Örömünnep

A magyar film történetének nagy pillanata: Nemes Jeles László rendezése, a Saul fia nyerte el Beverly Hillsben magyar idő szerint hétfő hajnalban a 73. Golden Globe külföldi film kategóriájának díját. A rendező köszönő szavai után megrendítő mondattal zárta beszédét: „A holokauszt az évek során absztrakcióvá vált, számomra azonban inkább egy arc, egy emberi arc. Ne feledjük el ezt az arcot.” Fontos, húsba vágó mondat. Ez a pillanat a büszkeség pillanata lehetett itthon, a művészi teljesítmény, az emberi kiállás példás pillanata, emlékezetes jelenet.

Nemes Jeles László filmjével, a Saul fiával először nyert Golden Globe-ot magyar film. Örömünnep ez, igazi nagy ünnep. És nem csak azért, mert egy tehetséges fiatal magyar teljesítménye került a világ filmesei figyelmének középpontjába, hanem azért, mert nem szakmabeliek, nem kritikusok, hanem másként ítélő külföldi újságírók is megszavazták ennek a súlyos, mélységesen megrázó filmnek a díjat. És öröm, mert ezzel egy újabb lépéssel került közelebb a Saul fia az Oscar-díjhoz.

Minden okunk megvan, hogy örüljünk egy tehetséges filmes sikerének, és hogy örüljünk annak, hogy ez a siker magára a magyar filmre is jobban ráirányítja a figyelmet. Felnő egy új filmes nemzedék, amely reménykeltően hallatja a hangját, a Saul fia győzelme „értük is szól”.

Jó volt látni, hogy még Helen Mirren is, aki a díjátadón Nemes Jeles Lászlónak a legjobb külföldi film kategóriájában elnyert Arany Glóbuszt nyújtotta át, úgy örült, hogy az külön megható pillanata volt a gálának. Végre magyar film nyerte meg a díjat, amire még nem volt példa. Erre utalt Mirren is, aki Szabó István Az ajtó című filmjének főszereplőjeként került közvetlen kapcsolatba korábban a magyar filmmel, és mint a szavaiból és a gesztusaiból kiolvasható volt, drukkolt is a magyar jelöltnek.

Óriási teljesítmény, kiváltképpen első filmmel és ilyen sötét, súlyos témával, ilyen fantasztikus sikerszériát végigjárni, mint amit Nemes Jeles a Saul fiával végigjárt. A holokausztról úgy beszélt, ahogy eddig soha egyetlen film sem, és neki köszönhetően a néző aligha feledi azt az arcot. Ez következetes folytatása volt annak, amit a cannes-i Zsűri Nagydíja után számtalanszor kiemelt filmjével kapcsolatban: Auschwitzról nem lehet filmet csinálni, de egy emberről lehet.

Ő és a stábja, Röhrig Géza főszereplésével megcsinálta azt a filmet arról az egy emberről, akinek a filmbeli sorsa milliókét mondta el. És nem hagyta a világot közömbösen. Filmtörténetet írt a Saul fia valóban, de mindenek előtt azzal, ahogyan ez a film az Auschwitz iparszerű náci halálgyárába került embert megmutatta. Ausländer Saul az elpusztított milliókat nem hagyja felejteni. A Saul fia nem a halálról szól mégsem, hanem az emberi méltóságról.

Nemes Jeles László filmje az emberi méltóságot mutatta meg a reménytelen pokolban, ahol már minden elveszett. Szerintem ez a film ezért igazi bátorítás, máig, mindannyiunknak.

Szerző
Bársony Éva

A bomlasztó

„Én nem a diktatúra ellen harcoltam, hanem azok ellen, akik csinálták a diktatúrát” – jelentette ki pár éve egy parlamenti ülésen Orbán Viktor, amikor egy ellenzéki képviselő a jelenlegi rezsimet a hajdani egypártrendszerhez hasonlította. Érdemes a miniszterelnök ezen kijelentését komolyan venni, mert ebben az esetben nem csupán freudi elszólásról van szó. Orbán nem kevés cinizmussal tulajdonképpen önnön politikai hitvallását fogalmazta meg. Számára az önkényuralom nem elfogadhatatlan hazánkban, csak narancsszínű legyen.

