Juncker felelőssége

Történetének alighanem legsúlyosabb válságába sodródott az Európai Unió. Bár több mint egy évtized óta szó van arról, új alapokra kell helyezni az EU-t, ez mind a mai napig nem történt meg. A gondok megoldásának elodázása látható, hogy hova vezetett. Közép-Európában folyvást Brüsszel ellen lehet hergelni az embereket, függetlenül attól, hogy ezek az országok sehol se lennének az uniós pénz nélkül, de egy sor más nyugati országban is az EU-t lehet beállítani bűnbaknak. A britek egy része úgy érezte, nem javultak életkörülményei az uniós csatlakozás óta, ezért dühből a Brexitre szavaztak úgy, hogy valójában fogalmuk sem volt arról, London mit köszönhet a közös piacnak.

Abban azonban, hogy ennyire mély bizalmi válság alakult ki az EU-val szemben, nem csak az uniós polgárok tudatlanságára és a populista állam- és kormányfők gátlástalanságára vezethető vissza. Sok uniós vezetőt is komoly felelősség terhel emiatt, hiszen a válságjelekre fittyet hányva semmit sem voltak hajlandóak változtatni az Unió intézményrendszerén, nem tették gazdaságossá működését, rendre a politikai kompromisszumokat tartották szem előtt.

Felmerül Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnökének felelőssége is. A Brexit után nemcsak David Cameron brit kormányfőnek kellene távoznia, hanem neki is. Elvesztette hitelét, s az EU egyik legsúlyosabb válsága éppen az ő nevéhez fűződik. Ha az Unió tényleg komolyan gondolja az újrakezdést, akkor Junckernek távoznia kellene. Az EU-t csak akkor lehet egyben tartani, ha hiteles személyiségek vezetik, ami a bizottsági elnökről már nem mondható el. Keménykedhet a britekkel, hogy mihamarabb jelentsék be távozási szándékukat, de valójában már senki sem veszi komolyan őt. Annál is inkább, mert a népszavazás előtti Londonnal folytatott tárgyalásokon felsőbbrendűen, nem kis arroganciával tárgyalt a britekkel. Az is jellemző, hogy Nagy-Britanniában egyetlen nyilvános fellépése sem volt, hogy az EU-ban maradás mellett érveljen. Amikor egyszer azt kérdezték tőle, úgy véli-e, az EU hajójában tartható-e Nagy-Britannia, azt válaszolta, a britek tudnak úszni. Junckernek viszont most repülnie kéne.

Szerző
Rónay Tamás

A legeslegvidámabb barakk

Ria, ria, Hungária!, a boldogságtól fogy a sör, nemcsak lefelé, hanem annál lejjebb is, a házak fala mellé, a kivetítők környékén, az utcákon, a szobrok tövében, a kapualjakban, ahol rájön az emberre a szükség, hiszen kevés a nyilvános vécé, s eufóriában intenzívebben működnek a vesék. Ki törődik azzal, hogy közben törvényesen kifosztják az országot, mindent átfog a korrupció... Ria, ria, Hungária! Még, még újabb focigyőzelmeket! Hadd vidámkodjunk, hadd idézzük föl a múltból, amikor ránk ragasztották, hogy mi vagyunk a szocialista tábor legvidámabb barakkja, és közben éheztünk, s többekért jöttek a fekete autók... Hát, hadd táncoljunk, olyan nagy volt az örömünk, amikor Szalai, Gera és Dzsudzsák mesterien "berámolta" a gólokat a kapukba!

Hadd feledkezzünk meg arról, hogy hányan élnek a minimálbér alatt, miközben a focistáink milliókat visznek haza - ismerjük el, hogy megérdemelten - mert nekik köszönhetjük, hogy Európában azt hiszik, úgy vélik a népek, hogy a Rákosi-rendszerrel visszahozták néhány napra a legeslegvidámabb barakkot. Majd rádöbbennek a vidámak, majd elgondolkodnak az újonnan épülő stadionok árnyékában a világ folyásáról, de egy picit hadd vidámkodjanak. Majd észreveszik, hogy a pávatáncban csak szünet van, s éppen erősödőben van.

