Előfizetés

Szerbia megmentője?

Lehet Aleksandar Vucic szerb kormányfőt szeretni, vagy éppenséggel nem kedvelni, de az tény, hogy a Slobodan Milosevic által fémjelzett sötét időszak utáni éra egyik legjelentősebb politikusa. Egykor megrögzött ultranacionalista volt, aki hirtelenjében vált „haladóvá”, s szinte egyik napról a másikra Nagy Szerbia megteremtése helyett az uniós csatlakozást tűzte zászlajára. Itt, Európának ezen a fertályán nincsen semmiféle meglepő az ilyen gyors pálfordulásban, bizony, mi is tudnánk példákat sorolni erre.

Vucic hivatalosan 2014 áprilisa óta kormányfő, ám de facto már az azt megelőző két évben is ő volt a miniszterelnök, s nem Ivica Dacic. Nos, az eltelt nem egészen négy év alatt igazolta, tényleg komolyan gondolja az uniós csatlakozást, s ez a programja nem csak a Nyugat megtévesztését szolgálta. Jellemző, amikor az első vasárnapi parlamenti választási eredmények igazolták, hogy az általa vezetett Szerb Haladó Párt szerezte meg a legtöbb mandátumot a parlamentben, Angela Merkel német kancellár elsők között gratulált neki.

A Nyugatot nem érdekli Vucic múltja, s ebben nincs is semmi rendkívüli akkor, ha egy politikus nem bort iszik és vizet prédikál. A szerb miniszterelnök fontos gesztusok sorát tette, igyekezett javítani a kapcsolatokat Horvátországgal, Boszniával, ellátogatott a srebrenicai megemlékezésre is, jelezve azt, hogy tényleg szívén viseli a balkáni népek közeledésének ügyét.

Hiába Aleksandar Vucic messze a legnépszerűbb politikus Szerbiában, hiába ismerik el külföldön is, ő sem tévedhetetlen. Nehéz ugyanis megmagyarázni, mi szükség volt az előrehozott választás kiírására. Bár mindössze 0,1 százaléknyian kevesebben voksoltak a haladókra, mint 2014-ben, pártja így is 27 mandátumot veszített, mivel meglepően sok, hét párt jutott be a parlamentbe. Egyes magyarázatok szerint azért ragaszkodott annyira az idő előtti voksoláshoz, mert nagy parlamenti támogatás segítségével próbálja meg felgyorsítani a valóban elengedhetetlen gazdasági reformokat. Csakhogy ugyanezt az érvet már a 2014-es idő előtti voksolásnál is hallhattuk. Amikor aztán a kormány valóban kemény intézkedéseket fogadott el a költségvetési hiány csökkentésére, a tiltakozás hatására visszavonta azokat.

A vajdasági magyarság számára sem jött jókor a voksolás. Eddig ugyanis a VMSZ egyeduralkodónak számított, most azonban kiütközött az, hogy a Magyar Mozgalom egyre nagyobb veszélyt jelenthet Pásztor István számára, s bizonyos településeken, például Szabadkán nagyon megosztottá vált a magyarság.

Szerbia Európa egyik legszegényebb országa. Vucicnak mihamarabb eredményeket kell felmutatnia, mert az ő üdvössége sem tarthat örökké. Ez azonban nem lesz könnyű számára, mert egy morálisan és gazdaságilag is padlón lévő országba kellene életet lehelnie.

Mehetünk isten hírével?

A pénzügyi szakembereket a megbízhatóságukért tiszteltem, meghökkentő ötleteket viszont soha nem feltételeztem volna róluk. Véleményemet dr. Kiss Krisztina, a Quaestor Kárrendezési Alap ügyvezető igazgató-helyettese és Pázmándi László, a szervezet alapkezelési vezetője változtatta meg. Nemrégiben levelet kaptam tőlük, melyből kiderült, hogy a Quaestornál bennragadt pénzemre – ahogy mondani szokás - keresztet vethetek.

Persze nem ez lepett meg igazán, hiszen józanabb pillanataimban mindig is tudtam, hogy ez lesz a vége a dolognak, ami meghökkentett, az a levélben foglalt indoklás volt. Azért nem kaphatom vissza a pénzemet, mert 2008 és 2015 között hozamot kaptam rá. Ami az én esetemben már csak azért sem meggyőző érv, mert ezeket a hozamokat többnyire nem vettem fel, hanem visszaforgattam, vagyis a Quaestornál hagytam.

