Előfizetés

A pesti vicc és a holokauszt

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2016.01.16. 08:28
Kovács Krisztián, Tóth József, Fodor Tamás, Simkó Katalin és a bábok FOTÓ: MTI/SZIGETVÁRY ZSOLT

Szép Ernő sok tekintetben viccet csinált a holokausztból az Emberszag című regényében. Méghozzá jellegzetesen a dolgokat gyakran felülről, kívülről gúnyosan szemlélő pesti viccet. Ami a legnagyobb tragédiából is tud röhögtető humort kreálni, ahogy ezt például Örkény műveiben is tapasztalhattuk, ő szintén képes volt a II. világháború borzalmait is nevettető, de mégis megrázó görbe tükörben ábrázolni. Szép Ernő a kifinomult, művelt polgár, az érzékeny író, akit hatvan évesen zökkentenek ki totálisan megszokott életformájából, azzal, hogy csillagos házba kell költöznie, majd munkaszolgálatban kell sáncot ásnia. Nem egészen érti, hogyhogy ezeken a helyeken nem jár neki mindaz, ami eddig természetes volt, megfelelő étel, elég légtér, cigaretta.

A Vádli Alkalmi Színházi Társulás, a Szkéné Színház és a Füge ebből a műből hozott létre nagy sikerű produkciót. Szikszai Rémusz rendezése sok tekintetben eltalálja a mű stílusát azzal, hogy műsoros éjszakai lokál keretbe helyezi. Kicsit irodalmi kabaréba, kicsit pikánsan erotikusba, triviálisba, eszünkbe juthat némi hasonlóság a fasizálódó Németországban játszódó, híres Kabaré című filmmel. Szép evidensen otthonosan mozgott a kabarék világában, hiszen maga is írt kabaré számokat. Simkó Katalin alakítja a konferansziét. Nemcsak mondénul kelleti önmagát, nem csupán pikírten találó megjegyzéseket tesz, hanem persze énekel is, célzatosan elmés dalokat, melyekhez zeneszerzőjük, Monori András, Szép szövegeket használt fel.

Nem pusztán mi figyeljük a bárműsort, hanem az elsősorban ülő ember nagyságú bábok ugyancsak, akik a korabeli polgárokat testesítik meg. Ők voltak eddig a bárok közönsége. De aztán a szereplők beviszik őket a játéktérbe, ezzel a csillagos házba, illetve a munkaszolgálatra. Ők lesznek a kiszolgáltatott, megalázott, megkínzott zsidók.

Meg persze a Szép Ernőt játszó színészek. Merthogy hárman alakítják. A fiatalt Kovács Krisztián, a középkorút Tóth József, az időset Fodor Tamás. De nem úgy, ahogy ez általában szokás, hogy először látjuk az ifjút, majd végül a középkorút. Ők hárman egyszerre vannak jelen. És nem feltétlenül értenek egyet. Körülbelül olyanok, ahogy ezt fanyar humorral Köves Slomó rabbi mondta a minap a rádióban, hogy ahol két zsidó van, ott rögtön van három vélemény. A három Szép rendszeresen vitatkozik egymással, vagy akár saját magával. Töprenkednek, filozofálnak, maliciózusan kommentálják az eseményeket, igencsak megvan a véleményük mindenről. Érdekes lenne, ha ezekbe a diskurzusokba a bábok is bekapcsolódnának, nem eléggé használják ki őket. Fodor nyúl hozzájuk a legérzékenyebben, nála villanásokra valóban életre kell a holt anyag, a többieknél ez ritkán fordul elő. Németh Ilona bábjai pedig roppant kifejezőek, mindegyik önálló, markáns karakter, abszolút lehetne velük mit kezdeni, csak ez nyilván hosszabb próbafolyamatot igényelt volna. Így inkább a tömeget képezik, közéjük lehet feküdni, együtt lehet velük kutyagolni, képesek a zsúfoltság és a kiszolgáltatottság képzetét kelteni.

