Előfizetés

El nem mondott mondatok

Két nap, majd háromszáz halott. Gyászolnak Nizzában, Isztambulban, Ankarában. A legmegrázóbb képtől nem tudok szabadulni: a nizzai korlát előtt lehatott fejjel sír egy húszéves forma fiú, és egyfolytában csak azt mondogatja: apa, tegnap nem tudtam elmondani…

Még mostanában is belém hasít egy szinte napra pontosan 45 évvel ezelőtti emlék. Anyám kórházban feküdt, az orvos szerint napjai lehettek hátra, formáltam magamban a szavakat, hogyan mondjam el neki, milyen hálás vagyok a szeretetéért, a reggelente az ágyamhoz készített friss zsömlékért. De a mondatok túl hamisnak tűntek, aznap valami semmiséget fontosabbnak tartottam, nem mentem be a kórházba. Másnap hajnalban hívtak, azon az éjszakán meghalt. Bennem szorult a mondat. Csak egy aznap órák alatt elszáradt fa meghagyott törzse emlékeztet rá: anyám és a barackfa együtt haltak meg.

Azóta is szeretném valahogyan megfogalmazni és elmondani a felnőtt gyerekeimnek: az élet egy pillanat és kiszámíthatatlan. Persze mindenkinek megvannak a maga gondjai, a családja, az élete, a megannyi megoldásra váró teendője, a saját gyerekei… De amíg élnek a szülők, a nagyszülők, addig örülni kellene minden pillanatnak, amit együtt lehet tölteni. Amíg beszélgetni lehet, amíg el lehetne mondani, amit olyan nehéz szavakba önteni. Amíg meg lehet kérdezni: ti jól vagytok? És amíg el lehet mesélni, mi minden történt velünk aznap.

De az ilyen mondatokat nagyon nehéz szavakba önteni. Marad a kertemben a mementónak meghagyott fatörzs, s emlékeimben egy friss kép, a nizzai fiú keservéről.

A maffiafőnök

A világsajtóban szerdán vezető hír volt: meghalt a leghíresebb maffiafőnök. Méghozzá börtönben. Ebből rögtön tudhatjuk, hogy nem nálunk, hanem Olaszországban. Már Petőfi is megírta: „Nem Pesten történt, amit hallotok,/ Ott ily regényes dolgok nem történnek”.

Nálunk nincs is semmiféle maffia, hiába írogatnak össze-vissza az elemzők „maffiaállamról”. Ez abból is látszik, hogy az illetőt Bernardo Provenzanonak hívták, becsületes magyar ember pedig ilyen névre nem hallgat. A Cosa Nostra vezérét 43 évig körözték, - a rendőrségnek az egyetlen, kezükben lévő régi fényképét évről évre kellett öregítenie -, de végül csak elkapták. Azóta ült, többszörös életfogytiglanra ítélve. Micsoda piti alak: képtelen volt a törvényeket úgy alakíttatni, hogy minden bűne törvényesnek számítson.

És nem fogják elhinni, hol fogták el: egy szánalmas pásztorkunyhóban. Először azt hittem, ez csak a vagyonnyilatkozatában szerepelt egy rugalmasan táguló villa helyett, de nem. Tényleg egy viskóban húzta meg magát, onnan irányította, mint a „főnökök főnöke”, „capo del capi”, az egész maffiát. És még egy kisvasút sem járt a közelben. Mondom, hogy piti.