Annyit tehetünk ehhez hozzá, hogy a kelet-európai térség pártállamban szocializálódott establishmentjének nem elhanyagolható részére általában jellemzőek az autokrata hajlamok. Elég a cseh elnök megnyilvánulásaira vagy a legutóbbi varsói fejleményekre gondolnunk és máris némi megértést tanúsítunk a Financial Times szemleírója iránt, aki a napokban az Európai Unió keleti bővítését egyenesen „történelmi hibának” minősítette.

Nem tudom, a magyar kabinet csupán provokálni akarja-e Brüsszelt, amikor kezdeményezi az uniós alapokmányok módosítását annak érdekében, hogy az Unió mozduljon el „a nemzetek Európája” felé. Orbán Viktor mindenesetre hazárdjátékot játszik. Tisztában van vele, hogy az EU pénzügyi támogatása nélkül hazánk gazdasága rövid időn belül összeomlana, ezért a kilépést nem kockáztatja meg. Viszont gondoskodni akar róla, hogy az Unióra senki se gondoljon értékközösségként, s a nemzetállami önállóságra hivatkozva tovább építgethesse sajátos rendszerét. Az európai föderalizmus ellehetetlenítésére irányuló törekvésében bizton számíthat többek között lengyel elvbarátainak támogatására. A magyar kormányfő a negyvenmilliós középhatalommal együtt már elég erősnek érzi magát a kontinens politikai kohéziójának fellazításához. Az orbáni vírus elkezdte szétbomlasztani a megfertőződött gazdasejtet.

Nagy kérdés, a brüsszeli vezetők miként reagálnak a problémára. Tudomásul vehetik a kibővített Európai Unió heterogenitását és kísérletezhetnek „kétsebességes” Európával. Ebben az esetben a földrész keleti fele - hazánkkal egyetemben - politikailag rendkívül instabillá válik, és könnyen az orosz érdekszférában köthet ki. Orbán Viktor számára ez egy kívánatos forgatókönyv lenne. Az uniós diplomaták azonban dönthetnek úgy is, hogy radikálisan szakítanak a befuccsolt megbékéltetési politikával, s a renitens kormányokkal szemben ellenoffenzívát indítanak a kontinens újbóli megosztottságát megelőzendő. Ennek érdekében megreformálják az elavult struktúrákat, szorosabb integrációra törekednek és felgyorsítják az EU döntéshozatali mechanizmusait, különös tekintettel szankciók érvényesítésére az alapszerződés megsértőivel szemben.

Orbán Viktor voluntarizmusa mindenképpen az utóbbi reakciót indokolná Brüsszel részéről. „Meghajlunk az erő előtt, még ha az érvek súlya előtt nem is” – nyilatkozta szintén néhány esztendeje a miniszterelnök. Ezt az erőt egyfelől az Európai Unió képviselheti, másfelől pedig mi, magyar választópolgárok.

Feltéve, ha be akarjuk bizonyítani, hogy a keleti bővítés mégsem volt történelmi hiba.

Szerző
Beck Tamás publicista

Köln után szabadon

A kölni tömeges erőszak egyik legfontosabb tanulsága alighanem az, hogy a legnemesebb ideológia is dogmatizmusba fordulhat át. Önmagában az is botrány, hogy az állítólagos terrorveszély idején ezer ember hosszú időn át, szabadon randalírozhat egy európai nagyváros kiemelt helyén, a katedrális és a főpályaudvar között. De az igazi botrányt mégis a német rendőrség tehetetlensége, a politikai és rendőrségi vezetők mellébeszélése, valamint a média öncenzúrája váltotta ki. Az erőszakot tehetetlenül figyelő rendőrök máskor, például ha nácikkal konfrontálódó antifasiszta tüntetőkkel kerülnek szembe, igen keményen szoktak fellépni a német utcákon. A média is gyorsan szenzációt kreál akár kisebb bűnügyekből is, ha az elkövetők németek, vagy mondjuk éppen magyarok.

A kölni és a többi hasonló szilveszteri erőszakos tömegjeleneteket nyilvánvalóan az úgynevezett „politikai korrektség” szellemében igyekezett a német rendőrség és a média lehazudni, elmaszatolni. Nagy valószínűséggel nem központi kormányzati utasításra, hanem az évtizedek alatt bevésődött „politikai korrektség” hatására. Amelyet úgy értelmeztek, hogy a frissen Németországba érkezett arab menekülteket fokozott tapintat illeti, és a bűnelkövetők etnikai származását tilos nyilvánosságra hozni, hiszen az valamiképp a náci gyakorlatot idézné fel.