Simkó adja a konferanszién kívül az elállatiasodott pribékeket is. A színfalak mögött például puskatussal agyonver egy már a sok gyaloglásban elfáradt, felállni gyenge zsidót. Halljuk a durva ütések hangját. Aztán ez az elaljasult bunkó érzéketlenül végighúz a földön egy bábot, láthatjuk, hogy neki annyi. Ez gyomorszájon vágó, brutálisan erős jelenet, ekkor konkrét szerepet kap a báb. Sok hasonlóra lenne szükség, mert az epika nem válik mindig drámává. Annak ellenére, hogy megháromszorozták a főhőst, időnként jobbára csak szövegfelmondásnak érzem a produkciót. Néha az idősebbik Szép kiszól a publikumnak, és megkérdezi nem unjuk-e? Ott nem illik válaszolni, de most megteszem, én bizony időnként untam, máskor pedig megrendültem, vagy röhögtem. Lenyűgöz Szép egyedien sajátos szemlélete. Ahogy például a legelkeserítőbb pillanatban is meg képes őrizni kívülállását, józan eszét, humorát, és arra az egyenruhát öltött suhancra, aki éppen halálost veszélyt jelenthet számára, magától értetődő természetességgel tud fölényesen nézni, hiszen az csak egy műveletlen tuskó, és felháborító, hogy egy ilyen alak dirigálhat.

Heltai naplójában, amit Bálint András ad elő a Radnóti Színházban, kicsit hasonló a szemlélet, bár Heltai nem kényszerült munkaszolgálatra. De ő is úgy írt ezekről az időkről, mintha kedvenc kávéházában ülne, kinézne az ablakon, és barátainak kellő éles elméjű pikírtséggel kommentálná az eseményeket, és akár még szellemességéért le is aratná a babérokat. Tán ezt nevezik belső szabadságnak. Amikor valaki a legképtelenebb, legvészesebb helyzetekben is képes megőrizni intaktságát, személyisége lényegét. Számomra leginkább erről regél ez a produkció. Hogy ezt meg lehet csinálni, hogy a megaláztatást is le lehet pöckölni, mert az illető arra se méltó, hogy megalázzon bennünket. Ehhez azért már valakinek kell lenni. Simkó át-átváltozva adja az elaljasult senkiket, de közben vissza-visszavedlik konferansziévá is, aki persze szintén kívülállóként kommentál.

A könnyednek álcázott revü jelenetek döbbenetesen tragikus szituációkkal keverednek, a rendező ezzel is hidegből melegbe ránt minket. Kovács Krisztián fiatal írója vehemensebb, hirtelenebb, de már ő is elegáns, mellényes, öltönyös úr, ahogy a többiek szintén. A jólét természetes számukra. Ezért is akkora a kontraszt, amikor elhurcolják őket. Tóth József figurája valamivel joviálisabb, pocakot eresztett, de azért ő is egyfolytában megjegyzéseket tesz. Fodor a gonoszkodó, olykor cinizmusba hajló öregúr, akiből azonban süt a humánum. Azért is nem érti ezt az egészet, mert ő magában sem a zsidót nézte, hanem az embert. És mindenki másra így tekintett. Zsörtölődő, morgolódó, sőt, akár még a cinikus mondataiból is, süt a humánum. Időnként a vaskos valóság egyenesen költőiséggel vegyül, elemeltséggel párosul.

A második részre fölerősödik a produkció. A mindössze három hét története több ponton mellbevágóvá válik, de ugyanakkor nevettet is, a humor hathatós segédeszköz a túlélésben. Számunkra is az lehet, hiszen bár az életünket nem fenyegeti közvetlen veszély, sajnos nekünk is jócskán van mit túlélnünk.

Fehér (köpenyes) hattyúdal

Dr. Haskó László
Publikálás dátuma
2016.01.16. 08:21
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Elismerem, unalmas a magyar egészségügy romlásán sopánkodni. Azonban majdnem harminc év teljesen haszontalannak bizonyult okoskodás és igyekezet után mégsem tudom szó nélkül hagyni a témát. Meglehet, pusztába kiáltott szó minden javaslat, minden észrevétel.

