Előfizetés

Demokratikus puccs?

Jó helyen kapiskáltam, úgy látszik. Utólag is igazolni érzem magam, hogy a történtek után rábukkantam az egyik vezető napilapban az állítólag Orbán Viktortól származó idézetre, amelyben kertelés nélkül azt vallotta, igaz, talán nem teljesen hitelesen: „Jó, ha a töltény a tárban van. Hátha meg kell húzni a ravaszt”. Majd mintegy kiegészítésképpen: „A pillanatnak kell uralnia a politikát”. 

Jó helyen keresgéltem, mondom, mert amikor hétfőn reggel az ország ámulva hallgatta a váratlan bejelentést, azt mormoltam magamban, a Fidesz politikai puccsot hajtott végre. A demokráciába sok minden belefér, még a meglepetés is, de bizonyos körülmények között. Pénteken reggel a miniszterelnök töprengést színlelve még azon ábrándozott, hogy visszavonulni nem lehet, az üzletek vasárnapi zárvatartási tilalma marad, csak éppen valami új módszert kellene kifundálni, majd alig telt el negyvennyolc óra, kiderült: kész, vége. Nem csupán az elhatározás született meg jól rejtve, még a szinte másodpercre kidolgozott menetrend is. Amit persze tudott ő már pénteken is.

Hozzászokhattunk, hogy a magyar parlament gyorstalpaló üzemmódban dolgozik, bármilyen törvényjavaslatot minden alaposabb előkészítés nélkül megszavazhat, beleértve az általában nélkülözhetetlen bizottsági vitát is. Tudomásom szerint ehhez hasonló törvényhozási szokás, legalábbis az Unió­ban, nincs még egy, a miénk ebben unikálisan egyedi. A demokrácia általában igényes műfaj, lehetőséget ad a hosszú gondolkodásra, de nálunk ez fölösleges. Nagy a gyakorlat a csak fölülről irányított döntésekben. Ezért említek demokratikus puccsot.

Nagy jelentőségük nincs a formáknak sem. Pénteken kora reggel a kormány vezetője még eljátssza, hogy őt bizony lelkiismereti válság gyötri, úgy tesz, mintha habozna, mit is cselekedjék, majd hétfőn a  kora reggeli órákban viszont már a beosztottja, Rogán Antal mondja el, őt, mint rendíthetetlen katolikust, megrázza ez a hirtelen változás. A főnök, úgy tudom protestáns, de a minisztere sajgó szívvel és búbánattal végrehajtja az utasítást. Szorongunk érte, és ugyanezt tesszük a másik katolikusért, az egy esztendeje még áradozó, örömmámorban úszó barátért és szövetségesért, a KDNP-elnökért, Semjén Zsoltért, a közvetlen padszomszédért, aki mindig rajongó pillantásokkal jelzi, hogy zavartalan a közös gondolkodásuk.

Most ezúttal ennek nem lehettünk szemtanúi, két okból sem. A színhely változott, elmaradt a megszokott padközelség, nem azt a képet közvetítették, meg ki hitte volna el együgyűként, hogy Semjén úr akkor értesült első ízben az újdonságról. Volt ideje cimborájával, Harrach Péterrel arról morfondírozni, hogy mint hűséges koalíciós partner szembeforduljanak-e a nem éppen egyenrangú szövetségessel, de aztán keserű gondolatokkal vívódva inkább nem szavaztak. Kivéve persze Harrachot, aki „véletlenül” mégis nemmel voksolt, s még más váratlan követői is akadtak.

Egy elbukott népszavazás akár még a kormány bukását is előkészítheti, erre pedig Orbán még rossz álmaiban sem szeret gondolni. Pedig itt, Európában megeshet ez mással is, még a maga helyét biztonságosnak gondoló Merkelnek is számolnia kell vele, hát még a francia szocialistáknak. Hollande sem szeretne vesztes lenni, holott neki csakugyan rosszul áll a szénája, de reménykedik, hátha bejön a csoda.

Orbán és pártja szempontjából azonban a bukás lehetősége maga volna a pokol. Példaképül mindig is ott lebegett előtte Horthy negyed százada, igaz más nemzetközi környezetben, de példaként. A 21. században, Európában elvben elképzelhetetlen egy ilyen hosszú uralom, tudja jól, mégis valami ilyen álmot dédelget. Ezért is volt szokatlan és megdöbbentő számára a Kúria döntése, amely zöld utat adott egy olyan népszavazásnak, amely akár elhozhatta volna a végzetes bukást is. De a magyar miniszterelnököt nem olyan fából faragták, aki egykönnyen feladja. Ha kell módosítja a választási törvényt, ha ereje van hozzá, a maga igényei szerint farigcsálja az alaptörvényt.

