Előfizetés

Walesa nélkül

A magyar-lengyel együttműködést építgető magas szintű találkozóval szinte egy időben szólalt meg Lech Walesa, a legendás gdanski munkás, a rendszerváltozás ikonikus alakja. Kritikus kijelentéseinek idehaza nem nagyon volt visszhangja, pedig ritkán szólal meg, már jó ideje kivonult a napi politikából. Most is, mint a Szolidaritás-mozgalom idején, a demokráciáért emelt szót. Veszélyesnek látja, hogy a jobboldali lengyel kormány az alkotmánybíróság jogkörét igyekszik megnyirbálni, ha kissé lemaradva is, a magyar viszonyokat igyekszik leképezni.

A lengyel kormányzat politikai magatartását tehát nem máshonnan, mint a jobboldalról érte a jogállamiság és a demokrácia alapértékei védelmében elhangzó kritika. Mert Walesáról sok mindent el lehet mondani, de azt semmiképpen sem, hogy az Unió ügynöke, vagy a balliberális oldal fogadott bérence volna, aki elvtelenül támad rá a honfitársai többsége által megválasztott, magát a nemzet érdekében tevékenykedőnek hirdető, hangsúlyozottan jobboldali kormányra.

Walesa kritikája az európai normákat vitató lengyel-magyar összehangolódás miatt közvetetten a mi kormányzatunkat is eléri. Ha nem is nevesíti Orbán Viktor illiberális törekvéseit, a nálunk már korábban lezajlott, a demokratikus ellensúlyok gyengítését célzó folyamat párhuzamosságai következtében a bírálatot akár magunkra is vehetjük.

Nem lehet tudni, hogy Walesa tiltakozásának lesznek-e konkrét következményei a lengyel politikai életben, azt viszont tudjuk, hogy nálunk aligha. A hazai közéletet már megmérgezte a némaságra ítélt jobboldal hallgatása, kipusztíthatatlannak tűnő gyökeret vert az egzisztenciális félelem, a Fidesz-kormányt csak balliberális oldalról lehet kritizálni. Ennek is persze ára van: a nehezen lemosható bélyeg, a nemzet elárulásának vádja. Jobboldalról pedig egyáltalán nem lehet még berzenkedni sem, mert annak minden lehetséges változatát, még a burjánzó szélsőségeit is kizárólag a regnáló kormányzat képviseli, az pedig szent és érinthetetlen.

Annál is inkább így van ez, mert Magyarországon Walesa közéleti megjelenésével egy időben, a rendszerváltoztatás hajnalán, a hozzá hasonló programmal jelentkező politikusok többsége, egyes korábban baloldali kollégáikkal egyetemben, mára befaroltak a Fidesz által sarkig tárt karámba, feladva egykori eszményeiket. Amatőr "álmodozók" itt már nem rúghatnak labdába. A hétköznapok létharca, az anyagi gyarapodásért folytatott küzdelem, a vérre menő profik zsákmányszerző versengése nyomtalanul kitörli az emlékezetből a demokráciáról szőtt legendáriumok eszményeit, hőseit idejétmúlt, magukat túlélt okvetetlenkedőnek bélyegezve.

Walesa, a Nobel-békedíjával ide vagy oda, már a múlté. Ebben az ízig-vérig pragmatikus világban otthontalan. Nyilatkozta azonban, éppen a kialakult viszonyokhoz mért idegensége miatt, nyugtalanító. Valamit visszahoz abból, amit elfelejtettünk, vagy amit el akarnak felejtetni velünk.

Nekünk, magyaroknak nincs Walesánk. Csak áttételesen mondhatjuk a magunkénak, ahogy minden tisztességes európai gondolkodó, aki kellő tisztelettel viseltetik iránta, és hálásan gondol arra, milyen sok mindent köszönhetünk neki mindannyian. Walesa politikai hatalma csúcsán is tudatában volt a demokrácia kiteljesedésének útjában álló tényezőknek, a terhes múltnak, amely lengyelekre, magyarokra, egész régiónkra nehezedik. Lengyelország elnökeként, magyarországi látogatása alkalmából, amikor más politikus társaimmal én is találkozhattam vele, elmesélt egy tanulságos, ellentmondásos helyzetünket jelképező történetet. Egyszer nyílt terepen, zuhogó esőben kellett beszédet mondania. A biztonsági ember természetesen esernyőt tartott a feje fölé, de mivel a régi idők híve volt, úgy tartotta az esernyőt, hogy a jéghideg esővíz az elnök gallérja mögé csorogjon. Az ugyancsak esernyők erdejében helytálló tömeg semmit sem vett észre a dologból, mert Walesa rendíthetetlen nyugalommal mondta végig a beszédét. Minden indulat nélkül, széles mosollyal adta elő nekünk ezt a történetet. Csak azt fűzte hozzá: ebből is látszik, a rendszerváltoztatás még nem fejeződött be. Semmi sem véd meg minket a régmúlt viszontagságos következményeitől. Még csak az út elején vagyunk.

Azon a bizonyos találkozón arra is figyelmeztetett, hogy "a most mi jövünk” kísértésének ellent kell állni. Sokan, még a legbecsületesebbek közül is, akik a pártállamban távol tartották magukat a politikától, jó néhányan a rendszerváltást követően azt gondolták, nekik most jött el az idejük, ugyanúgy vissza lehet élniük a megszerzett hatalommal, mint akik korábban a hatalomban voltak. Sőt, akár annál mohóbban, hiszen több évtizedes lemaradást kellett "behozniuk".

Walesa aktív politikusként maga is megtapasztalta a baloldal támadásait, később keserű csalódást okoztak a sajátjai is. Biztos, hogy neki is voltak hibái, tévedései, de a demokrácia iránti elkötelezettségét – s ezt a legutóbbi megszólalása félreérthetetlenül jelzi –, a meg nem értés ellenére sem adta föl.

