Előfizetés

G-nap a kondér mellett

Egy szép évfordulóval zárul a hét. Éppen egy éve, hogy magyarok és külföldiek megtudhatták, miképpen változott meg a régi harcostárs álláspontja Orbán Viktorról. Mivel pedig azóta töretlenül folytatódik Simicska Lajos kiszorítása a gazdasági életből, aligha valószínű, hogy a vulgáris szavakkal megfogalmazott vélemény jottányit javult volna. De az is bebizonyosodott, mennyire igazat mondott a kedves vezető, amikor - jó pár éve - oda nyilatkozott, hogy nem arra kell figyelni, amit mond, hanem amit csinál. Először ugyanis úgy reagált a G-nap vádjaira, hogy ő és kormánya nem vesznek részt ilyen vitákban. Aztán azt közölte, nem látja értelmét "ilyen csinn-bumm cirkuszokat csinálni a magyar politikában". Amikor azonban - jó egy hónap múltán - Simicska azzal állt elő, hogy katonakorukban Orbán jelentett róla a szolgálatoknak, már megfenyegette a vállalkozót. És kijelentette: "mindennek rendelt ideje van, az elégtételnek is". Azóta pedig - miniszterelnöki hatáskörének teljes latba vetésével - azon dolgozik, hogy az egykori jóbarát, a Fidesz gazdasági erejének megteremtője, érezze, mennyire erőteljes is az a bizonyos elégtétel.

Nem kétséges, a kedves vezető addig is a hatalom bűvöletében élt, de a 2014-es választás után elmérgesedő vitákból azt a következtetést vonta le, még erősebben kell fognia a gyeplőt. És senkit sem szabad túl közel engedni a kondérhoz, vagyis nem engedheti meg, hogy más is kavargassa a főztjét. Aligha tévedünk nagyot, ha arra következtetünk, hogy a terrorfenyegetés miatt szerinte szükségessé vált alkotmánymódosítás hátterében is ez áll. Egy szép napon nyilván elrévedezett azon a fantazmagórián, hogy milyen jó is lenne teljhatalomhoz jutni. A menekültválság és a nemzetközi színtéren ismétlődő merényletek pedig a kezére játszottak.

Persze azt a kedvenc rádiójában rendszeresen elhangzó péntek reggeli szózatában is el kellett ismernie, hogy Magyarország - Európa sok államától eltérően - nem tartozik a fenyegetett országok közé. Mivel megvédte magát és nem engedte be a migránsokat. De ez nem jelenti azt, hogy a jövőben ne változna a helyzet. És a terrorfenyegetést meg kell előzni. Ha tehát Orbán Viktor bármikor úgy ítéli meg, hogy az események megkövetelik - vagy éppenséggel valamihez szükségesnek véli -, akkor hatvan napra kezébe kaparintaná a teljhatalmat. Természetesen a zemberek biztonsága érdekében, hogy megvédhesse őket. Hogy még érzékelhetőbbé tegye a veszélyt, azt is jelezte, a baloldal nem tekinti valódinak a terrorfenyegetést és ezzel bizonyára sok hívét meg is tudja győzni.

Fájdalom, e ponton Simicska felelősségére nem mutathatott rá, így aztán az interjúnak nevezett beszédben nem is tért ki az egy évvel ezelőtti eseményekre. Mint ahogy szintén említetlenül maradt a hét másik jelentős vitája, amely a bírói függetlenséget érintette. Bizonyára úgy gondolta, hogy kijelölt szócsövei már kellőképpen lerántották a leplet az önálló döntéseket hozó - és így a nemzeti együttműködés rendszerével szembemenő - bírákról. Az pedig, hogy az Országos Bírósági Hivatal elnöke is azt kérte a hatalomtól, tartsák tiszteletben a bírók függetlenségét és bízzanak a bírói felelősségben, még nyilván további egyeztetést igényel. Az kétségtelen, "nem ezt vártuk tőled Handó elvtársnő", s meglehet, képesek olyan helyzetet teremteni, hogy Handó Tünde, vagy Darák Péter főbíró vegye a kalapját és belássa, milyen súlyosan hibázott.

