Előfizetés

Tovább nyomorognak a közmunkások, nem nő a bérük

Publikálás dátuma
2016.02.23. 08:50
Fotó: Tóth Gergő, Népszava
A kormány úgy döntött, hogy ebben az évben egyetlen fillérrel sem emeli meg a közmunkások bérét, így minden eddiginél nagyobbra nőtt a szakadék a közfoglalkoztatottak fizetése és a minimálbér között.   A közfoglalkoztatottak fizetése idén sem éri el az 52 ezer forintot, vagyis már 22 ezer forinttal visznek haza kevesebbet, mint a minimálbérből élők – írja a Magyar Nemzet.

Bár a korábbi években rendszerint már decemberben döntött a kormány a közfoglalkoztatottak következő évi béréről, tavaly év végén hiába vártak erre az érintettek, nem született meg az erről szóló kormányrendelet - olvasható a lapban. Így januárban úgy kezdett dolgozni 200 ezer közfoglalkoztatott, hogy nem tudta, hónap végén mennyi lesz a borítékban, mennyiből kell kihúznia a következő "borítékig." De valójában mindenki emelésre számított, miután a minimálbér bruttó hatezer forinttal, közel hat százalékkal nőtt, és a korábbi években a közmunkások fizetését ehhez igazították, hogy az körülbelül a minimálbér 76-77 százalékát tegye ki. Tavaly ráadásul 1,6 százalékos infláció is volt, vagyis ahhoz, hogy megőrizzék értéküket a közfoglalkoztatásban fizetett bérek, legalább ekkora mértékű emelésre lett volna szükség.

A Magyar Nemzet érdeklődésére a Belügyminisztérium megerősítette, hogy a közfoglalkoztatási bér és a garantált közfoglalkoztatási bér a 2016. évben nem változik. Egy 8 órában dolgozó közmunkás nettó 51 847 forintot vihet haza, szakképzettként 66 469 forintot kap havonta.

Havi 6 milliót is kereshetnek egyes állami cégek vezetői - írta a HVG még tavaly szeptemberben. A többségi állami tulajdonú gazdasági társaságok első számú vezetőinek és helyetteseiknek a juttatásait és követelményeit „közelíteni szükséges a piaci vezetői bérekhez és követelményekhez, továbbá a jelenlegi prémiumok jelentős részét be kell építeni az alapbérbe” – állt a kormány akkor közzétett határozatában. A piaci bérekhez való közelítés érdekében három csoportra osztották az érintett állami cégeket: a pénzügyi szektorban, a Magyar Postát is ideértve, havi 5 millió a legmagasabb vezetői alapbér, az energiaszolgáltatóknál és más kiemelt stratégiai jelentőségű cégeknél 4 millió, a többinél 3 millió, és ehhez legfeljebb 20 százalék prémium járulhat, ha a társaság nyereséges.

Élet-halál urai

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2016.02.23. 06:50
A hat ember csaknem kivetkőzik magából. Vagy, ha úgy tetszik, így mutatja meg igazán magát FOTÓK: RÓZSAVÖLGYI SZALON
Lehet-e józan ésszel arról dönteni, hogy ki kapjon meg egy beültetésre váró szívet, amikor többen is várnak rá, köztük olyanok, akik majdnem biztosan meghalnak, ha nem rájuk voksol a hat fős bizottság? Lehet-e a határozat pusztán szakmai, vagy óhatatlanul érzelmek, érdekek, az idegek is befolyásolják? Erről regél az Istenek tanácsa című darab, amit a Rózsavölgyi Szalonban mutattak be, Valló Péter rendezésében.

