sokkal erősebbek, mint külön-külön. De ma az individualizmus a trend. Ma a pénz sokkal nagyobb szerepet játszik, mint korábban, s ez főként az újító, szokatlan forgatókönyvek kiválasztásában jelent kemény akadályt.”

Hajduék Karlovy Varyban

Még a fődíj átadása előtt, amikor a legjobb színészi alakításért járó kisebb termetű Kristály Glóbuszt vette át Hajdu Szabolcs Karlovy Varyban, már gondolhattuk, páratlanul pártatlan elnöke volt az idei nemzetközi zsűrinek. Az olasz Maurizio Barucci író, forgatókönyvíró (a Matteo Garrone-rendezte világsikerű Gomorrah társ-forgatókönyvírójaként lett ismert és nyert egy sor díjat) elnökölte a zsűrit. Megtehette volna, hogy – mint ez meg szokott történni a fesztiválok zsűrijében – kialkudja honfitársának, az egyébként ragyogó játékával megnyerő Toni Servillónak a férfialakítás díját a Confessions (Gyónások) című filmért.

Senki nem kiabált volna bundát, az artisztikus látvánnyal lenyűgöző jéghideg filmben Servillo kartauzi szerzetesként elegánsan hozta a formáját, simán elvihette volna a díjat. De nem. Hajdu kapta meg, aki valóban remekel színészként is. És ezért a tisztességes művészi következetességért mély kalapemelés Barucci előtt: a legjobb férfiszereplő díját az Ernelláék Farkaséknál című (fődíjas) magyar film főszereplője kapta meg a nemzetközi zsűritől. Rá pár percre meg átvette a fődíjat is. Ez szenzációsan elegáns döntés volt!!!

A színpad mögött rögtön megkérdezték a cseh tévések Hajdutól, mit szól hozzá. És Hajdu, az idei legjobb színész Karlovy Varyban a következőket szólta hozzá: „Könnyű volt megcsinálni, mindig így rendezek filmet. Nem kívülről rendezem a színészeket, hanem általában belülről. Eddig hat játékfilmet csináltam és mindegyiknél az volt az érzésem, mintha játszottam volna benne. Bár nem vagyok a kamera előtt, mindig megérzem azt, ami a kamera előtt történik. Most éppen látható is voltam. Hogy most megkaptam ezt a díjat, az igazából a legnagyobb meglepetés, mert én magamat nem tartom számon színészként.”

De tudjuk, ez, mármint a teljesítmény minősége egyáltalán nem a számontartástól függ. Szerencsére egészen mástól. Mondjuk?

Hősök, akciók, reakciók
A cseh visszhangban a büszkeségé volt a legerősebb szólam azután, hogy a fesztiválon megtartották az Anthropoid című film világpremierjét. Mindenki a csehszlovák ellenállás hősiességéről beszélt és cikkezett, elégedett és elismerő hangok dicsérték Sean Ellis rendezőt, s a tényt, hogy brit filmesek hatásos moziban állítottak emléket a csehszlovák ellenállás hőseinek, akik a náci birodalmi helytartó, Reinhard Heydrich ellen 1942-ben sikeres merényletet követtek el.
A sajtókonferencián megkérdezték a színészektől, mit éreztek, amikor a nyitógálán először látták a filmet. Négy főszereplő válaszolt.
Jamie Dornan (A szürke ötven árnyalata): „Elfogott a félelem.”
Cilian Murphy (Eredet, A sötét lovag): „Boldog voltam, hogy benne lehettem.”
Anna Geislerová (az Oscar-jelölt Zelary-ban Cserhalmi György partnere): „Sírtam.”
Alena Mikulová (az anya, akinek a nácik levágják a fejét): „Büszke vagyok, hogy csehnek születtem.”

Esterházy vonzó "irodalmi labirintust" teremtett

A kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotójaként méltatta a német sajtó Esterházy Pétert. Csaknem valamennyi jelentős lap és egyéb sajtóorgánum rövidebb-hosszabb nekrológgal emlékezett meg a múlt csütörtökön elhunyt Kossuth- és Herder-díjas íróról, kiemelve, hogy az irodalmi Nobel-díjas Kertész Imre és Nádas Péter mellett a legnagyobb kortárs szerzők között tartják számon, és a magyar irodalom posztmodern nemzedékébe sorolják.

Die Zeit szerint Esterházy Péter irodalmi labirintust teremtett, amelyben az olvasó szívesen eltévedt. A kortárs irodalom egyik legnagyobb alakja volt. Nem tud többé mesélni nekünk. Egyik legnagyobb műve a Harmonia Caelestis volt, a regény apjáról. A modern irodalom talán legnagyobb apa-alakját teremtette meg, egy szent és profán mitológiai alakot. Tíz éven át írta, s felsorakoztatott mindent, ami a 20. század irodalmi avantgárdját annyira jellemzi. Ezt a művét gyakran Vargas Llosa, Cortázar és García Márquez művészetéhez hasonlítják.