Nos, aligha vitatható hogy „a magyar egészségügy”, csakúgy, mint „ a magyar labdarúgás”, dicsőnek hazudható múltján és szerencsére, a még mindig létező egyéni teljesítményeken kívül immár semmit sem tud felmutatni. És ennek egyértelműen és kizárólag politikai okai vannak. Az átkosnak kikiáltott Kádár-időkben az ország, és benne a politikusok, sőt maga Kádár sem volt "szabad". Az orvoslás tudományának és a betegellátás szervezésének modellje a szovjet minta volt. Az évtizedek múlásával eltűntek a „bécsi iskola” professzorai, helyükbe pedig nem léptek új iskolák, új nagyságok. Az előrejutás lépcsőfokait a tehetség és a szorgalom helyett, vagy jó esetben: mellett, a párt építette. Elképesztő hozzá nem értés alakult ki a szakma legtöbb vezető testületében és intézményében. A rendszerváltás az egészségügyet - a sorozatos ostoba és haszontalan látszatintézkedéseket leszámítva -, érintetlenül hagyta, vagyis elnézte a folyamatos romlást.

Kétségbe ejtő intézkedések

A 2010. óta kormányzó hatalom még többet tett: nemcsak figyelmen kívül hagyta, hogy immár ismét Európához tartoznánk, hanem gyorsan, kétkedés nélkül és eredeti formájában visszahozta az egykori szovjet modellt is. Államosított, központosított. A sikeres restauráció után már csak a kegyelemdöfés jöhetett, és jött, a dolgozók kimenekülnek a romok alól. „Árvult kastély gondját kóbor kutya őrzi, hívasd a törvénybe, ha tudod, Werbőczy!” (Ady)

A helyzetnél csak a helyzet javítását célzó elképzelések kétségbe ejtőbbek. A kormányfő minden igyekezete abban merül ki, hogy a súlytalanná tett posztra egyre súlytalanabb államtitkárokat nevezzen ki. Olyan "kádereket", akik szó nélkül tűrni képesek a pénzkivonást.

Miközben mindenki kongatja az orvosok és a szakdolgozók elvándorlásának veszélyeit, abban az ellenzéki pártok, a kamarák, a szakszervezetek és a közvélemény egyaránt egyetérteni látszik, hogy a folyamat megállítható lenne jelentős fizetésemeléssel. Az kétségtelen, hogy a jelenlegi bérviszonyok tarthatatlanok, ded a magam részéről nem hiszem, hogy pusztán bérkérdés volna a megoldás kulcsa. Biztosan nem. Az ellátórendszer szovjet-típusú szervezeti felépítése mellett, amelynek meghatározó intézménye a kórház, a közepesnél gyengébb teljesítményéhez is emberfeletti fizikai erőfeszítés kell.

Ennek két oka van: az egyik a létszámhiány. Nem arról van szó, hogy az állások nincsenek betöltve, hanem arról, hogy az 1950-es évek óta lényegében változatlan ápoló és orvos keret teljesen föltöltve sem nagyobb, mint a szükséges létszám negyede! Súlyosbítja a helyzetet, hogy a gyógyító személyzet kénytelen besegíteni az ételosztásba, a takarításba, az ágyazásba, az ágytálhordásba, az adminisztrációba, az ügyintézésbe, a betegszállításba, illetve kísérgetésbe. Sőt, helyenként nemcsak besegíteni, hanem elvégezni is kénytelen ezt a más szakértelmet igénylő feladatsort. Vagyis előbb könnyíteni és specializálni kellene a munkát, ami természetesen azonnali és nagymértékű ellátási színvonal emelkedéssel járna, továbbá megteremtené a pálya vonzerejét és becsületét.

8 óra munka, 8 óra pihenés

Egy másik ok, ami szinte lehetetlenné teszi a jó betegellátás színvonalának biztosítását, az a szovjet rendszerben a „progresszív ellátás” csúcsát jelentő kórházak és egyetemi klinikák szakmák szerinti osztályokra osztott működéséből és a hozzátartozó ügyeleti rendből következik. Ez utóbbi főként az orvosokra igaz, no meg a legfontosabb és legképzettebb asszisztenciára (műtősnők, röntgenesek, anaesthesiológusok, stb.) Az ügyeleti rendszer nemcsak azért rossz, mert még ennél kisebb koncentrációt igénylő munkát sem lehet 24 órán át - pláne azon túl -, folytatni, hanem azért is, mert az esetek többségében az ügyeleti team minőségileg és létszám szerint is kevés. Ezt az állításomat alátámasztják a hétvégi illetve az ünnepnapi halálozási statisztikák.