De ha föl is vettem volna, ki hallott már olyat, hogy a kifizetett kamatok vagy hozamok miatt le kellene mondanunk az alaptőkéről? Feltételezem, hogy a levél íróinak, mint a magyar átlagnál jobban kereső gazdasági vezetőknek, szintén vannak befektetéseik (méghozzá az enyémnél összehasonlíthatatlanul nagyobbak), melyekből vélhetőleg tisztes hasznuk származik. Mit szólnának hozzá, ha ezen befektetések kezelői egyszer csak azt mondanák nekik: volt már hozamotok, kaptatok már elég kamatot, úgy hogy most búcsút mondhattok az alaptőkének.

Kevesebb joggal háborognék, ha arra emlékeztettek volna, hogy rossz lóra tettem. Hogy a (valamivel) nagyobb hozam reményében kockáztattam és vesztettem, s ezért ne rajtuk (vagyis az államon), hanem a Quaestor vezetőin próbáljam behajtani káromat. Még talán igazuk is lenne, ha az illetékes állami szervek annak idején az elvárható módon látták volna el a feladatukat és megfelelően ellenőrizték volna a céget.

A Quaestor ügyei körül ma több a homály, mint a bizonyosság, ám a fejlemények fényében egy dolog a napnál is világosabb: az ellenőrzés nem volt megfelelő, amiért a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete (a PSZÁF), illetve jogutódja, a Magyar Nemzeti Bank a felelős. E két szervezet mulasztott, ezért most az MNB-nek lenne kötelessége a pórul járt Quaestor-ügyfelek kártalanítása. Ami konkrétan azt jelentené, hogy kifizetne minket, majd veszteségét ezt követően a cégvagyon maradékaiból próbálná meg fedezni, ahelyett, hogy ezt a Quaestor-ügyfelekre hárítaná. Nyugodtan átvállalhatná a dolgot, hiszen a hírek szerint sok mindenre telik neki – ingatlanokra, unortodox gazdaságtant okító iskolák alapítására vagy festményvásárlásra. Az MNB-nek csak azok megsegítésre nem telik, akik a mulasztásai miatt szenvedtek el veszteségeket, sok esetben egy egész élet munkáját.

Dr. Kiss Krisztina és Pázmándi László levelükben két lehetőséget tárnak elénk. Az első: egyes ügyfelek elfogadják azt, hogy nem kapnak semmit, más ügyfelek pedig azt, hogy csak a hozamokkal csökkentett s így nevetségesen apróra zsugorodott összeget utalják át nekik. (Az én esetemben ez az eredetileg befektetett pénz nem egészen egy ezreléke(!) lenne.) S ha elfogadjuk ezt a „megoldást”, aláírásunkkal igazoljuk, hogy lemondunk mindenfajta további kárrendezésről. A másik lehetőség: nem fogadjuk el és mehetünk isten hírével – vagyis megpróbálhatjuk magunk visszaperelni a pénzünket. Hogy milyen eséllyel, az elgondolható. Ebben az esetben a Kárrendezési Alap többé nem foglalkozik az ügyünkkel.

Akárhonnan nézem - gyalázatos dolog.

Erdősiné hol van?

„Egyetért-e ön azzal, hogy a kiskereskedelmi üzletek – a kiskereskedelmi szektorban történő vasárnapi munkavégzés tilalmáról szóló 2014. évi CII. törvény szerint – továbbra is zárva tartsanak vasárnap?” Ezt a kérdést nyújtotta be Erdősi Lászlóné herceghalmi polgármester-feleség egy hónappal ezelőtt a Nemzeti Választási Irodában. Vagyis nem ő nyújtotta be, hanem a vele érkezett fiatalember, érzékeny lelkű kopaszok gyűrűjében, Nyakó Istvánt a maga kérdésével kicsit nagyon kiszorító performansz keretében. Azóta sok víz lefolyt a kidobóemberek húsos tarkóján. Jogászok értelmezik a történteket, harcolnak az ügyben. Volt feljelentés is, tehát lesz annak elutasítása is nem sokára.

Erdősiné a tökéletes civil, a maga sértődött attitűdjével – aki nyilván magára vállalta volna a kétszázezer aláírás összegyűjtését is –, tehát a vasárnapi boltzár elkötelezett harcosa. Az volt eddig is, és gondolhatnánk, hogy az ma is, hiszen mitől is változott volna meg a véleménye.

Sőt, lázadoznia kellene, hogy a korábban épp az ő álláspontját szajkózó kormány befeküdt a balliberális nemzetrontóknak. Még sőtebb: az egyik politikai nagyágyú képes volt azt mondani, hogy a vasárnapi eladók köszönjék meg most a szocialistáknak, hogy dolgozniuk kell. Mert ezek a gaz szocik megdelejezték a Fidesz igen-gombjait, attól van az egész.

Erdősiné kényelmesen, tavaszi szellőben most bármikor odamehetne a bélyegzőgéphez, és háboríthatatlanul benyújthatná népszavazási kezdeményezését a vasárnapi lakat érdekében.

Fogalmam sincsen, miért nem teszi.