A Die Weltben úgy fogalmaznak, hogy Esterházy Péter volt a filozófus a magyar irodalom hármasfogatában, a holokauszttúlélő Kertész Imre, illetve a másik irodalmi nagyság Nádas Péter mellett. Műveiben az események olyan darabokból állnak össze, mintha egy kaleidoszkópon keresztül szemlélnénk a világot. Olyan posztmodern ez, amelyben tényleg egy filozófus szíve dobog. Esterházy nagyszerű elbeszélő volt, aki tudta, hogy a történelmi események számára konkurenciát jelentenek az emberek saját élményei. Mestere Ottlik Gáza volt, az Iskola a határon című művével. Igazi moralista volt.

A Frankfurter Allgemeine Zeitung megjegyzi, hogy Esterházy Péter már első, 1976-ban megjelent Fancsikó és Pinta című novelláskötetében szakított a szocialista realizmussal, s a párt által követelt valóságábrázolás ellen fordult. Műveiben a szavak jelentésével játszott, a mesélőt különböző szituációban helyezte el. Egyik pillanatról a másikra vált ismertté 1979-ben megjelent Termelési regényével, amely csak 2010-ben jelent meg német fordításban.

Bár Magyarország egyik legtehetősebb nemesi családjának sarja, ő maga szerény körülmények között nőtt fel. Családja csak 1957-ben térhetett vissza Budapestre. A legtöbb művét német nyelvre is átültették. Viaskodott Orbán Viktor jobboldali populista miniszterelnökkel és pártjával, a Fidesszel. Az újfajta cenzúra hatásait 2012-ben érezhette, amikor egy művét megcsonkították.

Búcsú Esterházytól: Irónia a hatalom ellen címmel emlékezett meg az egyik legnagyobb olasz lap, a La Republica a magyar íróról. Az Andrea Targuini által jegyzett írás Esterházy elvhűségét emeli ki, az "elvek fiának" nevei a "nagy magyar írót", aki "a kommunistákat és Orbánt egyaránt bírálta". Élete utolsó pillanatáig "főszereplő" (közszereplő, aktív) volt, Hasnyálmirigy napló című kötete alig három hete jelent meg a gyönyörű Vörösmarty téren rendezett idei könyvvásáron, amelyet még maga nyitott meg, olvasható az olasz méltatásban.

Esterházy, Magyarország hangja címmel jelent meg emlékezés a múlt csütörtökön elhunyt magyar íróra Giorgio Pressburger olasz-magyar író tollából a Corriere della Sera legnagyobb olasz napilap kulturális rovatában. Az Esterházy Pétert személyesen ismerő Pressburger visszaemlékezésében úgy fogalmazott, a fél világ olvasói veszítették el egyik kedvenc írójukat. "Elhunyt az író, aki lelket adott hazája történelmének a Habsburg-korszaktól a kommunizmus szakadékáig. Kertész Imre után Európa egyik legfelvilágosodottabb tudatát veszítette el" - írta a Budapesten született olasz író.

Esterházy, az író, aki futballista volt címmel közölt megemlékezést Esterházy Péterről az ABC című spanyol napilap vasárnapi számában. A szerző, Mercedes Monmany irodalomkritikus, cikkében kifejtette: a demokrácia "megérkezése" előtt, és mielőtt 2002-ben a magyar nyelvet "megkoronázták" Kertész Imre irodalmi Nobel-díjával, a vasfüggöny mögötti országok írói közül éveken át Esterházy Péter volt a nemzetközileg legismertebb a cseh Milan Kundera mellett.

Politikai másként gondolkodó, a totalitarizmus vitriolos kritikusa, a szabadság védelmezője, kreatív újító - írta Esterházyról, akit Kertész Imre "irodalmi cinkostársának" nevezett. A kritikus szerint Esterházy fantasztikus mestere volt a szövegek ötvözésének, műveiben keveredtek az önéletrajzi és történelmi elemek, a humoros és bálványromboló paródiák, hatalmas műveltségének állandó jelenléte mellett.

A fél világ olvasói veszítették el - Töredékek Esterházy Péterről

Rónay László
Publikálás dátuma
2016.07.18. 07:45
Péntek éjjel a Petőfi Irodalmi Múzeumban virrasztással búcsúztak az írótól FOTÓ: TÓTH GERGŐ
A hétvégén pályatársak, barátok olvasók és rajongók személyesen emlékezve búcsúztak a múlt héten elhunyt Esterházy Pétertől. A Kossuth-díjas íróra emlékezve több százan virrasztottak a Petőfi Irodalmi Múzeumban a péntek éjfélig tartó rendezvényen felolvasással és gyertyagyújtással, de felolvasást tartottak Sepsiszentgyörgy főterén is. A Bánkitó Fesztivál résztvevői papírhattyúkkal és felolvasással búcsúztak a népszerű írótól. 

