Előfizetés

Orbán Gáspár hite

Orbán Gáspárt nem ismerem személyesen, de egyszer véletlenül éppen mellém ült Andor László egyetemi előadásán. A körbeadott jelenléti ívből láttam, hogy ő a miniszterelnök fia. Semmi feltűnő nem volt rajta, tabletjével, kis kontyával és öltözetével ugyanolyan urbánus fiatalnak látszott, mint a szemináriumi teremben ülő egyetemisták többsége. Ezért kicsit meglepett, hogy egy-két hónappal később hittérítőként tűnt fel az interneten és a hírportálokon.

Vezető politikus hozzátartozójának lenni természetesen mindig egyfajta celebség is, különösen, ha a politikus a kezdet kezdetén nem teszi világossá, hogy a családjának, a hozzátartozóknak az abszolút „privacy” jár. Ezt kevesen tudják megtenni, hiszen a kampányok idején jól jön a családi idill. De az idilli képet rajzoló média – legalábbis annak független és ellenzéki része – ugyanakkor hiéna is tud lenni, ha valami botrányosat, vagy akárcsak szokatlant szimatol ki a politikus hozzátartozói körül. Ilyenkor nagy a felháborodás, holott a korrekt válasz az lenne, hogy az első családi fotót, közös interjút, a kötelező protokollon túli médiaszereplést tetszettek volna visszamondani.

Ezzel együtt méltatlannak érzem azt a gúnyt és ellenszenvet, amellyel a média és a kommentelők nagy többsége fogadta Orbán Gáspár rövid bejelentését megtéréséről és a Felház című vallási közösség rendezvényéről. Néhány mondatos bemutatkozásába a legnagyobb rosszindulattal sem lehet mást belemagyarázni, mint kissé naiv hitet Isten valódi megtapasztalásában. Nagyon sokan vagyunk, akik valamilyen módon keressük Jézust, a nagy történelmi egyházaktól a Hit Gyülekezetén át egészen a minden szertartásrend nélkül összejáró, vagy egyedül imádkozó emberekig. Önmagában az sem botrányos, ha a társai a toborzáshoz a miniszterelnök fiának ismertségét is felhasználják: noha nem lennék meglepve, ha Gáspár lenne köztük a legdinamikusabb szervező. Hiszen ahonnan a hírnevét örökölte, onnan dinamizmust is örökölhetett.

Ami pedig a kezdeményezését illeti, az politikailag ugyan teljesen semleges, de a jelenlegi kormányzat egyházpolitikájával nyilvánvalóan ellentétes, talán lázadó is. Orbán Gáspár elmondta, hogy bár huszonkét évig volt a magyar református egyház normakövető híve, Istennel csak Ugandában találkozott, s ezért alakítana egy olyan közösséget, amelybe jöjjenek „keresztények és nem keresztények, hívők és nem hívők”. A Fidesz-kormány éppen az ilyen kis vallási csoportokat, okkal-ok nélkül szektáknak nevezett közösségeket diszkriminálja a nagy történelmi egyházak ellenére. Gáspár nyilván nem beszél erről, de a fellépése azt sugallja, hogy Isten hívását nem feltétlenül a törvényesen bejegyzett egyházak államilag támogatott templomaiban lehet meghallani. Ez őszinte üzenetnek tűnik, még ha persze nem is feltétlenül kell egyetérteni vele.

Az pedig külön is figyelemreméltó, hogy Afrikával, a harmadik világgal kellett találkoznia azon, hogy a merev egyházi formákon túl találkozzon a maga Istenével. Bármennyire más történet, a katolikus egyház feje, Ferenc pápa is a harmadik világ (Gáspárénál sokkal mélyebb) ismeretével, a szegénység és kiszolgáltatottság megtapasztalásával tudta megújítani sokunk számára a katolicizmust. Ferenc pápáról amúgy a jobboldali kommentelők a magyar net világában sokszor csak hörgő gyűlölettel tudnak szólni.

Végső búcsú Kertész Imrétől

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2016.04.22. 07:45
Esterházy Péter a hangoskönyv bemutatóján FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Ma délután 3 órakor lesz Kertész Imre temetése a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A Nobel-díjas írót a család kérésére két írótársa, Esterházy Péter és Spiró György búcsúztatja. Kertész Imre március 31-én hunyt el, életének 86. évében. Kedden mutatták be azt a hangoskönyvet, amely Kertész és Esterházy írásából született és példa arra, hogy az író eltávozhat ugyan, de - művei által - örökké él.

