Előfizetés

Lavrov és az atlanti szolidaritás

Kiemelt figyelemmel fogadták a magyar fővárosban Szergej Lavrov orosz külügyminisztert, ami tekintve Oroszország politikai - és mind inkább magához térő - gazdasági súlyát a világban, indokolt. A korántsem formális tiszteletköröket azonban itt megszakítja a geopolitikai realitás, amely megrontotta Brüsszel és Moszkva viszonyát, de a Moszkva-ellenes embargó nyomában felerősítette az uniós tagországok közötti diszharmóniát is.

És akkor elkezdődhet a véget nem érhető tyúk-tojás vita. Panaszkodik is Lavrov a Magyar Nemzetnek adott interjújában az embargó miatt, amelynek uniós belső bomlasztását - nem mondja ki - szívesen látná magyar kézben, de azt nem említi, hogy mi más választ adhatott volna az európai közösség a Krím annektálására anélkül, hogy a világ ne sodródott volna a III. világháborúba. Lavrov persze azt mondja, mindennek az oka az volt, hogy az uniós országok sora támogatta az ukrajnai - errefelé narancsos forradalomnak nevezett - államcsínyt, amiben van is némi igaza, ha közben arra gondol, hogy az EU és a NATO szép lassan annyira karéjba fogja Oroszországot, hogy annak hagyományos Nyugat-frusztrációja a kelleténél is érzékenyebbé vált.

Ez a frusztráció azonban fordítva is érvényes. Lavrov szerint "az oroszok kicsit túlérték az európaiak önállóságát a világban. Az ukrajnai válság azonban megmutatta, hogy az Unió politikai és gazdasági értelemben mennyire függ Washingtontól. Mi egy erős Európai Unióval szeretnénk együttműködni. Olyannal, amely a saját érdekeiből kiindulva építi nemzetközi kapcsolatait, s a régión kívüli szereplőkkel szemben nem mindenáron az atlanti szolidaritást helyezi előtérbe".

Ha Moszkva joggal ideges a NATO-terjeszkedés miatt, hát az európai közösség is nyugtalankodhat, ha az orosz politika az atlanti szolidaritás gyengítését várja cserébe a kapcsolatok javításáért. Abban a tudatban, hogy például Budapesten, a nemzetállami szuverenitás orbáni fellegvárában, ehhez partnerre is talál. Valamikor ezt szalámizásnak hívták.

Bismarckot idézhetjük, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy Oroszország soha nem olyan erős, mint amilyennek tűnik, és soha nem is olyan gyenge, mint amilyennek látszik. Ámde, ez az Unióra, ha tetszik az atlanti szolidaritásra is igaz. Ha pedig így van, úgy illene rajta elgondolkodni.

Orbán beteg, de már elmúlt

Betegséggel nem viccelődünk, ha az arról szóló hír valódi. De felteszem, Havasi Bertalan, az újságírók harcias istápja nem bontotta ki az igazság minden szirmát. Elmondom hát, hogy a háttérhatalmak zsurnálrabszolgái, és a „köztévén” túli népesség mit vélnek a miniszterelnök akut lerobbanásáról.

Hihető, hogy hétfőn repülősóval kellhetett kezelni, mert mégsem a szélsőjobbos elnökjelölt futott be Bécsben. (Ráadásul a levélszavazatok döntöttek, ajaj!)

Pedig úgy lehetett ez kitalálva, hogy Hofer testvér lesz az elnök (akinek már itt pocakol egyetlen hátlapogatója – putyini hátszéllel).

És miközben az EU a skandalummal lesz elfoglalva, csúcsra pöröghet a honi rezsim, mely azért eddig sem alapjáraton pöfögött. Rengeteg pénz-, és joglopó előterjesztés lapulhatott már a fiókban, az európai közösség lankadó magyari figyelmére bazírozva - lesz, ami lesz.

És, ami még inkább megtörhette egy napra Orbán egészségét, azt tanult kollégám-barátomtól schmittelem. „A sógoroknak lövésük sincs a demokráciáról. Paraszthajszállal veszített a szabadságpárti jelölt, és se egy hídlezárás, se egy "újraszámlálást!", se egy nagygyűlés, hogy sokan voltunk, de nem elegen. Senki nem beszél választási csalásról, idegen érdekeket képviselő hazaárulókról. Egyszerűen tudomásul vette a vesztes, hogy nem ő nyert, megköszönte a részvételt és készül a következő megmérettetésre. Még csak a szabadság kis polgári köreit sem alapították meg. Hát milyen ország ez már...?”

De az a szerencse, hogy szerdán Orbán Lavrovra már felgyógyult.

Észhez térni

Lélegzetvisszafojtva figyelte Európa az osztrák elnökválasztást. A bécsi belügyminisztériumot újságírók hada lepte el, amikor kihirdették az eredményt, s eldőlt, hogy nem egy euroszkeptikus, bevándorlásellenes, populista politikus költözhet be a bécsi Hofburgba, hanem a rendkívül kulturált „zöld professzor”, Alexander Van der Bellen.

Kísértett a múlt. 2002-ben, a francia elnökválasztás második fordulójában Jacques Chirac akkori köztársasági elnök ellenfele a nyíltan antiszemita nézeteket képviselő Jean-Marie Le Pen volt. A két választási forduló között minden demokratikus érzelmű francia összefogott, hogy megakadályozzák a szélsőjobb előretörését. Ez sikerült is, Le Pen nem egészen 17,8 százalékot kapott. Azóta számos változáson ment keresztül Európa, Közép-Európa mintha egyre inkább szakítani akarna azokkal az eszmékkel, amelyek egybeforrasztják az EU-t, illetve a gazdasági-, majd a menekültválság felborította a régen megszokott politikai struktúrákat. Ezek a folyamatok mind a populistáknak, a közös Európa eszmeiségét hirdetők ellenfeleinek kedveztek.

Ausztriában egy hajszál, alig több mint 31 ezer szavazat döntött arról, hogy ne egy jobboldali populista kerüljön az államfői székbe, aki önkényes politikát folytathat. A dráma elkerülésében nagy szerepe volt annak, hogy az első fordulóhoz képest 200 ezerrel többen mentek el szavazni, köztük nagy számban külföldön élő osztrákok, akik hazájuk imázsát féltették.

A voksolás után lehetőség van az újrakezdésre, ám a szokatlanul durva kampánnyal mindenki csak veszített. Mélyült a szakadék a társadalomban, s hiába nevezi minden osztrák elnökének magát Van der Bellen, nem lesz könnyű egyesítenie a társadalmat.

Azok, akik Hoferre szavaztak, nem nácik, nagy részük saját helyzete miatti aggodalmát, vagy a kormány menekültpolitikájával szembeni ellenérzéseit juttatta ily módon kifejezésre. Most pedig a tradicionális pártokra hárul az a feladat, hogy levonják a következtetéseket, s rájöjjenek arra, maguknak ártanak, ha egymással vannak elfoglalva, s nem tesznek egyértelműen hitet a demokratikus alapértékek mellett, illetve nem foglalkoznak a Ferenc pápa által is oly sokat emlegetett kirekesztettek sorsával.

Elérkezett a szembenézés ideje. Talán még nem késő észhez térni.