A New York Times mellett német, olasz és spanyol lapok közöltek emlékező írásokat Esterházy Péterről. Giorgio Pressburger író az olasz Corriere della Sera hasábjain úgy fogalmazott a fél világ olvasói veszítették el egyik kedvenc írójukat. Pressburger hozzátette: elhunyt az író, aki lelket adott hazája történelmének a Habsburg-korszaktól a kommunizmus szakadékáig. Kertész Imre után Európa egyik legfelvilágosodottabb tudatát veszítette el – jegyezte meg a Budapesten született olasz író. Összeállításunkban Rónay László búcsúzó írását közöljük, aki szerint nevezhetjük Esterházyt az irodalom hősének, aki utolsó leheletéig szolgálta a kultúrát.

Amikor szakított a matematikával, piarista tanára nyilván dühödten szitkozódott, hiszen véleménye szerint minden más hiábavalóság. Ám az irodalomnak és általában az irodalmi modernségnek óriási nyereségét hozta ez a fordulat. Írói tehetségére emlékezetem szerint Jelenits István figyelt föl. Ő küldte édesapámhoz a Vigilia szerkesztőségébe. (Ezt a jelenetet Esterházy meg is írta.) Akkor talán már készen állt Fancsikó és Pinta című kötetének anyaga. Az igazi robbanást persze nem ez okozta, hanem az 1979-ben megjelent Termelési regény, amellyel sikerült felháborítania a marxista szemlélet nemes képviselőit, s alaposan feladta a leckét a kritikusoknak, akik tisztában voltak ugyan a posztmodern fogalmával és jelentőségével, de minden elismerő szavukat patikamérlegen kellett kimérniük, megfelelő ellensúllyal a másik oldalon.

Emlékszem arra a tanszéki értekezletre, amelyen Király tanár úr elfúló lélegzettel szidalmazta a művet (nem egyedül, szokatlansága valóban ingerelt sokakat) és annak a véleményének adott hangot, hogy az ifjú tehetség „megtér”. A 29 éves fiatalembernek persze nem kellett megtérnie, hívő katolikusként komoly hittani ismeretekkel a modern keresztény életszemlélet képviselője volt és maradt, ahogy akkor mondták, tudatos világi hívő, aki szakítani akart a megrögzült nézetekkel és az egyház belső megújulását sürgette, kendőzetlen őszinteséggel fogalmazva meg véleményét.

Nem tudom, hány éves lehetett Dóra lánya, amikor a Tövis utcai kis templomban az oltár mellé készített baldachinra mászott (körmeneteken ez alatt viszi a pap az Oltáriszentséget, áldást osztva jobbra-balra), és onnan szemlélődött, mert a magasból többet lehet látni.

Az idősebbek fejüket csóválták, a hevesebbek szentségtörést emlegettek, a fiatalok érdeklődve figyelték a történést. Esterházy Péter művei is így osztották meg az olvasókat az író haláláig. Felháborodott elutasítása, elismerés és rajongás kísérte szinte minden műve megjelenését. Ízlésére utalt gesztusaival: kézzel lemásolta Ottlik Géza korszakos regényét, az Iskola a határont, beleérző hűséggel írt Esti Kornélról, szeretettel idézte Mándy Ivánt.

Egyik sem volt ugyan posztmodern szerző, de új irányt szabtak a magyar prózának, és vele az életről való gondolkodásnak is. Esterházy Péter is a megingathatatlan őszinteséghez, a kertelés nélküli beszédmódhoz vonzódott. Parancs János temetése után váltottunk erről néhány szót és az sem volt véletlen, hogy Kertész Imréhez meleg barátság fűzte.

Meggyőződése szerint az igazi író számot vet kora eseményeivel, és őszintén módja el róluk véleményét. Sosem tett lakatot a szájára, egyértelműen, szépítés és mellébeszélés nélkül beszélt, nem törődve a mindenkori hatalom elvárásaival. Megszámlálhatatlan külföldi és magyar irodalmi díj birtokosaként irodalmunk elvitathatatlan tekintélyeként szemlélték növekvő számú hívei, de az állami kitüntetést, Kossuth-díjat csak 1996-ban kapta meg. A hatalom kegyosztói sosem szeretik az őszinte beszédet, még kevésbé a bírálatot.

