Előfizetés

Csak az üzenet

Történjen bármi a világban, az a jelenlegi magyar hatalom embereit kizárólag arra ösztönzi, hogy saját politikájukat igazolják. S minél szörnyűbb eseményeknek vagyunk tanúi, annál ellentmondásosabb ez az önigazolás.

A borzalmas nizzai tragédia, majd a váratlan, de elvetélt - és ugyancsak áldozatokkal járó - törökországi puccs természetesen megszólalásra késztette Orbán Viktor fegyverhordozóit is. De míg a kedves vezető a francia elnöknek küldött táviratában részvétét fejezte ki - és nem többet -, famulusai kommentárjaikban igyekeznek az ő kedvében járni. Márpedig úgy érzik, ezt főképp azzal érhetik el, ha a tervezett népszavazásra hívják fel a nép figyelmét.

Vagyis egy terrorakciót, valamint egy puccsot - amelyet Szijjártó miniszter szerint "terrorcselekménynek is lehet nevezni" - alkalmasnak látnak arra, hogy üzenjenek. Újra. De nem pusztán az ő népüknek - ez is elég fontos nekik -, hanem Brüsszelnek is. Mivel úgy gondolják, az unió (is) tehet arról, hogy idáig jutottunk. Nizzáig, meg előtte a brüsszeli és a párizsi merényletekig, valamint addig, hogy Törökországnak immár egészen különleges helyzete lett Európában.

Itt ugyan egy pillanatig megbicsaklik a propaganda, mert a külügyminiszter szorosabbra fűzné a kapcsolatokat Erdogan országával, a Fidesz frakcióvezetője viszont aggódik. Kósa Lajos szerint ugyanis a török puccs jó lecke, hogy az unió nem bízhatja saját határai védelmét másokra. Akkor most mihez is tartsuk magunkat?

De ez csak apró kis kitérő - bár nem lényegtelen -, a fő csapásirány marad. Nizza, vagy terror, vagy a török helyzet mind csak arra jók, hogy meggyőzzük a mi népünket, helyes úton járunk. A helyes út pedig azt jelenti, hogy az Európai Unió nem tehet azt velünk, magyarokkal, amit akar. Ezt pedig nem csak mondanunk kell, hanem szavazni is rá, hogy a mi drága kormányunk belevághassa a brüsszeli urak szemébe.

És az sem számít, hogy a népszavazás kampánya hivatalosan még el sem kezdődhetne. Tulajdonképpen ez nem is kampány, hiszen a hatalom propaganda-gépezete hat éve egyfolytában működik és fog is még sokáig (ha hagyjuk).

Ki törődik ilyenkor Nizzával, Ankarával, áldozatokkal. Csak az üzenet - az a lényeges.

Álmok álmodói

Állt Párizsban egy Szent Antalról elnevezett bástya, amelyet egy idő után elkezdtek börtönnek használni. Ez az épület a zsarnokság legismertebb jelképe, a Bastille Saint-Antoine, röviden a Bastille. A valóságban nem volt nagyon rettenetes hely, a rabok látogatókat fogadhattak, sőt, mint a lexikon írja: „a cellájukat maguk rendezhették be, és inasukat is magukkal hozhatták, az előkelőbbek a kormányzó asztalánál étkezhettek, a megbízhatóbb foglyok pedig néhanapján Párizsba is kimehettek. Volt rá eset, hogy a foglyok saját biliárdasztalt hozattak a börtönbe.”

Ez volt az az épület, amelynek a lerombolásával minden forradalmak legnagyobbika 1789. július 14-én kirobbant. Miután a forradalmárok legyilkolták a főleg rokkantakból (invalidusokból) álló őrséget (amely előzőleg megadta magát), elvonultak ünnepelni, énekelni és táncolni. Ekkor egy élelmes ember, bizonyos Pierre-François Palloy kezébe vette az események irányítását és elkezdte bontani a börtönt, hogy kiárusíthassa a Bastille köveit, a polgárok pedig örömmámorban úszva vásárolták ezeket az ereklyéket, ahogy mi vásároltuk a berlini fal darabkáit. Így aztán körülbelül februárra el is fogyott a Bastille.

Vajon mostanra ugyanígy elfogyott-e a forradalom maga?