Nem úgy Balog miniszter, aki mellett nem tudnak olyan villámok csapkodni, hogy elismerje, valami baj mégiscsak lehet az egészségügyben és az oktatásban, ami - sok más területtel együtt - hozzá tartozik. Miután ugyanis az emberminiszter Miskolcon rácsodálkozott az oktatás napi gondjaira, a héten pedig országos tiltakozó megmozdulásokkal kellett szembenéznie, a kedves vezető megmagyarázta, mennyire rendben van minden. "Jó irányba indultunk el" - mondta, miután minden problémáért a 2010 előtti rendszert tette felelőssé. Akkor ugyanis minden rossz volt - Orbánéknak egy pénzügyileg csődbe ment rendszert kellett átvenniük -, de aztán a gyereket állították a középpontba (kit kellett volna?), minden egyszeriben megváltozott. Most ugyan még párbeszédre van szükség, meg egyeztetésekre (mellesleg: netán válaszolni kellene a tanárok és diákok jogos követeléseire), de azért a kép, amelyet a miniszterelnök - felelősen - lefestett, rendkívül pozitív volt.

Mi más is lehetne. Hála pártunknak és kormányunknak, ez egy olyan ország, ahol nagyon jó élni, ellentétben egy csomó másikkal, itt Európában. Gond egy szál se, aki mást mond, az rémképeket fest a falra. Igaz, kicsit egyedül maradtunk, hiszen szembeszálltunk nemcsak az unióval, hanem még Amerikával is, de vigasztaljon mindenkit az a tudat, hogy nekünk van igazunk. Pontosabban bölcs vezérünknek, akinek köszönhetően idáig jutottunk. Mint már említettük, a tökéletes boldogsághoz már csak az hiányzik, hogy a kormány - de főleg Orbán Viktor - teljhatalomhoz juthasson, de ha minden megfelelő mederben halad, az is meglesz.

Ami azt illeti, Simicska véleményét igazolta az idő.

Bartis Attila: csak féligazságok vannak

Mészáros Márton
Publikálás dátuma
2016.02.06. 06:46
Ne higgyük, hogy mi vagyunk a világ közepe FOTÓ: TÓTH GERGŐ
A vége című regény apatikus főhőse és a kötetet jegyző Bartis Attila író-fotóművész között több kapcsolódási pont van. Az elismert szerző tizenhárom éven keresztül csiszolta szinte tökéletessé regényét, közben Jáván felfedezte, hogy az európai civilizáció nem a világ közepe. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban élete első színpadi rendezésén, méghozzá saját drámája színpadra állításán van túl.

Bartis Attila író, fotográfus legújabb regénye, az ősz végén a Magvető Kiadó gondozásában megjelent A vége című kötet bemutatójára telt meg a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó egykori Károlyi-palota díszterme. A József Attila-díjas íróval Horváth Csaba irodalomtörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatója folytatott meglehetősen kínosra sikeredett beszélgetést. Tény, hogy Horváth, aki hosszú ideje jól ismeri a szerzőt és az életművet, értő olvasó, de egy beszélgetés levezetése, a kommunikáció mederben tartása, a jó kérdésfeltevés és az izgalom fenntartása nem sikerült neki. Láthatóan feszélyezve is érezte magát, a társalgás elején konstatálta, hogy milyen szép számban gyűltek össze az érdeklődők, majd megjegyezte, hogy élő internetes közvetítésre nem is számított. Aztán bevezette azt a mondatot, ami predesztinálta az est sorsát: nem a női lapok és az irodalmi lapok szokásos kérdéseit fogja a szerzőre zúdítani.

Helyette Bartis Attila talán leghíresebb művének, A nyugalom című 2001-ben megjelent regénynek író-olvasó találkozóról szóló részletével indított. Ebben az idézetben a szerző karaktere hangján arról szól, hogy az írók állandóan az elcsépelt kérdéseket kapják az ilyen eseményeken: azt, hogy miért ír, hogy min dolgozik mostanában, elégedett-e az eddigi eredményével és hasonlók. Csakhogy a mostani esetlen beszélgetés sem volt különb, a kelleténél több néma pillanattal, nehezen megválaszolható kérdéssel, nézői fejcsóválásokkal tarkított társalgás akár újraihlethetné a szerzőt. Azt azonban mindenesetre megtudtuk, hogy az indonéziai Jáva rendkívül meghatározó hellyé lépett elő Bartis Attila életében, konkrét honvágyat érez a sziget iránt. Mint ismeretes, legfrissebb regényével, A vége cíművel 2002 nyarán kezdett el foglalkozni, javát pedig Jáván írta. Mint elmondta, kétszer tartózkodott Kínában, mindkét alkalommal irodalmi tárgyú meghívásból, s ezen utak alkalmával fogalmazódott meg benne az igény, hogy huzamosabb ideig távol legyen az öreg kontinenstől. Jávát pedig azért választotta, mert barátai itt éltek. „Félreértés ne essék, nem vagyok Távol-Kelet szakértő, nem ástam bele magamat a kultúrába, a művészetbe. Buddhista országba szerettem volna menni, ehhez képest az egyik legnagyobb muzulmán országba lyukadtam ki” – mondta.