A „PC”, a politikai korrektség, nagy érték, ideális formájában a demokrácia modern kori kiterjesztését jelenti. A többség uralmát elismerve is biztosítani kívánja az etnikai kisebbségek, a fogyatékosok jogait, kiáll a nők teljes egyenjogúsága mellett, védi a melegek és más szexuális kisebbségek érdekeit. Elsősorban nem is törvényekkel, hanem a szokások, a társadalmi beidegződések gyakorlatával, a tolerancia ösztönössé tételével.

De az eltorzított és túlhajtott PC sajnos az ellenkezőjébe csaphat át. Ha a társadalom azt tapasztalja, hogy közösségellenes bűnöket és bűnözőket is védeni lehet a PC nevében, akkor könnyen vevő lesz a szélsőjobboldali demagógok uszítására. Ha a demokratikus média öncenzúrát gyakorol, akkor mindig lesznek olyan médiumok, amelyek gátlástalanul élesztik újjá a régi, kisebbségellenes gyűlölködést, a rasszizmust, a nőellenességet, a homofóbiát. Pedig a politikai korrektséget, azaz a társadalmi toleranciát minden áron meg kell őrizni. Ehhez azonban világossá kell tenni, hogy csak a törvénytisztelő emberekre vonatkozik, legyenek bár állampolgárok, bevándoroltak vagy menedéket kérők. Hazai példával élve a cigányellenességet nagymértékben növelte az, hogy egy időben „megélhetési bűnözésként” mentegették a lakosságot legjobban irritáló bűncselekményeket. Amelyeket persze egyáltalán nem csak cigányok követtek el, de mivel a demokraták agyonhallgatták a problémát, egyedül a szélsőségesek által manipulált értelmezés jutott el az emberekhez.

A kölni és a hasonló botrányos eseményeket sem általában „arabok”, vagy „menekültek” követték el, hanem ezek jól behatárolható köre. Húsz-harminc körüli fiatal férfiak, akik saját vallásuk törvényeit is megszegve, részegen randalíroztak. Azért, mert büntetlenül megtehették. Saját hazájukban és közegükben soha nem mertek volna idáig aljasodni. Sajnos, a befogadó hatóságok láthatóan nem voltak felkészülve arra, hogy a csapatokba verődő, magányos fiatalembereket a világon mindenütt, etnikai származásuktól függetlenül, szigorúbban kell ellenőrizni, esetenként féken tartani, mint a nyugdíjas néniket. Egy fiatal brüsszeli kolléganőm a város arab negyedébe járt franciaórára, és este mindig rossz érzéssel vágott át a metróállomás körül őgyelgő arab srácok között. De ha látott egy idősebb arab férfit, ő úgy mondta, „effendit”, akkor megnyugodott, mert tudta, hogy az arab fiatalok előtt egy idősebb muszlim férfinak nagyobb a tekintélye, mint egy fehér rendőrnek. Nem véletlen, hogy Brüsszel arab negyedeiben a mi közterületi felügyelőinkhez hasonló „stewardok” többnyire maguk is arabok. Ezekről a dolgokról nyilvánosan beszélni kell, az ilyen problémákra fel kell készülni. A tettesek kilétének elhazudása növeli a bajt, ráadásul a cenzúra és öncenzúra egy demokráciában csak ideig-óráig tartható fenn.

A legkülönösebb az, hogy a politikai korrektség őshazájában, az Egyesült Államokban egészen másképp értelmezik a PC gyakorlatát. A bűnelkövetők etnikai hovatartozását nemhogy nem tilos, hanem egyenesen kötelező nyilvántartani. Amúgy a kisebbségek esélyegyenlőségét szolgáló pozitív diszkriminációhoz is szükség van erre, természetesen nem a bűnözők, hanem az arra érdemesek körében. A büntetési tételek is sokkal keményebbek az Európában megszokottnál, a gyakori rendőrségi brutalitás pedig jogos felháborodást vált ki. Egy bizonyos: a politikai korrektség eredeti, amerikai fogalmától mi sem áll távolabb, mint hogy a rendőrség tétlenül nézze (s aztán letagadja) a kölnihez hasonló, tömeges erőszakot. A menekült kérdés amúgy is nehéz és fájdalmas kérdés, amelyben nem könnyű a humánum és a racionalitás közti arany középútját megtalálni. Aki ilyen-olyan okkal mentegeti a konkrét bűnök elkövetőit, az maga löki a szélsőségesek karjaiba a megriadt lakosságot.

Szerző
Hegyi Gyula (Brüsszel)