Még a XIX. században is minden magára valamit adó, gondolkodó ember számára szent ügy volt a forradalom ügye. Igaz ugyan, hogy a század végére Kossuth és Petőfi kultusza már egyértelműen nem a demokratikus követelésekről, hanem a nemzeti érzelmekről szólt, de azért még ünnepelték a forradalmárokat. A XX. században megváltozott a helyzet. Kun Béla, Szamuely Tibor, vagy Korvin Ottó védelmére ma sem vállalkozik senki, pedig ők is forradalmárok voltak, tele idealizmussal, nemes elszánásokkal és tettrekészséggel, olyan emberek tehát, akik általuk nemesnek vélt célokért hajlandóak voltak általuk is nemtelennek tartott eszközöket igénybe venni. Ma már ezt a szép szándékot némi távolságtartással szemléljük. Hol tévesztett utat a forradalom? Mikor vált álomból rémálommá? Van, aki az erőszak öncélú alkalmazását tekinti a fordulópontnak. De ez talán már maga is következmény. Annak következménye, hogy egyszer csak elveszítjük az kontroll képességét.

Lehet, talán csak én öregedtem meg. Volt nekem pólóm Che Guevara arcképével, hol van már? Régen rajongtam Marat-ért, Saint-Just-ért és Robespierre-ért. Megvetéssel gondoltam erre a Palloy nevű úrra, aki bizniszt csinált július 14-ből. Most sem szeretnék a kisszerűség ünneplésének hibájába esni, de már belátom, ha az olyanok irányították volna az eseményeket, mint ez az ügyeskedő Palloy, és nem olyanok, mint a szent Robespierre, éppen 40 ezer emberrel kevesebbnek vágták volna le a fejét a nyaktilóval. Mert ennyi volt a guillotine teljesítménye a forradalom alatt.

De talán kellenek azok a karizmatikus vezérek. Mi lenne velünk, ha nemzetünk vezetője egy jellegtelen, szürke hivatalnok volna, enyhe beszédhibával és kifejezetten csak a gombfoci iránti szimpátiával. Biztosan nem lenne neki kétharmados többsége a Parlamentben, úgyhogy muszáj volna szegénynek folyton egyeztetni az ellenzékkel. Sose lenne belőle király, az biztos.

Apropó, király. Nincs nagyobb uralkodónk, mint a karizmatikus személyiségű Hunyadi Mátyás, akinek annyira megvolt a társadalomban a kétharmada, hogy nemcsak az ellenzékkel nem kellett egyeztetnie a rendi országgyűlésben, hanem össze sem hívta a rendi országgyűlést. Így aztán tudott is intézkedni, amit akart, az történt. A korábbi magyar királyok éves bevétele 80-100 ezer aranyforint körül mozgott, ennyit tudtak megszavaztatni az országgyűléssel, a legügyesebbek néha kisajtoltak a népből 150 ezer aranyat. Mátyás kisajtolt évente 600 ezret. És el is költötte ezt a pénzt, például az álmaira, például arra, hogy megújítja Európát, ő lesz a császár, ő lesz Európa vezetője. És nem volt kontroll, nem volt senki, aki szólhatott volna neki, királyom, tönkreteszed szegény hazádat.

Mátyás, a karizmatikus, azt tehetett, amit akart. Így aztán ki is merült az ország, gazdaságilag és politikailag szétesett. Noha korábban offenzív háborúkat folytattunk a török birodalom ellen, Mátyás halála után nem bírtunk még egy használható védelmi erőt sem létrehozni, országunkat nem tudtuk megvédeni. És tönkrementünk vagy ötszáz évre.

Mi lett volna, ha egy kicsit kevésbé tehetséges ember ez a Mátyás? És nem szerez túlhatalmat, nem telepszik rá a haza nyakára? Talán jót akart. De nem ezért állítunk neki lovasszobrokat, hanem mert kellenek ők nekünk, mert szeretünk nagyot álmodni, és az a kényszerképzet, hogy tőlük, a karizmatikus vezetőktől, az ilyenektől és az olyanoktól, megkapjuk az álmot.