Hozzátette, mivel nem turistaként tekintett magára, közel két hónap után hétköznapi életet tudott élni. Az ott töltött idő java részét a regényírásnak szentelte, bár a kiutazáskor még nem tudta, hogy azért utazik, hogy regényt írjon. Persze, alapvetőleg íróként tekint magára és íróként is él, tehát sejthetjük, hogy nyilvánvalóan meg volt az alkotás szándéka, még ha a legelején nem is tudatosult benne. Ázsiában rengeteg tapasztalattal szembesült, ezek révén nyilvánvalóan valamilyen szempontból más fénytörésben látja a társadalmi kérdéseket, a migránsválságot. „Fontos, hogy kiszakadjunk a zsidó-keresztény hagyományokból, onnét nézve nagyon abban élünk, hogy mi vagyunk a világ közepe, holott ez nincs így. Más perspektívából látjuk a szegénységet, csakhogy ott nem hagynak éhen halni, és a nélkülözés ellenére meg lehet őrizni a méltóságot, így a szegénység nem is jelenti föltétlenül a méltóság elvesztését. Nem jelenti föltétlen azt, hogy kirekesztenek a társadalomból, hogy leköpnek és utána te is leköpsz mást” – jelentette ki. Mindezt azért tudja ennyire élesen megfogalmazni, mert Jáván egy izolált, nem turistáknak fenntartott övezetben, a muszlim negyed közepén, nem messze az imámképzőtől élt.

Mivel A vége című regény egy Erdélyből a magyar fővárosba került fiatalemberről szól, akinek az édesapja fotóművész, s aki maga is azzá válik, értelemszerűen az életrajzi kapcsolódás és a fotózás is terítékre került a beszélgetésen. Bartis családjával együtt tizenhat évesen települt át Marosvásárhelyről Budapestre, azt követően, hogy apjának megvonták román állampolgárságát. Művének keserű főhőse, Szabad András szintén kényszerű perspektívaváltás áldozata: apját munkaszolgálatra viszik, internálják a családot, az ’56-os forradalom idején pedig egy brit napilap jóvoltából címlapra kerül az a felvétel, amelyen az apa a sarki kifőzde levesestányérjait helyezi a macskakövekre, közvetlenül az érkező szovjet tankok elé, hogy azokat megállásra kényszerítse. A világ, amelybe a felnőtté válás küszöbén álló fiú áll, olyan plasztikus egyszerűségben elevenedik meg a kötetben, mintha azokat a képeket írná le, amelyeket lefényképezett. Talán így is van, hiszen a fejezetek nélküli, hatszáz oldalas könyv bekezdései előtt zárójelbe téve szerepel az adott leírás témája, és az elbeszélő csak a legfontosabb tények érzékeltetésére szorítkozik. Akárcsak a regény olvasása, úgy az élő párbeszéd alkalmával is bebizonyosodott, Bartis minden egyes szavát, gondolatát alaposan megfontolja: élőszóban lassan, visszafogottan, írásban a lényeget markolva beszél.

„Az emlékezés biztosan összefügg az írással. Történet esetében lehet fikcionálni, de olyan érzelemről, aminek a csírája nincs meg benned, arról nehéz írni” – mondta Bartis. Számára fontos az általa következetesen hol énérzetnek, hol az angol kifejezés magyarosításából nyert self-érzetnek nevezett érzés. „Amikor egy szál magad üldögélsz egy szobában, egy kertben vagy bárhol, ahol nincs külső kontroll, nem kell reagálnod a világra, nem kell kommunikálnod a világgal, akkor számít, hogy tulajdonképpen hogyan érzed magadat. Az én esetemben körülbelül tizenhat éves korom óta ez nem változott” – bár hozzátette, nyilvánvalóan az átélt tapasztalatok, a tudás is formálta.

