A tudomány távlatai

Mindig kiveri nálam a biztosítékot, amikor arról hallok, hogyan gyűjtik hangyaszorgalommal a Nagy Testvér számítógépeibe személyes életem limlomjait. Jöttek a csipes plasztik igazolványok, meg az érintős bankkártya, a bioazonosítós útlevél, az okos telefonom ravasz alkalmazásai, amelyek - miközben hiperkényelmet kínálnak -, cserébe láthatatlanul begyűjtik adataimat egy még nagyobb testvér ellenőrizhetetlen agyába.

Már az sem nagyon tetszett, amikor elrendelték, hogy a kutyámba csipet kell ültetnem, hogy ha elveszik, azonnal tudhassák kié, az orvos leolvashassa kapott-e oltást és mikor, meg belekotorhasson a hatóság a szegény eb magánszférájába. De legyintettem, vigye kutya, mégis csak egy kutya.

Erre most olvasom, hogy megjelent a „piacon” a kutyacsip emberi változata is. Egy parányi kis adóvevő, amelyet beültetnek a bőröm alá, aztán good by lakás- és autókulcs, zárolhatom vele a telefonomat meg a számítógépemet. Még egy kis fejtörés a laborokban, és növelik a csipkapacitást. Miért ne programozhatnák „belém” az összes személyi adatomat, egészségügyi leleteimet, priuszomat, kisebb-nagyobb vétkeimet? Belém ültethetnék az útlevelet, a jogosítványt, a születési és a házassági anyakönyvet, a luxus csipekbe pedig talán a gyerekeim, unokáim fotóit is fel lehetne tölteni.

Ha a csip segítségével meg lehet találni a kutyámat, miért ne lehetne megtalálni akár engem is, ha úgy berúgok a sarki kocsmában, hogy azt sem tudom, merre van az előre? Beprogramozhatnák a kutyám csipjét is, hogy ilyenkor keresse meg az én csipemet…

Hát nem hihetetlenek a tudomány távlatai?

Szerző

A fehér elefánt országa

Közismert, ha minél inkább nem akarunk gondolni a fehér elefántra, annál inkább foglyaivá válunk. Kevésbé közismert, hogy fehér elefántnak nevezik a közgazdaságtanban azokat a nagy állami beruházásokat, amelyek össztársadalmi nettó haszna negatív, azaz többe kerülnek annál, mint amennyi hasznot hajtanak. De ráillik a fehér elefánt jelző az olyan tulajdonokra is, amelyeknek a fenntartása több költséggel jár, mint amekkora a haszna, értéke, és amitől nehéz megszabadulni.

Aligha kétséges, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere Magyarországot 2010 óta a "fehér elefántok" országává tetette. Olyanná, amelynek beruházási adatai a gazdasági világválság legsötétebb évét, 2009-et idézik. A mostanihoz hasonló mértékű negyedéves botlás felleléséhez egészen 1998-ig kell visszalapozni. A kormány - a közgazdászokkal karöltve -, abban reménykedik, hogy ha ismét megindul az uniós pénzek kifizetése, akkor emelkedő pályára állhatnak a beruházások. A mostani gödörből kikecmeregni azonban aligha lesz könnyű. A 9,6 százalékos, éves zuhanást visszapótolni izzadtságos munka lesz.

Nem új keletű megállapítás: a magyar gazdaság egyensúlyi zavarba került. Korábban minden alkalommal, amikor Brüsszelből megérkeztek a támogatások, a kormányzati melldöngetések hangzavara elnyomta a józanul gondolkodók óvatos figyelmeztetéseit. Ráadásul versenyképességünk is tovaszállt, a növekedés dinamikája kiszámíthatatlanná, kaotikussá vált. Egészségtelen gazdasági szerkezetre vall, hogy az állami beruházások egyik évről a másikra 40 százalékkal zuhannak, és a vállalatok is 5 százalékkal kevesebbet fejlesztenek, mint egy esztendővel korábban.

Nem először írjuk le: a Magyar Nemzeti Bank minden piaci elvet sutba dobó növekedési hitelprogramja, megfelelő mértékű érdeklődés hiányában, csúfosan megbukott. A korábbi hitelek kiváltása, vagy a forgóeszköz-hitelek igénylése egy fikarcnyit sem lendített a lanyha beruházási kedven.