Merthogy a beszédet akkor is végig kell mondani, a ránk bízott üzenetet akkor is át kell adni, ha a nyakunkba csorog a jeges esővíz.

Na, ne már!

A múlt héten a Magyar Sportújságírók Szövetsége által rendezett gálaműsor keretében díjazták 2015 év legjobb sportolóit, edzőit. Az egyes kategóriák győztesei a díjakat, felkért, köztiszteletben álló személyektől vehették át. Külön színfolt volt a labdarúgás részvétele és szereplése a gálán, még az év legjobb góljára is szavazhattak az újságírók. Az év csapata is a labdarúgás lett, leiskolázva a Rióra készülő többi válogatottat. Az év edzője is a labdarúgásból került ki, Dárdai Pál személyében. Ha már fociedzőt választottak, akkor ezt a díjat legalább meg lehetett volna osztani Bernd Storck-kal, mert neki is meg volt a szerepe a csapat jó teljesítményében. Azért van abban is némi igazsága a Magyar Úszó Szövetségnek, amikor kifogásolta, hogy nem Hosszú Katinka edzője, Shane Tusup kapta meg az év edzője díjat. És ha már foci, nem értettem mit keres a legjobb magyar férfi sportoló elismerésének átadásánál Lothar Matheus, az ünnepségről távol lévő Borkai Zsolt MOB elnököt helyettesítő Szabó Bence főtitkár mellett?

Meghitt pillanata volt a gálának, amikor a sportújságíró szövetség nevében a 94 éves Szepesy Györgynek adtak át Életmű díjat. Nagyon örültem neki, mert ő igazán megérdemelte. Aztán a híres Károlyi Béla torna edző kapott ugyancsak Életmű díjat, amit Csisztu Zsuzsa hosszas méltatása után adtak át a kitüntetettnek, bár számomra elfogadhatatlan a díj odaítélésére hozott döntés. A sport köreiben tudott dolog, hogy Károlyi Béla, aki szerintem is kitűnő edző, de sikereit nem hazánkban, hanem más országokban érte el. Erdélyben született, és az első komoly eredményeit a román tornasportban aratta, olimpiai bajnokot nevelt Nadja Comeneci személyében. Mintegy 35 évvel ezelőtt Amerikába emigrált, megalapította és sikerre vitte az amerikai tornasportot. A keze alatt számos amerikai tornász szerzett olimpiai és világbajnoki címet. Természetesen, mint amerikai edző, minden esetben a magyar versenyzők ellen készítette fel versenyzőit, sőt, most is ezt teszi, mert Rióra ő készíti fel az amerikai csapatot. Saját elmondása szerint 35 éve nem is járt Magyarországon, így nem sok kötődése volt, vagy van a magyar haza iránt. Én azt gondolom, hogy életműdíjat az kapjon Magyarországon, aki a magyar hazát, és a magyar sportot szolgálta. Az, aki ezt a tevékenységét máshol, jelesül Amerikában folytatta, az ott kapjon a munkájáért elismerést. Károlyi Béla ott élt, és dolgozott, és ma is ott él, és dolgozik.

Nagyon sok kiváló magyar edzőt tudnék felsorolni, aki az általam jelzett kritériumoknak maximálisan megfelel, hogy többek közül csak Rozsnyói Katalint, Hegedűs Csabát, Kiss Lászlót, említsem. El kellene ezen gondolkozniuk azoknak is, akik Károlyi Bélát Életmű díjra javasolták, és ezt a szégyenletes döntést meghozták.

Egyben bocsánatot is kellene kérniük azoktól a tisztességben idehaza megőszült mesteredzőktől, akik egész életüket a magyar bajnokok felkészítésének áldozták, s akik elé helyezték Károlyi Bélát.

Tűzoltóknak tűzparancs?

Tegnap arról próbáltam, beszélgetni itt, hogy mekkora gyalázat, ha tűzoltókkal fenyegetnek civil tüntetőket.

De akkor fogalmazzunk konkrétan! Ma Magyarországon minden felmérés szerint a tűzoltóké a legmagasabb társadalmi bizalmi index. A lakosság zöme nem bír tudomással arról, hogy a lánglovagoknak újabban fegyveres kiképzésen is részt kell venniük, éppúgy, ahogyan a rendőröknek. Még mindig él a megalapozott toposz: ahonnan más menekül, oda megy a tűzoltó. Csak kérdés, hogy e bizalmat egy brutális karhatalmi alakulatává akarja-e lenyomni a kormány.

Emlékezzünk! Annak idején legelébb a tűzoltókat alázta szénné ez a hatalom, ebből lett a „bohócforradalom”. Aztán jött az összes többi társadalmi csoport...

De ballagjunk tovább. Barátom szakember a katasztrófavédelemben – jelentsen bármit is e buta fogalom. Ő mondja: a tűzoltódaruk Budapestre rendelésének agybajáról. „Ha Magyarország területén történik egy nagyobb közúti baleset (busz felborul vagy leesik valahonnan, vonat-busz ütközik, kamion ráborul a személyautóra, stb.) vagy darus műszaki mentés szükségeltetik, (összedől egy ház, ilyesmi), nos, akkor a keményen dolgozó kisember - ha volt olyan szerencsés hogy túlélte, jó eséllyel ott fog megdögleni.”

És, hogy miért a tűzoltók lennének karhatalmisták? A speciális szer kezelője kap egy parancsot és végrehajtja vagy vádlott lesz a hadbíróságon.

Ha akad valakinek mocskosabb ötlete, mint a tűzoltóság civilek elleni bevetése, jelentkezzen Bakondi Györgynél. Mert elvileg a tűzoltók lőhetnek is…