Az sem mellékes, hogy havi két-háromnál több inspekció biztosan tönkreteszi a magánéletet is. Bizony harcolni kellene a „8 óra munka, 8 óra pihenés” lehetőségéért. Világos, hogy mindehhez pénz kell. Valószínűleg sokkal több, mint amit a költségvetés még a stadionépítések befejezése után is képes lenne átcsoportosítani az egészségügybe.

Az értelmetlen okoskodás tipikus esete az a két évtizede tartó szellemi rágódás, hogy miként lehetne a magántőkét bevonni a szovjet-típusú egészségügybe. Ez a tőkebevonás csak a korrupció még erőteljesebb térhódítását eredményezné. Szerencsésebb országokban a kórház, a rendelő, a labor tulajdonosainak kiléte mellékes, egyedül az a fontos, hogy ki a finanszírozó. És az nem a kórház, hanem a páciensek ellátásának költségeit magánra vállaló "számlafizető". A finanszírozó a szovjet rendszerben a költségvetés, a modern világban pedig egy biztosítóintézet, amely lehet akár a társadalombiztosító is, még akkor is működhetne a rendszer, ha egyedül van a piacon, bár a monopolhelyzet mindig drágít és fennakadásokat okozhat. Az viszont elengedhetetlen, hogy a biztosító - legyen az akár magán, akár társadalmi kézben -, a befolyt járulékokkal illetve díjakkal maga gazdálkodjon. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy bizonyos üzleti szemlélet szerepet kapjon, egyformán vonzó ajánlatot tudjanak tenni mind a pácienseknek, mind a szolgáltatóknak. A társadalombiztosítók döntéshozó testülete általában a befizetőkből alakuló önkormányzat, míg a nem köztulajdonú biztosítók úgy működnek, mint egy piaci részvénytársaság, s a gyakorlatban azok is. A párhuzamos biztosítók – nem mellékesen – egészséges versenyhelyzetet generálnak, amire nagy szükség van, és nincs benne semmi antihumanitás, semmi szolidaritásellenesség. Épp ellenkezőleg.

Mindenki elégedett lehetne

És nagy szükség van a szolgáltató hálózat egységei közötti versenyre is. A központosítás természetesen megöl minden versenyt, azaz minden időszerű fejlesztést, minden valódi beruházást. A központilag vezényelt tervgazdaság csak olyan bornírt ötleteket eredményezhet, mint például a budai szuperkórház őrület, amelynek létesítését semmi nem indokolja, azon a hasra ütésen kívül, amit bölcs vezetőnk szent jobbja mért saját szépen gömbölyödő pocakjára. És az országnak ez elég.

Közben a fejlett világ betegellátó rendszerei az alatt a 25 év alatt - míg mi visszamentünk 40 évet -, teljesen megújultak. A gyógyítás 70 százaléka átkerült a kórházakból a sürgősségi osztályokra és az egynapos sebészetekre, javult az eredményesség és a páciensek elégedettsége egyaránt.

A rendszerváltási kísérlet idején kedvet és tehetséget éreztem a „magyar egészségügy” jobbításához. Keveseket sikerült gondolataim és cselekedeteim mellé állítani. Ha utóbb nem szerencséltettem volna több mint egy évtizedet Nyugat-Európában élni és dolgozni, azt hihettem volna – tévedtem. De nem.

Fehér (köpenyes) hattyúdal

Dr. Haskó László
Publikálás dátuma
2016.01.16. 08:21
FOTÓ: EUROPRESS/GETTY IMAGES/THINKSTOCK
Elismerem, unalmas a magyar egészségügy romlásán sopánkodni. Azonban majdnem harminc év teljesen haszontalannak bizonyult okoskodás és igyekezet után mégsem tudom szó nélkül hagyni a témát. Meglehet, pusztába kiáltott szó minden javaslat, minden észrevétel.