A Rózsavölgyi Szalonban játszott drámának azért Istenek tanácsa a címe, mert a hatfős grémium életről-halálról dönt. És ezt a terhet pokoli hétről hétre elviselni. Nehezen is megy. A hat ember csaknem kivetkőzik magából. Vagy, ha úgy tetszik, így mutatja meg igazán magát. Ádáz szócsata alakul ki közöttük. Némelyikük szinte szemmel is ölni tudna. Megemelkedik a hang, meglódulnak a gesztusok, tolul az agyba a vér. Olykor személyeskedésbe is átcsap ez. Az is előkerül, hogy kinek nem sikerült és miért a magánélete, és tán ezért szavaz így meg úgy, mert például a pszichiáter doktornőnek öngyilkos lett a lánya, vagy mert a sebésznek félresiklott a családi élete. Máskor pedig tényleg szakmai érvek vívnak egymással. Óhatatlanul és kikerülhetetlenül összekeveredik minden, látszólag egyáltalán nem a témához tartozó dolgok, és tényszerű, nagyon is méltánylandó állítások.

A színészek körbe ülnek egy ovális asztalt. Mi pedig félkörben fogjuk őket közre. Ez azt jelenti, hogy többek hátát látjuk. Valló Péter rendező ezen úgy segít, hogy beleírt egy videóst a darabba, aki digitális jegyzőkönyvbe rögzíti a tanácskozást. És így két falra is kivetítik a színészek felnagyított képét. Ez részint jó, mert tényleg a legkisebb rezdülésüket, még a ráncaik moccanását is látjuk, másrészt számomra kicsit művi, mert, ha már ilyen kis térben vagyunk, szeretnék minden szereplőt technikai közvetítő nélkül látni. Arról nem is beszélve, hogy bár a szereplők időnként intenek a videósnak, hogy bizonyos részeket ne vegyen, így is bőven maradnak olyan húzós szövegek, jelenetek, melyek szinte biztos, hogy nem történnének úgy meg, ha tudható, hogy ezek rögzítésre kerülnek.

Söptei Andrea olykor a mérleg nyelvét alakítja az előadásban

Söptei Andrea olykor a mérleg nyelvét alakítja az előadásban

A másik szál, amit mesterkéltnek érzek, hogy a tanács tagjai telefonon folyamatosan értesülnek arról, hogy a beültetendő szív hogyan érkezik a klinikára, és persze hatalmas dugó van, már motoros rendőri felügyelettel hozzák, aztán már tragikomikus módon, metrón, mert az a leggyorsabb. És, hogy minél nagyobb legyen az izgalom, naná, hogy az utolsó előtti percekben érkezik majd. Ez a bulvár szál, a csinált feszültségkeltés. A szerző, Mark St. Germain nem bízik abban, hogy hat ember egy teremben egymásnak feszülve, elég izgalmat jelenthet a nézőknek. Vagy csak ügyes, kitapasztalta, hogy ez most meglehetősen divatos darab típus, fajsúlyos problémák nem mellbevágó mélységgel, de azért éles problémafelvetéssel kezelve, és könnyed szórakoztató elemekkel körítve.

Én ezt nem szeretem, bár kétségtelen, hogy egy szalon, ha a kultúra helye is, azért nem tűr dosztojevszkiji mélységeket. A kávé, a tea, a süti mellé nem illik gyomorszájon vágni a nézőt, olyat kell nyújtani, ami bár igényes, nagyon nem távolodik el a kellemesség szintjétől, nem okoz álmatlan éjszakákat, de azért mégsem értéktelen hacacáré. Azt a képzetet kelti, hogy hű, de nagyon benne vagyunk valaminek a sűrűjében. St. Germain egy korábbi darabja, Az utolsó óra, Alföldi Róbert és Jordán Tamás remeklésével, tán a Rózsavölgyi eddigi legnagyobb sikere. Nincs kizárva, hogy az Istenek tanácsa a nyomába lép. Ugyancsak kiválóak a színészek. Dunai Tamás alakítja a klinika vezetőjét, aki rákos, tudja, hogy öt, legfeljebb hat hónapja van hátra. Ez az intézmény a mindene. Nagyon szeretne maga után nyomot hagyni, ezért erőteljesen meginog, amikor egy milliárdos jelentős összeget ajánl fel támogatásként de persze nevezhetjük horribilis paraszolvenciának is -, ha a fiát jogosulatlanul a lista első helyére teszik.