Nem állítom, hogy az uniós tagállamok között rajtunk kívül egyetlen másik sincs, amely ne volna hajlandó habozás nélkül félresöpörni a demokrácia kötelező szabályait, ha az érdeke úgy kívánja. Nem kell messze mennünk, a huszonnyolcak között ott van az négy ország, amelyből a magyar miniszterelnök kovácsolt egyfajta ellenközpontot. Ők az első pillanattól erre rendezkedtek be, kivált a lengyelek, akik a varsói „illiberális” fordulat óta jó szívvel hajlanak a demokratikus jogok megnyirbálására. A nemzetközi migránsválság zűrzavarában a hatalomba kapaszkodók még jobban szabadjára engedhetik magukat, úgy érzik, nincsenek előttük korlátok. Mikor érdekelte őket, hogy a világsajtó, amely zömében megmaradt szabadnak, miként is vélekedik ezekről a lépésekről?

Pillanatnyilag itt tartunk. Kusza a kép, minden pillanat új fordulatot hozhat. A legfrissebb választási kilátások azonban egyelőre nem jeleznek érezhető változást, korai is volna még. Az ellenzék a boltok újranyitását kiharcolva egy csatát megnyert ugyan, de hogy ennek milyen hatása lehet a „háború” kimenetelére, a választói preferenciákra alakulására, hamarosan kiderülhet.

Orbánnak igaza van: valóban a pillanatnak kell uralnia a politikát. 

Új kerekasztalt!

Tanügyben a helyzet változatlan. Úgy tűnik, a frontok megmerevedtek, állóháborúra számíthatunk. A Civil Közoktatási Platform, a Tanítanék mozgalom, a szakszervezetek nem hajlandók a kormány által létrehozott köznevelési kerekasztalhoz ülni, az pedig elzárkózik az előbbiekkel folytatandó külön tárgyalásoktól. A pedagógusoknak igazuk van, amikor visszautasítják a hatalom felkérését - mert az nem nyújt megfelelő keretet az eredményes munkához -, ám attól tartok, az általuk javasolt tárgyalási forma sem garancia a sikerre. Egyszerűen azért, mert ez esetben is túl szűk körű lenne az egyeztetés.

A magyar oktatás igazi bajai a rendszerváltással kezdődtek. Addig nagyjából megfelelt a korszak gazdasági-társadalmi körülményeinek, sőt, több tekintetben progresszívabb volt a mainál. A gazdasági változások, az ipar csődje következtében a kizárólag munkaerő kibocsátására alkalmas hazai iskolarendszerből kikerülő nemzedékek a munkanélküliek tömegét gyarapították, vagy kénytelen voltak külföldre távozni, megélhetést keresni. Akik itthon találtak munkát, olyan tevékenységet végeznek, amellyel nem képesek megfelelő mértékben javítani az ország gazdasági teljesítményén. Volna tehát elég oka a változtatásnak.

Az oktatás megújításának szükségességét a jobb- és baloldali kormányok általában felismerték, megfelelő megoldással viszont egyikük sem tudott szolgálni. A 2002 utáni reformok ugyanúgy nem bizonyultak életképesnek, mint a Fidesz kormány elképzelései. Palkovics államtitkár például nem látja a tananyagcsökkentés lehetőségét, Rétvári Bence szerint viszont az alsó tagozat(!) anyagában kellene csökkenteni a lexikális ismeretek mennyiségét. Valójában a gondok ötödikben kezdődnek, attól kezdve zúdítják rá a diákokra az irdatlan mennyiségű ismerettömeget, ha van rá szükségük, ha nincs. Bizakodhatnánk persze a pedagógusok hozzáértésében, a baj csak az, hogy egy oktatási stratégia megfogalmazása a szakma ismereténél lényegesen nagyobb rálátást kíván a világ dolgaira. A tanártársadalom legaktívabb, legelkötelezettebb tagjai is többször nekiveselkedtek már a feladatnak, mégsem jártak eredménnyel.

Mire volna szükség a sikerhez? Ha mindenki hozzátenné a maga tapasztalatait, ha a több szem többet lát elvét követve odaengednék a tárgyalóasztalhoz azoknak a pártoknak a képviselőit is, amelyek egy következő választáson nagy eséllyel bekerülhetnek a törvényhozásba. Részvételükre azért volna szükség, hogy az oktatás megújítása közmegegyezéssel történjen, s egy hatalomváltás esetén se akadjon el az átalakulás folyamata. Természetesen határt kell szabni a tárgyalók számának, ezért meglátásom szerint is egy új kerekasztalnál csak azok a szervezetek kapjanak helyet, amelyek elő tudnak állni egy átfogó, eredeti koncepcióval. A kerekasztal mellett működő munkacsoportokban természetesen azoknak is szerepet kell adni, akik az ott tárgyalt témák szakértői, érintettjei.