Egyebekben azért alkalmazta a nekünk oly ismerős maffiamódszereket. Olyan Keresztapa volt, mint amilyet Coppola híres filmjéből ismerünk. Voltak területi helytartói, belőlük állt (nem vicc!) a maffia úgynevezett „parlamentje”. Hasznos szerepet töltött be a „consigliere”, vagyis „tanácsadó” és a pénzkezelésért felelős „contabile” is. Komoly főnök nem lehet meg a saját Habonya vagy Matolcsyja nélkül. A szicíliai maffiaelnök is tudta, hogy egyszerre kell kézben tartania az embereket és a vagyont. Így aztán két becenevet is kiérdemelt: nevezték mindenkin átgázoló „Traktornak” és a gazdasági mozgásokat szemmel tartó „Könyvelőnek” is. Bár ő valószínűleg soha nem mondott olyat, hogy „ne mi nyerjük a legtöbbet”. Bizony macerás, hogy a demokráciák legális világában viszont ennyire kell ügyelni a látszatra.

A „főnökök főnöke” a hatalmát a megfélemlítésnek és a lefizetésnek köszönhette. Olykor példát is statuált. Ahogy a Keresztapában mondja a maffiavezérrel sokáig szoros viszonyt ápoló kaszinótulajdonos (nem tehetek róla, a filmben tényleg kaszinója van, de semmi áthallás: a Filmalaphoz például nincs köze): „Egy-két seggbe bele kell rúgni, hogy rendesen menjen a bolt.” Szerencsére nálunk a nagyfőnök barátja, a kaszinócézár soha az életben nem beszélne ilyen csúnyán.

A példastatuálás különösen aktuális, ha kitör a maffiaháború. Ebben Provenzano alapos szakismeretekre tett szert, annak ellenére, hogy a Simicska- és a Spéder-ügyet sajnálatos módon már nem volt alkalma tanulmányozni. Pedig megnyalta volna a tíz ujját. Újabban állítólag ő is a modernebb módszereket preferálta: „Kevesebb vér, több pénz”- mondogatta. A „több pénz” szépen csordogált, sőt ömlött, főleg az úgynevezett védelmi pénzekből. Szakértők szerint a palermói kereskedők 80 százaléka perkálta le a védelmi pénzt, egész Szicíliában össze is jött belőle évi 3000 milliárd forintnyi összeg. Az már szép, még ha az itthoni sarcokkal, különadókkal, kikényszerített focitámogatással, „visszautasíthatatlan ajánlatok” révén elorzott javakkal hasonlítjuk is össze. Na persze ezt is lehet nagyobb léptékben csinálni. Ha például egy egész országnak ígérnek „védelmet” migránsokkal, Brüsszellel, külső és belső ellenséggel szemben, akkor a legtöbben valahogy elviselik az árát, akár forintban, akár szabadságban kérik.

A maffiózók teremtette rend is jobb a rendetlenségnél, a bizonytalanságnál – gondolják. Bernardo is a maffiabéke felbomlásával, belső háborúk kiújulásával fenyegette meg letartóztatóit: „Nem tudjátok, mit tesztek”- vágta oda komoran. Valószínűleg hitte is, hogy egyszemélyi hatalma megdöntésével oda a rend, oda Szicília, oda a nemzeti tradíció. Mert a maffiában is kell az érzelmi kötőerő, a küldetéstudat. Több, mint 100 éve van saját tízparancsolatuk is. A legfontosabb persze így hangzik: „Tiszteld a döntéseket!” De van ilyen is: „Ne vegyél el pénzt, ha az más taghoz tartozik.” A körön kívüliektől persze nyugodtan, sőt. Csak add át belőle a köteles részt a főnököknek! Akiket ott még nem neveztek - mint itthon némelyeket - „Mr. 10 vagy 20 százalék”-nak. A maffia becsületkódexe szerint az árulókkal, a kibeszélőkkel leszámolunk (kifinomultabb országokban néha csak egy kerületi polgármesteri székbe vagy Brüsszelbe száműzzük őket), a hű alattvalókat viszont megvédjük, „kihozzuk a csatamezőről”, bármit tesznek. A sajtó szerint Orbán a pártja kongresszusán világosan beszélt: azért nem engedi el Farkas Flórián kezét, mert Farkas az országot és a Fideszt szolgálja. Ha nem ért volna egekig a botrány, még a quaestoros Tarsoly is majdnem megússza: hetekig ki sem hallgatta a rendőrség, közben üzleti tranzakciókat hajthatott végre. Később az ügyészség képtelen volt elsőre rendes vádiratot összehozni, kicsin múlt, hogy a határidőből kicsúszva ejteni kelljen a vádat. A zárolt vagyonú Vizoviczkinak valaki valahonnan befizet 250 milliót óvadékra, hogy immár otthonából bizonygassa Rogán ártatlanságát.