Az Emberi jogok nyilatkozata szerint: „Minden ember szabadnak és jogokban egyenlőnek születik és marad; a társadalmi különbségek csakis a közösség szempontjából való hasznosságon alapulnak.” Így kezdődött. Aztán jött Robespierre, jött a túlhatalom, a kontroll nélküliség, jött az „ő maga a nép, a forradalom, azt tesz, amit akar,mert naggyá, büszkévé varázsol bennünket” álmának ideje.

A történet újra és újra megismétlődik. Egymásra torlódnak az idők, nehéz észrevenni, hol is tartunk éppen.

Isten szórakoztatása

Ötletpályázatot hirdetett a kormány a Gellérthegy megújítására. A 40 millió forintos tender célja „olyan alternatíva kidolgozása a Gellérthegy revitalizációjára, amely építészeti, tájépítészeti, közlekedési, képzőművészeti eszközök használatával új tartalommal tölti meg a helyszínt, az épített és természeti környezet értékeinek megőrzése, a világörökségi cím, a műemléki védelem és a szellemi, szakrális tartalom (bármit jelentsen is ez) figyelembe vétele mellett.”

Nem kevesebbet üzentek, mint, hogy Buda sem ússza meg az „elligetesedést”. Aki ilyen pályázatot kiír(at), azt jelzi, hogy ami van, az neki nem tetszik, és a maga végtelenül demokratikus módján eltakarítja onnan.

Bő két éve statáriálisan elkergették a Citadella árusait, vendéglátósait, elzárták az egész területet valami homályos, de fel azóta sem fedett szent célra hivatkozva. Akkor írtuk: nem világörökségi aggályok, üzleti viszályok vezethettek a lezáráshoz. Valószínűbb, hogy a kormány meg kívánja valósítani a 2011-ben elhunyt Makovecz Imre terveit: Magyar Panteont kellene létesíteni a város szirtfokán, a körsétányon pedig Hungarikum utcát. Makovecz 2008-ban kifejtette: nagyon örülne, ha megjönne a politikusok esze, és lecserélnék a Gellért-hegy „ocsmányságait” valami méltóbb emlékműre, amit már meg is tervezett. Makovecz a panteon terveit nem felkérésre készítette, hanem - mint fogalmazott - "a Jóisten szórakoztatására". "A panteonban emléket állítanánk az összes fontos magyar személyiségnek Árpád királyunktól napjainkig. Gondoljunk csak bele, milyen lenne: halottak napján a fél ország összegyűlne ott" - nyilatkozta akkor. Makovecz 2011-ben így írt: "fontosnak tartom egy új, egységes magyarságtudatot és hagyományt megjelenítő építmény létrehozását."

2013-ban Orbán Viktor határozatot fogadtatott el: „Makovecz Imre hagyatékának méltó gondozása érdekében (...) felhívja a Miniszterelnökséget vezető államtitkárt, a belügyminisztert és az emberi erőforrások miniszterét, hogy tekintsék át Makovecz hátrahagyott terveit és az Országos Főépítészi Iroda bevonásával vizsgálják meg, hogy melyek érdemesek megvalósításra.”

Egy civil társulat időközben meghirdette a „Koronakilátó” projektet, gyűjtik is rá az aláírásokat. Egy tízemeletes panel magasságú gigantikus Szent koronát terveztettek a hegy csúcsára. Benne vendéglővel, konferenciaközponttal, csupa Ráhel- és Mészáros Lőrinc-kompatibilis vízióval. Mindez „az idelátogató turista számára „a magyar nép győzelmét hirdetné, amely képes mindent túlélni és győzedelmeskedni! Ékes bizonyíték lenne nemcsak a turista, de minden magyar számára hogy a Szent Korona és a magyar nép itt volt, itt van és itt is marad!”

Most jött el az idő, hogy a kormány bevegyen minden budai magaslatot. Biztosak lehetünk tehát benne, hogy az ötletpályázat a legbutább és legízléstelenebb díjnyertes terveket eredményezi majd, és ha ezeket támadják, akkor meghosszabbítják Bicskéig. (Csak pár hete, hogy a Csontváry múzeum pályázatán egy Felcsútra álmodott, stadion alakú kiállítóterem ötletét vette meg a kormány félmillió forintért.)

A magyarok istene meg ne szórakozzon, hanem óvja a Gellérthegyet!