Nos, aligha vitatható hogy „a magyar egészségügy”, csakúgy, mint „ a magyar labdarúgás”, dicsőnek hazudható múltján és szerencsére, a még mindig létező egyéni teljesítményeken kívül immár semmit sem tud felmutatni. És ennek egyértelműen és kizárólag politikai okai vannak. Az átkosnak kikiáltott Kádár-időkben az ország, és benne a politikusok, sőt maga Kádár sem volt "szabad". Az orvoslás tudományának és a betegellátás szervezésének modellje a szovjet minta volt. Az évtizedek múlásával eltűntek a „bécsi iskola” professzorai, helyükbe pedig nem léptek új iskolák, új nagyságok. Az előrejutás lépcsőfokait a tehetség és a szorgalom helyett, vagy jó esetben: mellett, a párt építette. Elképesztő hozzá nem értés alakult ki a szakma legtöbb vezető testületében és intézményében. A rendszerváltás az egészségügyet - a sorozatos ostoba és haszontalan látszatintézkedéseket leszámítva -, érintetlenül hagyta, vagyis elnézte a folyamatos romlást.

Kétségbe ejtő intézkedések

A 2010. óta kormányzó hatalom még többet tett: nemcsak figyelmen kívül hagyta, hogy immár ismét Európához tartoznánk, hanem gyorsan, kétkedés nélkül és eredeti formájában visszahozta az egykori szovjet modellt is. Államosított, központosított. A sikeres restauráció után már csak a kegyelemdöfés jöhetett, és jött, a dolgozók kimenekülnek a romok alól. „Árvult kastély gondját kóbor kutya őrzi, hívasd a törvénybe, ha tudod, Werbőczy!” (Ady)

A helyzetnél csak a helyzet javítását célzó elképzelések kétségbe ejtőbbek. A kormányfő minden igyekezete abban merül ki, hogy a súlytalanná tett posztra egyre súlytalanabb államtitkárokat nevezzen ki. Olyan "kádereket", akik szó nélkül tűrni képesek a pénzkivonást.

Miközben mindenki kongatja az orvosok és a szakdolgozók elvándorlásának veszélyeit, abban az ellenzéki pártok, a kamarák, a szakszervezetek és a közvélemény egyaránt egyetérteni látszik, hogy a folyamat megállítható lenne jelentős fizetésemeléssel. Az kétségtelen, hogy a jelenlegi bérviszonyok tarthatatlanok, ded a magam részéről nem hiszem, hogy pusztán bérkérdés volna a megoldás kulcsa. Biztosan nem. Az ellátórendszer szovjet-típusú szervezeti felépítése mellett, amelynek meghatározó intézménye a kórház, a közepesnél gyengébb teljesítményéhez is emberfeletti fizikai erőfeszítés kell.

Ennek két oka van: az egyik a létszámhiány. Nem arról van szó, hogy az állások nincsenek betöltve, hanem arról, hogy az 1950-es évek óta lényegében változatlan ápoló és orvos keret teljesen föltöltve sem nagyobb, mint a szükséges létszám negyede! Súlyosbítja a helyzetet, hogy a gyógyító személyzet kénytelen besegíteni az ételosztásba, a takarításba, az ágyazásba, az ágytálhordásba, az adminisztrációba, az ügyintézésbe, a betegszállításba, illetve kísérgetésbe. Sőt, helyenként nemcsak besegíteni, hanem elvégezni is kénytelen ezt a más szakértelmet igénylő feladatsort. Vagyis előbb könnyíteni és specializálni kellene a munkát, ami természetesen azonnali és nagymértékű ellátási színvonal emelkedéssel járna, továbbá megteremtené a pálya vonzerejét és becsületét.