Kivételes az esemény: kivételessé teszi az irodalom, és kivételessé teszi az élet, amely ma nem csak az életről szól, hanem - a temetésre gondolva - az elveszítésről is. A kivételes esemény, mint minden igaz és jó irodalom, maga az élet, öröm és bánat együtt: Kertész Imre és Esterházy Péter egy-egy írása egymás mellett jelent meg a most frissen kiadott Egy történet című hangoskönyv két lemezén. Kertész Imre 1991-es Jegyzőkönyv című műve Kulka János hangján szólal meg (a színész betegsége miatt még egy bánat), Esterházy Péter maga olvassa fel (ez meg öröm) az Élet és irodalom című reflexióját, amely megfogalmazása szerint reagálás Kertész írására.

A hangoskönyv előzménye, hogy a két írás Egy történet címmel 1993-ban a Magvetőnél látott napvilágot, most ennek alapján szólal meg az irodalom és az élet a lemezekről. A kivételes eseményhez méltóan a keddi bemutató is kivételes volt: Esterházy Péter nem csak sok mindent elmondott a művekről és hátterükről Kőrösi P. József kérdéseire, hanem a tőle oly jól ismert érzékletes előadásban mindkét írásból fel is olvasott. Annak a ritka pillanatnak volt ily módon fültanúja az Örkény könyvesbolt zsúfolódó hallgatóság, hogy ezúttal Kertész Imre Esterházy hangján szólalt meg. (És hogy ez mennyire izgalmas élmény, azt Esterházy előző két, ugyancsak a Mojzer Kiadónál megjelent hangoskönyve, a Ha minden jól megy és a Mi a bánat című lemeze bizonyítja.)

Kertész szívszorítóan drámai hangú írása, a Jegyzőkönyv születéséről mondja Esterházy: „Imrének volt egy meghívása Bécsbe, valamint volt valutája is. Tudni kell, 91-ben vagyunk, tehát az a hamis képünk van, hogy szabadok vagyunk, mint a madár. Már nem kell olyanra figyelni, hogy mi van a zsebünkben és mennyi és miért. Ennek megfelelően, ahogy Imre mondja, elköveti azt a hibát, hogy szabad embernek érzi magát. És ekként is viselkedik. És aztán kiderül, hogy mennyire nem szabad.”

Röviden összefoglalva: Kertészt a vámosok ellenőrzik, a nála lévő pénz miatt leszállítják a vonatról és nem is engedik vissza. Az írás minduntalan visszatérő motívuma – ez Esterházy írásában is visszhangzik – „Nincs bennem szeretet.” És hogy a megaláztatás - ahogy Kertész maga átéli: megsemmisülés - milyen gondolatokat, milyen mélységesen drámai életérzést ébreszt benne, arra érzékeltetésül álljon itt egyetlen mondat a Jegyzőkönyvből: „Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár.”

A Jegyzőkönyvre reflektáló Élet és irodalom című írásának születéséről Esterházy azt mondta: „Ismertem a szöveget és nekem is kellett mennem Bécsbe. Az a fantasztikus esemény történet, ami minden irodalomszerető embernek a vágya, hogy látja, az irodalom hogy befolyásolja az életet. Mert tőlem is elkezdték kérdezgetni, mennyi valuta van nálam. És mind közönségesen azt mondtam, hogy nincsen. Akkor elkezdték a zsebeimet kérdezgetni és a zsebek rosszul válaszoltak. De akkor én még ezt nagyon lazán vettem, szabad ország szabad fia, azt csinálok, amit akarok. És akkor eszembe jutott az egész történet, az egész megalázásos történet, mert a Jegyzőkönyvben aztán megjelenik minden. A múlt, a megaláztatás, az egész fájdalom, amit ismerhetünk Kertész életéből és a műveiből. Én egyrészt enélkül a fájdalom nélkül gondoltam tengetni az életemet, másrészt gondoltam megoldani ezt a problémát. De nem lehetett, mert hirtelen elkapott, hogy ki voltam szolgáltatva ennek az olvasmánynak, ami vele történt. És akkor én is belekerültem a fájdalomnak abba a terébe, amiről az Imre története szólt.”