A fent vázolt tárgyalási forma meglátásom szerint biztosítéka lehetne annak, hogy végre megfelelő megoldás szülessen az ország jövőjét meghatározó magyar oktatás ügyében. A hatalomnak - ha valóban a magyar emberek jólétét, boldogulását, gyarapodását szeretné elérni - változtatnia kell eddigi magatartásán, s az új kerekasztal mielőbbi létrehozásán kellene fáradoznia.

Új kerekasztalt!

Tanügyben a helyzet változatlan. Úgy tűnik, a frontok megmerevedtek, állóháborúra számíthatunk. A Civil Közoktatási Platform, a Tanítanék mozgalom, a szakszervezetek nem hajlandók a kormány által létrehozott köznevelési kerekasztalhoz ülni, az pedig elzárkózik az előbbiekkel folytatandó külön tárgyalásoktól. A pedagógusoknak igazuk van, amikor visszautasítják a hatalom felkérését - mert az nem nyújt megfelelő keretet az eredményes munkához -, ám attól tartok, az általuk javasolt tárgyalási forma sem garancia a sikerre. Egyszerűen azért, mert ez esetben is túl szűk körű lenne az egyeztetés.

A magyar oktatás igazi bajai a rendszerváltással kezdődtek. Addig nagyjából megfelelt a korszak gazdasági-társadalmi körülményeinek, sőt, több tekintetben progresszívabb volt a mainál. A gazdasági változások, az ipar csődje következtében a kizárólag munkaerő kibocsátására alkalmas hazai iskolarendszerből kikerülő nemzedékek a munkanélküliek tömegét gyarapították, vagy kénytelen voltak külföldre távozni, megélhetést keresni. Akik itthon találtak munkát, olyan tevékenységet végeznek, amellyel nem képesek megfelelő mértékben javítani az ország gazdasági teljesítményén. Volna tehát elég oka a változtatásnak.

Az oktatás megújításának szükségességét a jobb- és baloldali kormányok általában felismerték, megfelelő megoldással viszont egyikük sem tudott szolgálni. A 2002 utáni reformok ugyanúgy nem bizonyultak életképesnek, mint a Fidesz kormány elképzelései. Palkovics államtitkár például nem látja a tananyagcsökkentés lehetőségét, Rétvári Bence szerint viszont az alsó tagozat(!) anyagában kellene csökkenteni a lexikális ismeretek mennyiségét. Valójában a gondok ötödikben kezdődnek, attól kezdve zúdítják rá a diákokra az irdatlan mennyiségű ismerettömeget, ha van rá szükségük, ha nincs. Bizakodhatnánk persze a pedagógusok hozzáértésében, a baj csak az, hogy egy oktatási stratégia megfogalmazása a szakma ismereténél lényegesen nagyobb rálátást kíván a világ dolgaira. A tanártársadalom legaktívabb, legelkötelezettebb tagjai is többször nekiveselkedtek már a feladatnak, mégsem jártak eredménnyel.

Mire volna szükség a sikerhez? Ha mindenki hozzátenné a maga tapasztalatait, ha a több szem többet lát elvét követve odaengednék a tárgyalóasztalhoz azoknak a pártoknak a képviselőit is, amelyek egy következő választáson nagy eséllyel bekerülhetnek a törvényhozásba. Részvételükre azért volna szükség, hogy az oktatás megújítása közmegegyezéssel történjen, s egy hatalomváltás esetén se akadjon el az átalakulás folyamata. Természetesen határt kell szabni a tárgyalók számának, ezért meglátásom szerint is egy új kerekasztalnál csak azok a szervezetek kapjanak helyet, amelyek elő tudnak állni egy átfogó, eredeti koncepcióval. A kerekasztal mellett működő munkacsoportokban természetesen azoknak is szerepet kell adni, akik az ott tárgyalt témák szakértői, érintettjei.

A fent vázolt tárgyalási forma meglátásom szerint biztosítéka lehetne annak, hogy végre megfelelő megoldás szülessen az ország jövőjét meghatározó magyar oktatás ügyében. A hatalomnak - ha valóban a magyar emberek jólétét, boldogulását, gyarapodását szeretné elérni - változtatnia kell eddigi magatartásán, s az új kerekasztal mielőbbi létrehozásán kellene fáradoznia.