Nyugat-Ausztráliában fölfedeztek a pávapókot (Maratus personatusz)! Ez az apró állat - aliás ugrópók - kimondottan férfias, s azért különleges, mert ő jár vicces táncot a nőstény előtt, hogy kellesse magát. Na, már most nekünk azért fontos ez a hímállat, mert hátha a Brexit következtében átrajzolódhat Európa térképe, az is lehet, hogy egy letisztult, újabb EU-nak bizonyára nő lesz a főnöke és az is lehet, hogy német nyelvet beszél, s lehet, hogy a kormányunk pávapók-táncot jár körülötte, hogy eladja magát az új erőnek. (Hacsak nem szebben táncol egy másik ugrópók Keleten.) Az újonnan felfedezett pávapók amikor táncot jár ünnepi, ruhát is ölt, kék maszkja van és a fekete-fehér csíkosban ropja a táncot, de egyenlőre a mi Maratus personatuszunkon kockás ing van, abban osztogatja az észt az ámuló közönségnek a tévécsatornán.

Arra azonban vigyáznia kell, hogy a pávapók-tánc nem egyenlő a "hagyományos" pávatánccal, mert ez az utóbbi nem biológiai csoda, hanem a diplomácia "művészete", ami olyankor kerül előtérbe, amikor a szövetségeseket és a barátokat kell becsapni. Erre is van ezernyi példa, hogy csak egyet említsünk, amikor Békemenetet szerveztek az EU ellen, hogyaszondja: "Nem leszünk az EU gyarmata", csak ide a pénzt! Most azonban, hogy a Brexit "bekavart" plakátok, oldalas hirdetések jelentek meg az angol sajtó hasábjain magyar pénzből, nehogy eszükben jusson az angoloknak otthagyni az EU-t, mert ott van a biztonság. Most már a Békemenet is tudja. Mintha pávapók táncát mesterek koreografálták volna olyan bámulatos, büszke is rá a feltaláló, a Sydney-i központú Ausztrál Mezőgazdasági Minisztérium biológusa, Jürgen Otto.

Orbán Viktor is elmélyedhetne a pávatáncokon, bár nem hagyja hidegen a dolog, mert a veszprémi helyközi választásokon, amikor a független jelölt győzött, szólt a fideszes szavazóknak, hogy figyeljenek jobban a munkájukra, a választásokig hátralévő időben: "niks többé ugribugri!"

Szerző
Szigeti Piroska

Válogatottak vs klubcsapatok

A hazai publicisztikában 1998 táján markánssá vált az a nézet – éppen túl voltunk a franciaországi labdarúgó világbajnokságon –, hogy a foci elmúlt évtizedekben bekövetkezett professzionalizmusa miatt a nemzetek közötti küzdelmek a háttérbe szorulnak a klubcsapatok közötti versengéshez képest. Bár ebben akkor is kételkedtem, kétségkívül volt logika a gondolatmenetben. A szak- és nem szakújságírók akkor tájt arról cikkeztek, hogy Európa vezető klubcsapatainak (Barcelona, Real Madrid, Manchester United, Bayern München) szisztematikus munkája, a csapatépítésre elköltött euró (font) százmilliók jelentik a világ legnépszerűbb csoportágának a szakmai csúcsát. Ehhez mérten a nemzeti válogatottak alkalmi együttesek, ritka együttléteikkel, szórványosan előforduló mérkőzéseikkel. Odáig senki nem merészkedett, hogy az amatőr jelzővel illesse a nemzeti tizenegyeket, és velük szembe a profinak nevezze a legjelentősebb labdarúgóklubokat. Noha az ellentétet akár így is meg lehetett volna fogalmazni.

A most futó Európa-bajnokság közben levonható a tanulság, hogy a klubcsapatokkal szemben lassan két évtizede temetett nemzeti együttesek, velük együtt a két legnagyobb rendezvényük, a kontinens viadal és a világbajnokság köszönik szépen, jól vannak. Sőt! És ennek semmi köze a magyar válogatott nem várt jó szerepléséhez. Az összefüggés ennél tágabb: a nemzeti válogatottak nem értékelődtek le semmilyen vonatkozásban.