A két írás egymásmellettiségéről mondja Esterházy, „úgy kezdek el egy szöveggel dolgozni, mintha az az életem része volna.” Majd: „A szövegek elkezdenek beszélni egymással. Kérdés, hogy a szöveg mögött ki áll. Ezek olyan írások, hogy nyugodtan odatehetjük a szerzőket a szövegek mögé, a szerzők párbeszéde a szövegek párbeszéde, ennek a két embernek a párbeszéde, akik vagyunk.”

Kertész Imre mellbevágó mondatára, amelyet a Jegyzőkönyvben többször megismétel: „Nincs bennem szeretet”, Esterházy elgondolkodtatóan reflektál: „Ez egy olyan mondat, amihez én önerőből nem jutottam volna el. Az irodalomban többek között az a fantasztikus, hogy olyan helyzetekbe tud hozni, olyan ismeretekhez juttatni, amiket magunktól nem tudnánk elérni. Ez minden jó könyvre igaz, még a közepesekre és a rosszakra is. Hogy az olvasás révén valami olyasmit tud meg az ember, amit magától nem tudna. Amire magától nem jönne rá. Kertész művészete sok ponton ilyen. Nagyon radikális és nagyon radikális tapasztalatokból él a művészete.”

Végzetesen sötét következtetésre jut Kertész Imre a Jegyzőkönyv végén, a teljes megsemmisülését fogalmazza meg, Esterházy írása nem megy el idáig, de hogy mit jelent számára, arról mondja: „Én ezt a lépést már nem tudom megtenni. Imre azt mondja, hogy halott vagyok, hogy a vonat már csak egy halottat szállít. Az irodalomnak megvan az a különleges ereje, hogy segít, amit én nem is hogy nem tudnék kimondani, hanem nem is látnék a Kertész könyve nélkül. A kiszolgáltatottságra, sőt, a saját kiszolgáltatottságomra is az ő könyve által tudok ránézni. Az ő könyve nélkül észre sem venném, hogy meg vagyok alázva. Nagy biznisznek ezt nem mondanám, de azért mégiscsak jobb tudni, ha így van, mint nem tudni."

Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen – Kertész írásának erre az alapmondatára Esterházy úgy reagált, az klasszikus kérdés, hogy lehet-e egy erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni, de ezt most aligha válaszolja meg. Ami a két írás elbeszélőjének megaláztatását illeti, Esterházy úgy látja, nincs olyan ország, ahol ilyen ne történne meg. „Csak van, ahol jobban lehet védekezni, van, ahol kevésbé.”

Megindító vallomásnak vehetjük, bár jellegzetesen eszterházis volt, amikor befejezésül Kertész írni tudásáról azt mondta: „Meg szokták kérdőjelezni azt, hogy Kertész Imre milyen fantasztikusan tud írni. Kertész írni tudása sokkal nagyobb, mint ahogy elsőre látjuk. Ha elolvasok egy Kertész mondatot, mindig hallom a nagyon nagy tudását, a szakmát hallom, meg a magyar nyelvnek a magas rangú ismeretét.”

Kertész Imrének – az egyszerű ajánlás áll az 1993-as könyvben Esterházy írása előtt. Álljon itt egy szakasz az írásból (egy kis rész, amit Esterházy a könyvbemutatón felolvasott): „Ettől a mondattól fölidéződött bennem – átkozott irodalom – Kertész Imre írása, mely éppen egy efféle vámostörténetet emel (inkább taszít, lök) életértelmezéssé. Az engedélyezettnél több valuta, leszállíttatás Hegyeshalomnál satöbbi. A lehunyt szemem mögött nem az édesanyám képe elevenedett meg, sokkal reménytelenebb, a Kertész Imréé. Láttam őt, hosszú, hajlott, nehéz alakját, mint egy ellen-Kohlhaas Mihályt, aki nem keresi az igazságot, mert az igazsága már megtalálta őt.”

Az ellen-Kohlhaas Mihály meghalt, ránk hagyta az igazságát.

Végső búcsú Kertész Imrétől

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2016.04.22. 07:45
Esterházy Péter a hangoskönyv bemutatóján FOTÓ: VAJDA JÓZSEF
Ma délután 3 órakor lesz Kertész Imre temetése a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben. A Nobel-díjas írót a család kérésére két írótársa, Esterházy Péter és Spiró György búcsúztatja. Kertész Imre március 31-én hunyt el, életének 86. évében. Kedden mutatták be azt a hangoskönyvet, amely Kertész és Esterházy írásából született és példa arra, hogy az író eltávozhat ugyan, de - művei által - örökké él.