A Keresztapa című filmben többször ide-oda gurul egy narancs. Hiába, némely művésznek próféta-lelke van!

Szombati 7-es - Szülőházak, temetők

Van egy kisváros Felső-Ausztriában, a bajor határ mentén, az Inn partján. Braunau am Inn. Vagy rövidebben: Braunau. Csak annyit tudunk róla, hogy lakói kőművest, műanyagformázót és ácsot keresnek. És találtunk egy eladó 86 négyzetméteres lakást is, 335 ezer euróért.

Az a ház is, amelyről mi beszélünk, 2011 óta üresen áll a történelmi központban. 1889-ben itt született Adolf Hitler. Az 1938-as Anschluss idején a Wehrmacht masírozott előtte, a Führert fényképezték ott, és már nem eladó. Az osztrák kormány kedden döntött arról, kisajátítja. Hogy miért? Bár külön bizottság határoz majd a sorsáról, Wolfgang Sobotka belügyminiszter megveszi, hogy leromboltassa, amit a kormány nem pártol. Christian Kern kancellár „műemlékvédelmi aggályok felmerülését” emlegeti. Hasonlóan bólogat Reinhold Mitterlehner alkancellár. Sobotka hajthatatlan. A Zöldek pártja – a városi tanács 37 helyéből ötöt foglal el – ugyancsak rombolna. Bontanának a zsidó közösségek is. Az osztrák ellenállás dokumentációs archívumának vezetője azt javasolja, Hitler szülőháza legyen politikától mentes hely. Például élelmiszerbolt. Gerhard Baumgartner szerint csak azt kell megakadályozni, hogy a ház neonáci zarándokhellyé váljon. Már azt gondolnánk, hogy a bolt jelzés lehetne a hitlerájnak, élünk, de hogy a zarándokokat, miként lehetne távol tartani a vörösárutól, sajttól, tejtől, zöldségtől, sörtől – nem tudjuk. Az UNESCO műemlékvédelmi világszervezete nem rombolna. Mert „Ausztriának mindent meg kell tennie, hogy az épület az ismeretterjesztés autentikus emlékhelye legyen, és Ausztria eloszlassa a nemzetiszocialista ideológia körüli mítoszokat”. Magasztos cél, azt kérdezteti: lehet-e úgy mítoszokat oszlatni, hogy lebontunk egy szülőházat?

Mintha önmagában bármit hordozna az az épület. A történelem legtöbb nagy alakjának – vagy akit éppen nagynak vél az utókor, mert nem túl sokukban van közmegegyezés – megőrzik a születési és a temetkezési helyét. Olyat már láttunk – a párizsi Père-Lachaise-ben, vagy a londoni Hightgate Cemeteryben -, hogy a síremlékeket friss virágok borítják. Szülőházak emléktábláin eddig csak aszott koszorúkat fedeztünk fel. Talán nem véletlenül. A szülőház a kezdet bizakodása, amiből sokára lesz beteljesült remény vagy reménytelenség. A nemzetiszocializmus sem ebben a házban született, hanem bennünk. Ott csak a kis Adolf angyali kerek fejét látjuk, homlokában egyenesre nyírt gombafrizurájával, de csak belelátjuk a masírozó Wehrmachtot. Az ő és mindannyiunk jövőjét, azt, ahogyan elbukik az Angyalságban, hogy Ördögként nagyobb hatása legyen az emberiségre, mint megannyi Angyallá lett csecsemőnek a XX. században. Merthogy az a néhány múlt századi Angyal nélküle nem nőtt volna azzá, akivé a maga jellegtelen, vagy éppen jellegzetes szülőházából.