8 óra munka, 8 óra pihenés

Egy másik ok, ami szinte lehetetlenné teszi a jó betegellátás színvonalának biztosítását, az a szovjet rendszerben a „progresszív ellátás” csúcsát jelentő kórházak és egyetemi klinikák szakmák szerinti osztályokra osztott működéséből és a hozzátartozó ügyeleti rendből következik. Ez utóbbi főként az orvosokra igaz, no meg a legfontosabb és legképzettebb asszisztenciára (műtősnők, röntgenesek, anaesthesiológusok, stb.) Az ügyeleti rendszer nemcsak azért rossz, mert még ennél kisebb koncentrációt igénylő munkát sem lehet 24 órán át - pláne azon túl -, folytatni, hanem azért is, mert az esetek többségében az ügyeleti team minőségileg és létszám szerint is kevés. Ezt az állításomat alátámasztják a hétvégi illetve az ünnepnapi halálozási statisztikák.

Az sem mellékes, hogy havi két-háromnál több inspekció biztosan tönkreteszi a magánéletet is. Bizony harcolni kellene a „8 óra munka, 8 óra pihenés” lehetőségéért. Világos, hogy mindehhez pénz kell. Valószínűleg sokkal több, mint amit a költségvetés még a stadionépítések befejezése után is képes lenne átcsoportosítani az egészségügybe.

Az értelmetlen okoskodás tipikus esete az a két évtizede tartó szellemi rágódás, hogy miként lehetne a magántőkét bevonni a szovjet-típusú egészségügybe. Ez a tőkebevonás csak a korrupció még erőteljesebb térhódítását eredményezné. Szerencsésebb országokban a kórház, a rendelő, a labor tulajdonosainak kiléte mellékes, egyedül az a fontos, hogy ki a finanszírozó. És az nem a kórház, hanem a páciensek ellátásának költségeit magánra vállaló "számlafizető". A finanszírozó a szovjet rendszerben a költségvetés, a modern világban pedig egy biztosítóintézet, amely lehet akár a társadalombiztosító is, még akkor is működhetne a rendszer, ha egyedül van a piacon, bár a monopolhelyzet mindig drágít és fennakadásokat okozhat. Az viszont elengedhetetlen, hogy a biztosító - legyen az akár magán, akár társadalmi kézben -, a befolyt járulékokkal illetve díjakkal maga gazdálkodjon. Ehhez persze elengedhetetlen, hogy bizonyos üzleti szemlélet szerepet kapjon, egyformán vonzó ajánlatot tudjanak tenni mind a pácienseknek, mind a szolgáltatóknak. A társadalombiztosítók döntéshozó testülete általában a befizetőkből alakuló önkormányzat, míg a nem köztulajdonú biztosítók úgy működnek, mint egy piaci részvénytársaság, s a gyakorlatban azok is. A párhuzamos biztosítók – nem mellékesen – egészséges versenyhelyzetet generálnak, amire nagy szükség van, és nincs benne semmi antihumanitás, semmi szolidaritásellenesség. Épp ellenkezőleg.

Mindenki elégedett lehetne

És nagy szükség van a szolgáltató hálózat egységei közötti versenyre is. A központosítás természetesen megöl minden versenyt, azaz minden időszerű fejlesztést, minden valódi beruházást. A központilag vezényelt tervgazdaság csak olyan bornírt ötleteket eredményezhet, mint például a budai szuperkórház őrület, amelynek létesítését semmi nem indokolja, azon a hasra ütésen kívül, amit bölcs vezetőnk szent jobbja mért saját szépen gömbölyödő pocakjára. És az országnak ez elég.

Közben a fejlett világ betegellátó rendszerei az alatt a 25 év alatt - míg mi visszamentünk 40 évet -, teljesen megújultak. A gyógyítás 70 százaléka átkerült a kórházakból a sürgősségi osztályokra és az egynapos sebészetekre, javult az eredményesség és a páciensek elégedettsége egyaránt.

A rendszerváltási kísérlet idején kedvet és tehetséget éreztem a „magyar egészségügy” jobbításához. Keveseket sikerült gondolataim és cselekedeteim mellé állítani. Ha utóbb nem szerencséltettem volna több mint egy évtizedet Nyugat-Európában élni és dolgozni, azt hihettem volna – tévedtem. De nem.