Kivételes az esemény: kivételessé teszi az irodalom, és kivételessé teszi az élet, amely ma nem csak az életről szól, hanem - a temetésre gondolva - az elveszítésről is. A kivételes esemény, mint minden igaz és jó irodalom, maga az élet, öröm és bánat együtt: Kertész Imre és Esterházy Péter egy-egy írása egymás mellett jelent meg a most frissen kiadott Egy történet című hangoskönyv két lemezén. Kertész Imre 1991-es Jegyzőkönyv című műve Kulka János hangján szólal meg (a színész betegsége miatt még egy bánat), Esterházy Péter maga olvassa fel (ez meg öröm) az Élet és irodalom című reflexióját, amely megfogalmazása szerint reagálás Kertész írására.

A hangoskönyv előzménye, hogy a két írás Egy történet címmel 1993-ban a Magvetőnél látott napvilágot, most ennek alapján szólal meg az irodalom és az élet a lemezekről. A kivételes eseményhez méltóan a keddi bemutató is kivételes volt: Esterházy Péter nem csak sok mindent elmondott a művekről és hátterükről Kőrösi P. József kérdéseire, hanem a tőle oly jól ismert érzékletes előadásban mindkét írásból fel is olvasott. Annak a ritka pillanatnak volt ily módon fültanúja az Örkény könyvesbolt zsúfolódó hallgatóság, hogy ezúttal Kertész Imre Esterházy hangján szólalt meg. (És hogy ez mennyire izgalmas élmény, azt Esterházy előző két, ugyancsak a Mojzer Kiadónál megjelent hangoskönyve, a Ha minden jól megy és a Mi a bánat című lemeze bizonyítja.)

Kertész szívszorítóan drámai hangú írása, a Jegyzőkönyv születéséről mondja Esterházy: „Imrének volt egy meghívása Bécsbe, valamint volt valutája is. Tudni kell, 91-ben vagyunk, tehát az a hamis képünk van, hogy szabadok vagyunk, mint a madár. Már nem kell olyanra figyelni, hogy mi van a zsebünkben és mennyi és miért. Ennek megfelelően, ahogy Imre mondja, elköveti azt a hibát, hogy szabad embernek érzi magát. És ekként is viselkedik. És aztán kiderül, hogy mennyire nem szabad.”

Röviden összefoglalva: Kertészt a vámosok ellenőrzik, a nála lévő pénz miatt leszállítják a vonatról és nem is engedik vissza. Az írás minduntalan visszatérő motívuma – ez Esterházy írásában is visszhangzik – „Nincs bennem szeretet.” És hogy a megaláztatás - ahogy Kertész maga átéli: megsemmisülés - milyen gondolatokat, milyen mélységesen drámai életérzést ébreszt benne, arra érzékeltetésül álljon itt egyetlen mondat a Jegyzőkönyvből: „Aki erre a kérdésre válaszolt, nem én voltam, hanem az évtizedek óta gyötört, idomított, tudatában, személyében, idegrendszerében sérült, ha éppen nem halálra sebzett polgár – de inkább fogoly, mint polgár.”

A Jegyzőkönyvre reflektáló Élet és irodalom című írásának születéséről Esterházy azt mondta: „Ismertem a szöveget és nekem is kellett mennem Bécsbe. Az a fantasztikus esemény történet, ami minden irodalomszerető embernek a vágya, hogy látja, az irodalom hogy befolyásolja az életet. Mert tőlem is elkezdték kérdezgetni, mennyi valuta van nálam. És mind közönségesen azt mondtam, hogy nincsen. Akkor elkezdték a zsebeimet kérdezgetni és a zsebek rosszul válaszoltak. De akkor én még ezt nagyon lazán vettem, szabad ország szabad fia, azt csinálok, amit akarok. És akkor eszembe jutott az egész történet, az egész megalázásos történet, mert a Jegyzőkönyvben aztán megjelenik minden. A múlt, a megaláztatás, az egész fájdalom, amit ismerhetünk Kertész életéből és a műveiből. Én egyrészt enélkül a fájdalom nélkül gondoltam tengetni az életemet, másrészt gondoltam megoldani ezt a problémát. De nem lehetett, mert hirtelen elkapott, hogy ki voltam szolgáltatva ennek az olvasmánynak, ami vele történt. És akkor én is belekerültem a fájdalomnak abba a terébe, amiről az Imre története szólt.”