A gerinc megroppanásán kívül ez is több élű dilemma, mert lehet, hogy egy ember méltánytalanul hal meg, de a kapott összegből és a klinika felújításával, sok-sok ember élete lenne megmenthető. Dunai eljátszik egy alapvetően humánus embert, akinek nap, mint nap döntenie kell ilyen elviselhetetlenül fajsúlyos ügyekben, és jelzi, hogy esetleg a halálos kórt is pszichoszomatikus alapon kapta. A Borbás Gabi által alakított osztályvezető pszichiáter kimondottan mániás depressziós. Ezt fegyverként is lehet használni ellene. Borbás megmutatja alapvető becsületességét, gyötrődését, önbizalomhiányát, és mégis talpon maradni akarását. Őze Áron olyan sebész, aki alig veszi észre a körülötte lévőket, akár egy köszönés is nehézséget okoz neki, nyersen szókimondó, de a kendőzetlen igazságot „pörköli oda.”

Söptei Andrea főnővér vagy koordinátor, olykor a mérleg nyelve, és próbálja is ide-oda billenteni, vagy éppen igyekszik kiegyenlíteni az érveket, csillapítani az indulatokat. Bánfalvi Eszter a fiatal orvos, aki véletlenül belecsöppen ebbe az egészbe, mert a főnöke hozza a szívet, ezért őt küldi maga helyett. Orvos létére is meglepődik, hogy milyen kis dolgokon is múlhat az emberi élet. Igyekszik maximálisan etikus lenni, miközben rá kell jönnie, hogy az nem is olyan egyszerű. És van egy fura figura, Márton András megszemélyesítésében, egy volt jogász, aki már lelkész, ő a milliárdost képviseli, aki különös módon keveri a kártyát. Érződik, hogy a különböző helyekről összeválogatott színészek szeretnek együtt játszani, abszolút szót értettek a rendezővel. Megrendítő és mulatságos pillanataik egyaránt vannak. Méltán számíthatnak hosszú, nagy sikerre.

A Stuxnet háborúja

A berlini filmfesztiválon a játékfilmek hivatalos versenyében mutatták be a Zero Days (Nulla napok) című amerikai tényfeltáró dokumentumfilmet Alex Gibney rendezésében. A film a beharangozója szerint az internetes vírusokról, az úgynevezett „cyber térben” folyó hadviselésről szól. Bevallom, azzal ültem be a vetítésre, hogy néhány perc után fel is állok, hiszen számítógépes technikai ismeretek nélkül nyilván nehéz megérteni egy ilyen alkotást. Ehhez képest a két órás Zero Days szinte odaszögezett a zsöllyéhez. Régen nem láttam ennyire jól felépített, tényekben gazdag, igazi titkokat feltáró és felelős véleményt is megfogalmazó dokumentumfilmet. Csak remélni tudom, hogy a magyar nézőkhöz is eljut.

A Stuxnet nevű számítógépes vírust 2010-ben fedezték fel, és az informatikusok azonnal rájöttek, hogy a vírusoknak egy egészen új, minden addiginál veszélyesebb típusáról van szó. Mivel Washingtonban kevés titok marad feltáratlan, hamar kiderült, hogy a vírust az amerikai és izraeli titkosszolgálat fejlesztette ki, az iráni atomprogram szabotálására. Mivel a vírust sikerült bejuttatni az iráni nukleáris program számítógépes rendszerébe, az első hónapokban az urándúsító centrifugák jelentős része tönkrement, amit a nemzetközi megfigyelők a helyszínen tapasztaltak is. A siker azonban csak rövid ideig tartott, az irániaknak sikerült hatástalanítani a vírust. Közben azonban a Stuxnet, ahogy az történni szokott az igazi vírusokkal is, kiszabadult, és az egész világon elterjedt. A bosszúvágytól fűtött irániak ráadásul maguk is vírusokkal fertőzték meg az amerikai bankokat és olajcégeket. Ezt aztán az oroszok, észak-koreaiak és mások is követték támadó vírusokkal.

