Gyurcsány "Őszöd csapdájában" - Havas búcsúzott a nézőktől

Ezen a héten, szombat este lesz a Havas a pályán utolsó adása a nyári szünet előtt. A műsor fő témája Gyurcsány Ferenc őszödi beszéde, és annak tizedik évfordulója volt, de Kuncze Gábor például azt is elmondta, miért nem mondta el még élete legjobb beszédét.

„Azért nem mondtam el életem legjobb beszédét, mert Őszöd óta tudjuk, hogy a legjobb beszédekből sok baj származhat" - jelentette ki Kuncze Gábor az ATV Havas a pályán című műsorában, ami az évad utolsó adása lesz. Rangos Katalin Gyurcsány őszödi beszédének 10. évfordulójáról, és az ez alkalomból készített videósorozatáról azt mondta, hogy a Fidesz nem engedi ki Gyurcsányt Őszöd csapdájából, de Gyurcsány az új őszödi videójával maga is a csapdában tarja magát.

A teljes adást ma este nézheti meg az ATV-n - harangozta be a műsort a csatorna honlapja.

Szerző

A szférák disszonáns zenéje

Publikálás dátuma
2016.05.28. 09:42
FOTÓ: EUROPRESS/GERTTY IMAGES/THINKSTOCK
Magyarországon kialakulófélben vannak dinasztiák. Egyik-másik politikusunk leszármazottja már megjelent a közéletben, hogy adott pillanatban átvehesse a staféta-botot. Nem véletlen, hogy ezt a baloldali elemzők jobbára figyelmen kívül hagyják. Azt feltételezik, hogy az - általuk avíttnak minősített – ideológiának nincs esélye a visszatérésre, noha éppen a keresztény-nemzeti ideológia teremt lehetőséget erre.

És persze a nyugati világtól eltérően nálunk a politikai hatalomnak van egy nagyon erős ideológiai beágyazottsága is, amely némi szakrális jelleget kölcsönöz a kormányzatnak. S itt nemcsak a Kereszténydemokrata Néppárttal való koalícióra, avagy a lelkészből lett miniszterre gondolhatunk, nem is feltétlenül a hatalommal lojális egyházakra és vallási felekezetekre, hanem kiváltképp azokra a kommunikációs sajátosságokra, amelyek kivonják a hatalomgyakorlás módszereit a profánnak minősített diskurzusok tematikájából.

Nem véletlen, hogy ezt a baloldalhoz vagy a liberalizmushoz kötődő elemzők jobbára figyelmen kívül hagyják. Előzetes meggyőződésükből kiindulva ugyanis azt feltételezik, hogy az - általuk idegennek vagy avíttnak minősített – ideológiának nincs különösebb esélye a mindennapok küzdelmeiben döntő szerepet játszó pragmatikus felismerésekkel szemben. Noha éppen a keresztény-nemzeti ideológia teremt pótolhatatlan lehetőséget arra, hogy a hatalomviselők egy olyan szférába kerüljenek, ahová nincs bejárása a letagadhatatlan hibák és visszaélések következményeinek. Bármennyire is nyújtózkodnak, nem érnek el odáig.

Természetesen lehet a balliberális ellenzéknek tanácsot adni, hogy amit csinál, csinálja jobban. És ez az a jobbító szándék, amit mindig és minden körülmények között el lehet mondani a tévedés félelme nélkül. Az efféle tanácsok értéke viszont elég csekély. Arról nem is beszélve, hogy nem is ugyanazt kellene csinálni jobban, hanem sokkal inkább mást és másként. Kérdés azonban, hogy vajon erre a balliberális ellenzék saját identitása alapján képes-e egyáltalán. Lehet-e olyasmit várni tőlük, ami a gondolatviláguktól eredendően idegen?

Meggyőződésem szerint a saját versenyszámaikban jól teljesítenek, csak éppen az általuk űzött sportágak ez idő szerint nem a legnépszerűbbek. De ezt a legnehezebb belátni. A jó teljesítmény iránti szívtelen érdektelenséget.