A két írás egymásmellettiségéről mondja Esterházy, „úgy kezdek el egy szöveggel dolgozni, mintha az az életem része volna.” Majd: „A szövegek elkezdenek beszélni egymással. Kérdés, hogy a szöveg mögött ki áll. Ezek olyan írások, hogy nyugodtan odatehetjük a szerzőket a szövegek mögé, a szerzők párbeszéde a szövegek párbeszéde, ennek a két embernek a párbeszéde, akik vagyunk.”

Kertész Imre mellbevágó mondatára, amelyet a Jegyzőkönyvben többször megismétel: „Nincs bennem szeretet”, Esterházy elgondolkodtatóan reflektál: „Ez egy olyan mondat, amihez én önerőből nem jutottam volna el. Az irodalomban többek között az a fantasztikus, hogy olyan helyzetekbe tud hozni, olyan ismeretekhez juttatni, amiket magunktól nem tudnánk elérni. Ez minden jó könyvre igaz, még a közepesekre és a rosszakra is. Hogy az olvasás révén valami olyasmit tud meg az ember, amit magától nem tudna. Amire magától nem jönne rá. Kertész művészete sok ponton ilyen. Nagyon radikális és nagyon radikális tapasztalatokból él a művészete.”

Végzetesen sötét következtetésre jut Kertész Imre a Jegyzőkönyv végén, a teljes megsemmisülését fogalmazza meg, Esterházy írása nem megy el idáig, de hogy mit jelent számára, arról mondja: „Én ezt a lépést már nem tudom megtenni. Imre azt mondja, hogy halott vagyok, hogy a vonat már csak egy halottat szállít. Az irodalomnak megvan az a különleges ereje, hogy segít, amit én nem is hogy nem tudnék kimondani, hanem nem is látnék a Kertész könyve nélkül. A kiszolgáltatottságra, sőt, a saját kiszolgáltatottságomra is az ő könyve által tudok ránézni. Az ő könyve nélkül észre sem venném, hogy meg vagyok alázva. Nagy biznisznek ezt nem mondanám, de azért mégiscsak jobb tudni, ha így van, mint nem tudni."

Erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni is erkölcstelen – Kertész írásának erre az alapmondatára Esterházy úgy reagált, az klasszikus kérdés, hogy lehet-e egy erkölcstelen világban erkölcsösnek lenni, de ezt most aligha válaszolja meg. Ami a két írás elbeszélőjének megaláztatását illeti, Esterházy úgy látja, nincs olyan ország, ahol ilyen ne történne meg. „Csak van, ahol jobban lehet védekezni, van, ahol kevésbé.”

Megindító vallomásnak vehetjük, bár jellegzetesen eszterházis volt, amikor befejezésül Kertész írni tudásáról azt mondta: „Meg szokták kérdőjelezni azt, hogy Kertész Imre milyen fantasztikusan tud írni. Kertész írni tudása sokkal nagyobb, mint ahogy elsőre látjuk. Ha elolvasok egy Kertész mondatot, mindig hallom a nagyon nagy tudását, a szakmát hallom, meg a magyar nyelvnek a magas rangú ismeretét.”

Kertész Imrének – az egyszerű ajánlás áll az 1993-as könyvben Esterházy írása előtt. Álljon itt egy szakasz az írásból (egy kis rész, amit Esterházy a könyvbemutatón felolvasott): „Ettől a mondattól fölidéződött bennem – átkozott irodalom – Kertész Imre írása, mely éppen egy efféle vámostörténetet emel (inkább taszít, lök) életértelmezéssé. Az engedélyezettnél több valuta, leszállíttatás Hegyeshalomnál satöbbi. A lehunyt szemem mögött nem az édesanyám képe elevenedett meg, sokkal reménytelenebb, a Kertész Imréé. Láttam őt, hosszú, hajlott, nehéz alakját, mint egy ellen-Kohlhaas Mihályt, aki nem keresi az igazságot, mert az igazsága már megtalálta őt.”

Az ellen-Kohlhaas Mihály meghalt, ránk hagyta az igazságát.