A fotózás, amely visszatér több művében, ilyen hangsúlyosan még egy alkotásában sem szerepelt. A negyvennyolc éves szerző munkájában kifejezetten egy fényképező embert állít a középpontba, a regény felépítése is ehhez igazodik. Bartis Attila a PIM-ben megosztotta a közönséggel, hogy harminc éve fogott először az íráshoz hasonló művészi, kompozíciós igénnyel fényképezőt a kezében, de nem volt előre eldöntve, hogy fotós lesz könyvének elbeszélője. Arra, hogy mégis miért fotóművészről írt, egyértelmű választ nem adott. Habár az irodalom és fotóművészet összekapcsolása nem evidens számára, mégis gyakran megteszi. Ha éppen nem íróként, akkor fotóművészként. A séta című, irodalmi betörést hozó regénye idején rendezett kiállítása íróportrékat vonultatott fel, amelyek mellé pályatársak alkalomhoz írt szövegeit és nőportrékat helyezett.

Persze, a regény nem csak a fotózásról szól, ami Bartis szerint a szemmel látható és a szemmel nem látható határán áll. Mesél életről, keresésről, elnyomásról, halottainkról is. A vége bemutatja azt is, hogy a gyerekek nem ugyanolyanok, mint a szülők, hogy ennek ellenére bizonyos dolgok átöröklődnek. Egyben szól arról is, hogy mindennek többféle értelmezése van, sőt Bartis szerint csak féligazságok léteznek.

Bartis Attila számára nem csak A vége miatt volt fontos az elmúlt időszak, egy hete tartották a Rendezés című előadás premierjét a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, ahol a saját szöveg ősbemutatója egyben a szerző első rendezése is volt. „Három és fél héten keresztül kizárólag olvasópróbákat tartottunk napi nyolc órában. Nem a szövegtanulás miatt, hanem azért, hogy megtaláljuk azokat a szituációkat, érzéseket, amik zsigerből jönnek, amik hitelesek. Elég bonyolult a darab szerkezete is, ezért nagyon másképpen működött ez a felkészülés, mint egy átlagos próbafolyamat” – árulta el a Népszava kérdésére. Hozzátette, ha nem saját műről lett volna szól, nem igazán érdekelte volna a felkérés, amelyet annak köszönhetett, hogy egy másik műve színpadi bemutatóját követően azt mondta, szívesen kipróbálná a rendezést.

Harcosai ötödét vesztette el az IS

Jelentősen meggyengült az Iszlám Állam (IS) Irakban és Szíriában. A szélsőséges iszlamisták ugyanis 2014 óta harcosaik mintegy ötödét veszítették el a két országban.

Az amerikai elnöki hivatal által közzétett dokumentum szerint a dzsihadisták létszáma 19 ezer-25 ezer fő között mozoghat. Két éve még 19 és 31 ezer közé tették a számukat. Ez a csökkenés azonban nemcsak az Egyesült Államok és szövetségesei légicsapásainak sikerére, illetve a kurd harcosok előrenyomulására vezethető vissza. Arra is, hogy a dzsihadisták között is megbomlott az egység, így többen közülük a belső ellentétek miatt hagyták el a harcmezőt.

A másik ok az lehet, hogy az IS több tagja már Líbiában harcol az iszlám kalifátus megteremtéséért. Az amerikai jelentésben arról nem tesznek említést, hogy mekkora az Iszlám Állam létszáma Észak-Afrikában, Dél-Ázsiában, illetve a Közel-Kelet más régióiban. Egymásnak ellentmondó közlések vannak arról is, hogy Líbiában hány dzsihadista harcolhat. Miközben ugyanis az amerikai védelmi minisztérium 3000 szélsőséges milicistáról tett említést, más amerikai kormányzati illetékesek öt-hatezer dzsihadistáról beszéltek.

Közben Szaúd-Arábia is bejelentette, hogy szárazföldi csapatokkal venne részt egy szíriai béketeremtő akcióban. Előzőleg Törökország is késznek mutatkozott erre, igaz, még nincsenek konkrét tervek egy ilyen akcióra.