A film alapvetően a Stuxnet amerikai kifejlesztésének körülményeit kutatja. Az információk az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) munkatársaitól, a Moszkvába menekült Edward Snowden egykori kollégáitól származnak. Ők azonban nem kockáztatták meg a börtönt, vagy az oroszországi menedékstátuszt, ezért név és arc nélkül szivárogtatták ki a titkokat. Az iráni atomlétesítmények elleni vírus kifejlesztését akkor határozták el, amikor az Egyesült Államok kormánya visszatartotta Izraelt azok lebombázásától. Az amerikaiak attól féltek, hogy ha az izraeli bombázások nem érik el a céljukat, és Irán visszaüt Izraelnek, akkor az USA kénytelen lesz szárazföldi csapatokat küldeni Irán ellen. Az iraki és afganisztáni háború mellé egy hasonló kalandot még a Bush-adminisztráció sem kívánt magának, Obama elnök pedig végképp nem. A Stuxnet az előzetes elképzelések szerint vér és emberáldozat nélkül bénította volna meg az iráni urándúsítást, és egy katonai akcióval szemben kongresszusi felhatalmazás sem kell hozzá.

Az NSA hivatalukban maradt, névtelen munkatársai nem Amerika-ellenes szándékkal szivárogtatták ki az Irán elleni cyber támadás részleteit. A hozzá nem értő ember erkölcsileg akár helyeselheti is, hogy az Izraelre veszélyessé válható urándúsítást nem véres háborúval, hanem számítógépes vírussal akarták elérni. A kiszivárogtatók azonban attól félnek, hogy a Stuxnet bevetése más országokat is hasonló „fegyverek” kifejlesztésére ösztönöz, ami részben már meg is történt. Ahogy a filmben ki is mondják, a számítógépes hadviselés a huszonegyedik században ugyanúgy új dimenziót ad a háborúnak, ahogy a harci repülőgépek megjelenése tette a huszadik század elején. Az új vírusok ugyanis már messze nem csak kémprogramok. Felhasználásukkal meg lehet bénítani távoli országok áramszolgáltatását, vasúti hálózatát, bankrendszerét, fel lehet robbantani az erőműveket, gátakat, hidakat.

Az amerikai titkosszolgálat szakértői némi cinizmussal „Olimpiai Játékok” fedőnéven emlegetik azt a programot, amelyek célja ezeknek a vírusoknak a kifejlesztése. A Zero Days névtelen informátorai azt szeretnék elérni, hogy mindez ne titokban, az amerikai közvélemény háta mögött történjen. Hiszen ha a cyber hadviselés megindul, akkor más országok az Egyesült Államok ellen is bevethetnek hasonló fegyvereket, és minden eddiginél pusztítóbb háborúk is kitörhetnek. A filmet áthatja az a mélységes meggyőződés, hogy egy demokráciában a közvéleménynek joga van tudni az ilyen sorsdöntő kérdésekről, a kormányzatnak nem titkolhatja el a méregdrága és veszélyes programot a nemzet elől. Demokratikus vitára van szükség a cyber hadviselésről. Titkolódzni már csak azért sem érdemes, mert a számítógépes világban előbb-utóbb mindenki eltanulja a mások trükkjeit. A film ismét bebizonyította, hogy a média szabadsága a demokrácia legfontosabb értéke és jellemzője.

A Zero Days optimista üzenettel zárul. Hosszú viták után, de sikeres nemzetközi egyezményekkel sikerült betiltani a vegyi és biológiai fegyvereket, korlátozni a nukleáris fegyverkezést. Olyannyira, hogy 1945 augusztusa óta senki sem vetett be atombombát. Ha a cyber fegyverekről őszintén beszélünk, ha mindenki kirakja a kártyáit az asztalra, akkor remélhetőleg azok felhasználására is sikerül hasonló nemzetközi korlátozást elfogadni.