A klubfutball és a nemzeti válogatottak játéka nemcsak békésen megfér egymás mellett, hanem – és ez az elmúlt lassan két évtized egyik idevonatkozó legfontosabb tanulsága is – egyszerűen nem enged annak a kényszernek, hogy e kettőt kijátsszák egymás ellen. Mert sok minden újdonságot hozott az elmúlt húsz év a labdarúgópályákon, de úgy hiszem olyat nem, ami a futballklubok jelentőségét növelte volna egyfelől, és a válogatottakét csökkentette volna másfelől. Ennyit a jóslatokról.

De mi állhat mindennek hátterében? Mi magyarázhatja, hogy a klubfutball megjövendölt elsődlegessége vagy másként fogalmazva, hegemóniája nem következett be? A kérdés megválaszolását két irányból kísérelhetjük meg. Létezik egy szakmai, és létezik egy érzelmi magyarázat is. A kettő sok ponton felerősíti egymást.

Hiába igaz az érv, hogy tökéletesebb „végtermék” (csapat és vele játékrendszer és taktika) várható egy olyan csapattól, amely az év kilenc hónapjában együtt dolgozik, és amelynek tagjait gondos mérlegelés után egyenként igazolják le a klubok, a valóság próbáját nem feltétlenül állja ki az elgondolás. Szinte tökéletesen működik – ezt éppen ezekben a napokban láthatjuk – a német, a francia, a spanyol, az olasz, a belga válogatott. Játékkultúrában, felfogásban, taktika értettségben nem, vagy alig maradnak el a legjobb klubcsapatoktól. Miért? Mert éppen úgy kivételes játéktudással álló labdarúgókból állnak válogatottak, ahogyan a klubcsapatok. Nemcsak az igaz, hogy tehetős csapatok képesek a kiszemelt játékost megvásárolni (leigazolni), hanem az is, hogy egy-egy nemzet kellően nagy merítést biztosít a megfelelő színvonalú csapat kialakításához. Gondoljanak ilyenkor egyszerre a kicsikre és a nagyokra. A németekre, a franciákra, a belgákra, a horvátokra, az írekre és akár az izlandiakra. A jó labdarúgó olyan, mint a jó zenész. Ha másik zenekarban kell játszania, gyorsan megérti, mit és hogyan kell muzsikálnia. Legalább ilyen fontos: nem kizárólag megérti, hanem képes is a feladat végrehajtására. A klubfutballban elsajátított profizmusát viszi és kamatoztatja a válogatottban. Nincs különösebben nehéz dolga, végtére is: a játék és annak célja ugyanaz, mint a Barcelonában, a Chelsea-ben, a Dortmundban és a Juventusban.

De szemléljük ezt a kettősséget (klubcsapat és válogatott együttes) a néző felől. Ez volna a kérdéskör érzelmi oldala. A hazafiság, az egy nemzethez való tartozás megélésére remek alkalmat kínál a válogatott csapatnak való szurkolás. Egészen biztos vagyok benne, hogy a fentiek figyelembe vételével egyértelmű: emocionálisan könnyebb azonosulni egy nemzeti válogatottal, mint egy klubcsapattal. E tekintetben nincs különbség Franciaország és Szlovákia, Magyarország és Olaszország között. Az Európa- és világbajnokságokat ezért is kíséri kiemelkedően nagy érdeklődés. A focinak köszönhetően olyan érzelmek élhetőek meg ilyen módon, amelyet ez a sport más formában nem tud megadni a szurkolónak.

Idetartozó adalék: a kis nemzetek nem büszkélkedhetnek számot tévő klubcsapatokkal. A Bajnokok Ligájában és az Európa Ligában az osztrákok, a csehek, szlovákok, az albánok, a svájciak, a belgák, a románok, a horvátok nem reménykedhetnek abban, hogy hazájuk valamelyik együttese komoly szerepet játszhat ezeken a tornákon. Ilyen értelemben nincs kinek drukkolni. Egy választott klubcsapat is jelenthet érzelmi azonosulást, de ez mégis más, mint egy válogatott sikeréért szorítani.

A válogatott labdarúgás él és virul. A körúti villamos is leállt Pesten, és ehhez egy döntetlen is elég volt. Kell itt még valamit bizonygatni? Szóval, nem temetni jöttem.

Szerző
Bod Péter publicista