A szülőház önmagában semmi. A temetkezés helye más. A halál szerencsés esetben egy végig élt élet lezárt bizonyossága. Tiszteljük vagy féljük. Az Angyalok sírja inkább szimbólum. Egyértelmű példa. Az Ördög sírja – ha van ilyen –, inkább allegória. Kultikus kegyhely, így minden belemagyarázható. Az Ördögöket ezért inkább tengerbe szórják, mint a vezérnácikat: Ribbentropot, Keitelt, Kaltenbrunnert, Rosenberget, Jodlt, Seyss-Inquartot. Vagy, mint később, Eichmannt. Esetleg a civilizáció sötét oldalaként mauzóleumban fétisként mutatják fel, mint Lenint, Dimitrovot, vagy sötét éjjel áttemetik onnan a Kreml tövébe. Mint Sztálint. Mert nem merik kimondani, hogy Ördög volt. Önmagukkal együtt túl sokáig hazudták Angyalnak. Félték és halálában is félnek tőle. Önmaguktól.

Hitlerben is önmagunktól félünk. Félünk kiadni a Mein Kampfot. Pedig, ha nem rettegnénk, akkor tudnánk, nem olvassák egyetlen sorát sem. "Követőinek" összeverődött kompániáját nem a tudás vezeti, hanem a mágia ostobasága. A kultusz nemhogy nélkülözi, megtagadja az észt. Sztálint sem olvassa, talán nem is olvasta senki. Lenint se nagyon. Legfeljebb idézték.

A síroktól joggal tartunk. A szülőházaktól nem kellene félnünk. Guido Knopp német újságíró-történész még a múlt század '90-es éveinek közepén írt is egy könyvet Ne féljünk Hitlertől! címmel. Azt mondja: „A népszerű Hitler-kép egy kívülről jött (osztrákból lett német – F.R.) démont ábrázol. Így persze egyszerűbb beszélni róla... démon nem volt. Háború és holokauszt: mindkettő elkerülhető lett volna, ha Hitlert nem jóllakatni akarják, hanem elbánnak vele. Hitlertől még nem szabadultunk meg. Sötét árnyéka még mindig fölöttünk lebeg”. Máshol: „A hitleri örökség: a demokrácia félénk konformizmusa”. Hát ezért is hiábavaló azt a házat Braunauban ledózerolni. Ott csak egy ember született meg. Azzá, ami lett, a demokrácia félénk konformizmusa tette. Ez a félénkség pedig bármikor, bárhol jóllakathat egy felnövekvő közösségi sátánt. Ez a félénkség egy ház lerombolásával nem múlik el. A felnőtt Ördög fizikai nyomainak eltüntetése önáltatás. A saját emlékezetünkből nem száműzhető. A történelmet így sem lehet végképp eltörölni. Csak elhazudni. Az emlékezet csak támaszkodik a fizikai valóságra, annak hiányát könnyen pótolja a képzelet. Legfeljebb majd kósza zarándokok úgy állnak tisztelettel a foghíj telek előtt, hogy itt állt egykor Hitler szülőháza. Nézzük ártatlanul, hol született és lássuk, miért, mi lett belőle, s miért, mi történt, történik velünk. Hogy miért lettünk több mint vétkesek.

Nem mellékesen: a ház előtt most termetes emlékkő áll. Az van ráírva: Für Frieden Freiheit und Demokratie nie wieder Faschismus millionen Tote mahnen. Szabadon: A békéért, szabadságért és demokráciáért - Soha többé fasizmust, milliók halála emlékeztet erre. Ha lebontjuk a házat, vajon elbontjuk a követ is? Hiszen a ház nélkül, önmagában szótlan lesz. Feledjük a csecsemőt, akiért mindannyian felelősök voltunk és maradunk?