És ezért, a saját ideológiai előfeltevésük logikája szerint számukra értelmezhetetlennek mutatkozik, hogy a Fidesz-kormányzat ugyan többszörösen rászolgált a bukásra, mégis őrzi a fölényét. A balliberális ellenzék erőtlenségének okát nem a Fidesz-kormányzat tőlük idegen ideológiája által teremtett biztonságában keresik, hanem ettől független tényezőkben, s a vonatkozó tanácsok és útbaigazító javaslatok tovább építik a téves stratégiát.

Talán ünneprontásnak tűnik, merthogy sokan már most szeretnének kormányváltást ünnepelni, de hangot kell adni annak a meggyőződésnek is, hogy a szakmai vonatkozású civil mozgalmak jelzik ugyan a társadalmi elégedetlenség egy-egy szegmensét, de ha a terítéken lévő oktatáspolitikát tekintjük, be kell látnunk, hogy nem kerülne túl sok erőfeszítésébe a kormányzatnak, hogy némi huzavona után és különösebb tekintély-vesztés nélkül megegyezzen. A széles közvélemény amúgy sem nagyon érti a szakmai jellegű problémákat, a politikai-gazdasági elit pedig már régen külföldi iskolákba járatja ifjú leszármazottjait, úgy hogy túlságosan nagy pártpolitikai hasznot nem lehet húzni belőle. A tiltakozó mozgalom által javasolt változtatások megvalósítása természetesen önmagában véve sem kevés, sőt, a felnövekvő nemzedék jövője szempontjából óriási jelentőségű, de nem feltétlenül vezet kormányváltáshoz.

Mint ahogy az egészségügy áldatlan állapota is elsősorban azokat foglalkoztatja, akik ott dolgoznak, avagy az ellátására szorulók csoportjába tartoznak. Ezen a területen amúgy is inkább az anyagi háttér megteremtése jelenthet kormányzati gondot, amit – mint mindig – le lehet tudni egy-két ideig-óráig enyhítő, felszínes beavatkozással, anélkül, hogy az ágazat alapvető problémáihoz érdemi módon hozzá kellene nyúlni. Ezekben a „húzd meg, ereszd meg” versenyekben a Fidesz-kormányzat taktikai készségét amúgy sem szabad lebecsülni. A legutóbbi – a tehenészek által szervezett – gazda-tüntetés szerény méretei pedig megmutatták, hogy bizonyos területeken milyen nehéz a jogos követelések érvényre juttatása érdekében a gondok nagyságával azonos méretű megmozdulást szervezni.

Vannak tehát terek, ahogy Castells mondja, ha a tőlünk nyugatabbra lévőknél szűkösebbek is, de vannak; igazi áramlásterek azonban nincsenek. A széttagozódott szférákon belül előfordulnak életjeleket mutató megmozdulások, de ezek a tartós elégedetlenségre okot adó intézkedésekkel nem tudnak lépést tartani. Egy ilyen típusú kormányzattal nem is nagyon lehet. Mert a Fidesz igen találékony: több területen egyszerre támad, ami lehetőséget teremt arra, hogy onnan, ahol a dolgok elfajulnak, továbblépjen és más irányba terelje a figyelmet, ahol kisebb, szervezetlenebb ellenállással találkozik. És arra is van gondja, hogy ezenközben egy vadonatúj tematikával álljon elő.

A védekezésre kényszerülő társadalmi szférák tagjai gyakorta magánszférákba menekülnek. Vannak sorstársaink, de mivel magukba zárkóznak, egymás számára is ismeretlenek vagyunk. Az egyéni érdekérvényesítés nem a közösségi térben - az érdekek társíthatóságát jelentő közegben - keresi a megerősítést, hanem a kiskapuk felé sandít, sorjázó kudarcai ellenére is hisz abban, hogy így vagy úgy, rálel a használható megoldásra. Ahogy a „nagyoktól” látja, ő is megpróbál ügyeskedni. Beleáll abba a helyzetbe, amely nehéz sorsának valódi okozója. De ezt az összefüggést nem ismeri föl.