Esterházy néhány közéleti cikke nyilván feldúlta kedélyüket, bal- és jobboldalon egyaránt. Ugyanakkor nevét és alkotásait egyre több nyelvterületen ismerték meg és a modern magyar próza zászlóvivőjeként tartották számon Angliától Oroszországon át Törökországig. (Ha pontosan számolok: 24 nyelven adták ki műveit.) Érdekelte, hány híres akadémia választotta tagjául? Aligha. Sikerre szomjas kortársai nyilván elszálltak volna, ha a berlini Akademie der Künstler tagjai lehetnének. Neki arcizma sem rezzent.

Egy grófi ivadék tud viselkedni, még akkor is, ha ellenségnek minősült a család, kitelepítés, jogfosztás lett osztályrészük. Ezek az évek mégsem száműzetésnek, hanem élettapasztalatokkal bővítőnek bizonyultak. A majdani pofonokra való felkészítését szolgálták. Némelykor rá kellett döbbennie, hogy a kor satuja senkit sem kímélt, még édesapját sem. De talán épp ez a felismerés telítette a gyengék, a kiszolgáltatottak iránt megnyilvánuló együttérzésére, olykor felháborodott védelmezésére. Mint tudjuk, a hatalmasok számára, akik szolgasorban tartják a nyomorultakat, ez is bosszantó, ellenszenves magatartás, amelyet hű kiszolgálóik sietve megbélyegeznek.

Nevezhetjük Esterházyt az irodalom hősének. Utolsó leheletéig szolgálta a kultúrát. Hőstett volt, ahogy halálos betegsége szorításában hitet tett az írott szó mellett a könyv ünnepén. Megjelenését megrendítő, felejthetetlen gesztusaként értékelték mindazok, akik özönlöttek a megnyitóra. És hőstett volt az is, ahogy már-már objektív távolságtartással beszámolt betegsége előrehaladásáról a Hasnyálmirigynaplóban. Kevés megrázóbb olvasmányt ismerek. Egy ember, egy író, aki halhatatlan, szemközt találja magát az elkerülhetetlen véggel. Babits Mihály Jónás imájának emléke merül fel bennem olvasása közben: írni kell, amíg a Gazda engedi, amíg megrongyolt egészségünktől telik.

2015-ben a kórházban összefutott Cserhalmival, a színésszel (rákos beteg feleségét kísérte). Beszélgettek és egykettőre Istennél jártak, hogy magyarázatot találjanak az emberi szenvedésre. (Nincs magyarázat, csak beletörődés.) Nem is olyan régen valamelyik lapban beszélgetést olvastam a színművésszel. Elmondta, mekkora hatást gyakorolt rá az író, aki példát mutatott a türelemről, a belenyugvásról. Pedig – amint naplója mutatja – néha annyira szenvedett, hogy szinte nyüszített. Mégis írt. Az író ír, amíg teheti, mert ez a mestersége, ezzel gazdagíthatja az olvasókat, akik előbb-utóbb ugyancsak szembetalálják magukat az elkerülhetetlennel.

Esterházy készült erre a találkozásra. Készült, de egyetlen pillanatra sem veszítette el méltóságát. Fájdalmairól, megtöretettségéről csak naplójában vallott: „Mit lehet tenni, ha a test, amely addig mindenestül a munkát szolgálta, egyszerre az írás ellen fordul? - olvassuk a napló mondanivalójának összegzésében. – Hogyan rögzíti a napjait az író, akinek minden műve a valóság és költészet szétszálazhatatlanságára épül? Mi történik az ’ontológiai derűvel’, amikor a halálos betegség mindennapi gyakorlattá válik? Megírható-e szerelemként a hasnyálmirigyrák?” Nem, a hasnyálmirigyrákba nem lehet beleszeretni, megszokni sem.

Írni mégis lehet róla és közben minden más egyébről is: a végső kérdésekről, életről és halálról is. Kosztolányi – Esterházy egyik kedvence – megírta rádium-élményeit, olvassuk a napló egyik bejegyzésében. „A Réz Pál-os kötetben rálapozok az írást követő versre. Ki más engedné meg magának a nyitó rímet? Ekkora pofátlanságot! Egy vézna kisfiú arcomba bámul / Amint kinézek fülkém ablakábul. Csodálatos. A beszámoló egyetlen szóval sem említi, nem is sejteti, miért van ott Kosztolányi. Mintha csak egy érdekes helyre keveredett volna, és akkor erről beszámol kedves publikumának. Milyen utolsó mondat! Élni, élni, föltekinteni a napra, vagy eltűnni, meghalni, s ami svédül olyan lágyan hangzik, mint valami dajkaének, mint a gyermekgügyögés, és csak ennyi: Dö.”

Lassan elhalkul a dajka éneke. A nap azonban tűz tovább, és él tovább Esterházy Péter is. Ha máshol nem, az irodalomban és olvasói szívében.