Ugyanakkor hiba volna arra a következtetésre jutni, hogy Magyarországon teljesen leálltak a beruházások. Folynak-folydogálnak, s noha az országot járva évek óta bezárt, egykor jó hírű szállodákkal találkozhatunk, a hotelépítések és -felújítások lendülete továbbra sem hagy alább, a gyógyfürdő-beruházásokra is futja, hogy az egyházi épületek kicsinosításáról ne is beszéljünk. Ennél szomorúbb, hogy megszűntek az ivóvíz- és szennyvízberuházások, kevesebb gépet és berendezést vásárolnak a cégek. Korábban a kiszámíthatatlanság, manapság a visszaállamosítás veszélye tartja vissza a beruházókat.

Addig is dolgoznak a mi fehér elefántjaink: Paks-2 vagy a 2024-es olimpia előszítése, a stadion- és uszodaépítkezések. Közös bennük: feleslegesek és túlárazottak. Ráadásul a mai hatalom megtartásának egyre lényegtelenebb eszközeivé váltak.

Szerző
Bonta Miklós

Rossz üzlet

Beigazolódott, amitől az iskolák totális államosítása ellen tiltakozó önkormányzatok tartottak: az intézmények teljes állami fenntartásba vételét velük fogja kifizettetni a kormány. Az Országgyűlés költségvetési bizottságának múlt pénteki ülésén kiderült: az önkormányzatokra szolidaritási hozzájárulás címén egyfajta adót vetnének ki az iskolákért "cserébe". De az államosítás miatt más juttatásokat is csökkentenének, elvonva több tízmilliárdot, amelyből nagyjából ki is jön az az 55 milliárdnyi plusz, amit az oktatási államtitkár szerint a kormány az államosításra szán.

Palkovics az önkormányzatokra ezt követően is számít, szerinte nincs akadálya annak, hogy amit eddig az iskolákba fektettek, ezután is megtegyék. Vagyis ha akarják, fizethetik az épületek felújítását, a tanulmányi kirándulásokat, versenyeket, bizton állíthatjuk, a Klik ezeket úgysem fogja finanszírozni. Sőt, várhatóan az önkormányzatoknak itt-ott a rezsibe is be kell majd szállniuk, ha nem akarják, hogy a gyerekek télen félholtra fagyjanak az osztálytermekben. Hogy ezt miből gazdálkodják majd ki? Rejtély.

A kormányzati álláspont szerint a közoktatás teljes államosítására azért van szükség, mert a vegyes rendszer megbukott, az iskolákban "egyértelmű felelősségi viszonyokat kell biztosítani".

Arról persze már elfelejtkeznek, hogy az egyértelmű felelősségi viszonyok a Klik színre lépésekor borultak fel, a köznevelési törvényben pedig ők nem határozták meg pontosan a feladatköröket. Cél világos, egyforma körülményeket teremtsenek; az állami fenntartás eddigi teljesítményét figyelve joggal tarthatunk attól, hogy ezután mindenhol egységesen rossz lesz.

"A 2010 előtti önkormányzati iskolarendszerhez nem szabad visszatérni, mert az csődbe vitte az önkormányzatokat", mondják, ami nem igaz, az önkormányzatok adósságainak jelentős része nem iskoláik működtetéséből fakadt. Bármit is hazudnak, a legnagyobb problémát az orbáni oktatáspolitika irányvonala, a 2010 óta épülő új, köznevelésinek nevezett rendszer, a továbbra is csak kísérleti stádiumában létező, de máris működésképtelen, ellenben szaporodóképes Klik jelenti.

Az őrült kísérletezés pedig tovább folytatódik; a Kliken keresztül a pedagógusokon és a diákokon, az önkormányzatiság elvét abszolút figyelmen kívül hagyva, leépítve. A kormány évek óta azon fáradozik, hogy pénzügyileg ellehetetlenítse a helyi önkormányzatokat. A lehető legkevesebb önálló döntést hozhatják, a pénzcsapok elzárása mellett feladataik nagy részét a kormányhivatalokhoz rendelték. Elvették az egészségügyi intézményeiket, most elveszik az iskoláikat is, és azt ki is fizettetik velük. Rossz üzlet a helyi közösségeknek, rossz üzlet az egész társadalomnak. Az önkormányzatok lassan csak arról dönthetnek, fehér vagy piros muskátlit ültessenek a közterekre.

Szerző
Juhász Dániel