Az egyéni érdekérvényesítés szembeszökő példája a tömeges elvándorlás is. Itt azonban megvan az összefüggések felismerése, a levont következtetés azonban a hazai állapotok kilátástalanságát üzeni. De akik itt maradnak, azok is keresik a helyüket. Ők is együtt próbálnak élni – nem egymással, hanem - a feladott küzdelem egyre csökkenő szégyenével.

Mígnem demokráciánk ártatlanságának elvesztése mellett a sajátunké is elveszik.

Szerző

A szférák disszonáns zenéje

Publikálás dátuma
2016.05.28. 09:42
FOTÓ: EUROPRESS/GERTTY IMAGES/THINKSTOCK
Magyarországon kialakulófélben vannak dinasztiák. Egyik-másik politikusunk leszármazottja már megjelent a közéletben, hogy adott pillanatban átvehesse a staféta-botot. Nem véletlen, hogy ezt a baloldali elemzők jobbára figyelmen kívül hagyják. Azt feltételezik, hogy az - általuk avíttnak minősített – ideológiának nincs esélye a visszatérésre, noha éppen a keresztény-nemzeti ideológia teremt lehetőséget erre.

És persze a nyugati világtól eltérően nálunk a politikai hatalomnak van egy nagyon erős ideológiai beágyazottsága is, amely némi szakrális jelleget kölcsönöz a kormányzatnak. S itt nemcsak a Kereszténydemokrata Néppárttal való koalícióra, avagy a lelkészből lett miniszterre gondolhatunk, nem is feltétlenül a hatalommal lojális egyházakra és vallási felekezetekre, hanem kiváltképp azokra a kommunikációs sajátosságokra, amelyek kivonják a hatalomgyakorlás módszereit a profánnak minősített diskurzusok tematikájából.

Nem véletlen, hogy ezt a baloldalhoz vagy a liberalizmushoz kötődő elemzők jobbára figyelmen kívül hagyják. Előzetes meggyőződésükből kiindulva ugyanis azt feltételezik, hogy az - általuk idegennek vagy avíttnak minősített – ideológiának nincs különösebb esélye a mindennapok küzdelmeiben döntő szerepet játszó pragmatikus felismerésekkel szemben. Noha éppen a keresztény-nemzeti ideológia teremt pótolhatatlan lehetőséget arra, hogy a hatalomviselők egy olyan szférába kerüljenek, ahová nincs bejárása a letagadhatatlan hibák és visszaélések következményeinek. Bármennyire is nyújtózkodnak, nem érnek el odáig.

Természetesen lehet a balliberális ellenzéknek tanácsot adni, hogy amit csinál, csinálja jobban. És ez az a jobbító szándék, amit mindig és minden körülmények között el lehet mondani a tévedés félelme nélkül. Az efféle tanácsok értéke viszont elég csekély. Arról nem is beszélve, hogy nem is ugyanazt kellene csinálni jobban, hanem sokkal inkább mást és másként. Kérdés azonban, hogy vajon erre a balliberális ellenzék saját identitása alapján képes-e egyáltalán. Lehet-e olyasmit várni tőlük, ami a gondolatviláguktól eredendően idegen?

Meggyőződésem szerint a saját versenyszámaikban jól teljesítenek, csak éppen az általuk űzött sportágak ez idő szerint nem a legnépszerűbbek. De ezt a legnehezebb belátni. A jó teljesítmény iránti szívtelen érdektelenséget.

És ezért, a saját ideológiai előfeltevésük logikája szerint számukra értelmezhetetlennek mutatkozik, hogy a Fidesz-kormányzat ugyan többszörösen rászolgált a bukásra, mégis őrzi a fölényét. A balliberális ellenzék erőtlenségének okát nem a Fidesz-kormányzat tőlük idegen ideológiája által teremtett biztonságában keresik, hanem ettől független tényezőkben, s a vonatkozó tanácsok és útbaigazító javaslatok tovább építik a téves stratégiát.

Talán ünneprontásnak tűnik, merthogy sokan már most szeretnének kormányváltást ünnepelni, de hangot kell adni annak a meggyőződésnek is, hogy a szakmai vonatkozású civil mozgalmak jelzik ugyan a társadalmi elégedetlenség egy-egy szegmensét, de ha a terítéken lévő oktatáspolitikát tekintjük, be kell látnunk, hogy nem kerülne túl sok erőfeszítésébe a kormányzatnak, hogy némi huzavona után és különösebb tekintély-vesztés nélkül megegyezzen. A széles közvélemény amúgy sem nagyon érti a szakmai jellegű problémákat, a politikai-gazdasági elit pedig már régen külföldi iskolákba járatja ifjú leszármazottjait, úgy hogy túlságosan nagy pártpolitikai hasznot nem lehet húzni belőle. A tiltakozó mozgalom által javasolt változtatások megvalósítása természetesen önmagában véve sem kevés, sőt, a felnövekvő nemzedék jövője szempontjából óriási jelentőségű, de nem feltétlenül vezet kormányváltáshoz.

Mint ahogy az egészségügy áldatlan állapota is elsősorban azokat foglalkoztatja, akik ott dolgoznak, avagy az ellátására szorulók csoportjába tartoznak. Ezen a területen amúgy is inkább az anyagi háttér megteremtése jelenthet kormányzati gondot, amit – mint mindig – le lehet tudni egy-két ideig-óráig enyhítő, felszínes beavatkozással, anélkül, hogy az ágazat alapvető problémáihoz érdemi módon hozzá kellene nyúlni. Ezekben a „húzd meg, ereszd meg” versenyekben a Fidesz-kormányzat taktikai készségét amúgy sem szabad lebecsülni. A legutóbbi – a tehenészek által szervezett – gazda-tüntetés szerény méretei pedig megmutatták, hogy bizonyos területeken milyen nehéz a jogos követelések érvényre juttatása érdekében a gondok nagyságával azonos méretű megmozdulást szervezni.

Vannak tehát terek, ahogy Castells mondja, ha a tőlünk nyugatabbra lévőknél szűkösebbek is, de vannak; igazi áramlásterek azonban nincsenek. A széttagozódott szférákon belül előfordulnak életjeleket mutató megmozdulások, de ezek a tartós elégedetlenségre okot adó intézkedésekkel nem tudnak lépést tartani. Egy ilyen típusú kormányzattal nem is nagyon lehet. Mert a Fidesz igen találékony: több területen egyszerre támad, ami lehetőséget teremt arra, hogy onnan, ahol a dolgok elfajulnak, továbblépjen és más irányba terelje a figyelmet, ahol kisebb, szervezetlenebb ellenállással találkozik. És arra is van gondja, hogy ezenközben egy vadonatúj tematikával álljon elő.

A védekezésre kényszerülő társadalmi szférák tagjai gyakorta magánszférákba menekülnek. Vannak sorstársaink, de mivel magukba zárkóznak, egymás számára is ismeretlenek vagyunk. Az egyéni érdekérvényesítés nem a közösségi térben - az érdekek társíthatóságát jelentő közegben - keresi a megerősítést, hanem a kiskapuk felé sandít, sorjázó kudarcai ellenére is hisz abban, hogy így vagy úgy, rálel a használható megoldásra. Ahogy a „nagyoktól” látja, ő is megpróbál ügyeskedni. Beleáll abba a helyzetbe, amely nehéz sorsának valódi okozója. De ezt az összefüggést nem ismeri föl.

Az egyéni érdekérvényesítés szembeszökő példája a tömeges elvándorlás is. Itt azonban megvan az összefüggések felismerése, a levont következtetés azonban a hazai állapotok kilátástalanságát üzeni. De akik itt maradnak, azok is keresik a helyüket. Ők is együtt próbálnak élni – nem egymással, hanem - a feladott küzdelem egyre csökkenő szégyenével.

Mígnem demokráciánk ártatlanságának elvesztése mellett a sajátunké is elveszik.

Szerző