Előfizetés

Atomrobbantás Észak-Koreában

Publikálás dátuma
2016.01.06. 09:06
Illusztráció: Thinkstock
Phenjan saját állítása szerint hidrogénbombával hajtott végre nukleáris támadást magyar idő szerint szerda hajnalban.

Először a szeizmológiai intézetek hívták fel a figyelmet arra, hogy nagy erejű, a Richter-skála szerinti 5,1-es földmozgás rázta meg a Korea-félsziget északi részét, ám akkor még azt is közölték, hogy nem utalt jel arra, nukleáris robbantás történt volna. Később Phenjan „nagy bejelentést” helyezett kilátásba, majd megerősítették a hidrogénbombával való robbantás tényét. Míg az atombomba esetén maghasadás, a hidrogénbombánál magfúzió következtében az atommag kötési energiája szabadul fel. A hidrogénbombák, vagy fúziós bombák az atommagok egyesülésén, fúzióján alapulnak, amikor könnyebb atommagok, mint például hidrogén vagy hélium állnak össze nehezebb elemekké nagy energia felszabadulása mellett. A hidrogénbomba elnevezést az alapanyaga miatt kapta, hívják még termonukleáris fegyvernek is, mivel a fúziós reakcióknál a láncreakció beindulásához rendkívül magas hőmérséklet kell – írja a Wikipedia.

Észak-Korea eddig mindhárom, 2006-ban, 2009-ben és 2013-ban végrehajtott nukleáris kísérletét plutóniumbombával hajtotta végre. Igaz, a 2013-as tesztnek semmi környezeti nyoma sem maradt, pedig az Egyesült Államok, Oroszország és Dél-Korea is gépeket küldött a térségbe, hogy elemezze a robbantás következményeit. A négy közül a mostani volt a legnagyobb erejű. 2006-ban ugyanis 4,1-es, 2009-ben 4,5-ös, 2009-ben pedig a Richter-skálán mérve 4,9-es erősségű lökéshullámokat észleltek Észak-Koreában.

A termonukleáris bomba bevetése mindenképpen új helyzetet teremt, hiszen ez pusztítóbb erejű és hatású, mint a „sima” atombomba. Ezzel még instabilabbá válik a térség, s nemcsak Szöul és Phenjan viszonya válik még ellenségesebbé, hanem Észak-Korea és Kína kapcsolata is. Bár továbbra sem várható, hogy Peking szakítson a sztálinista állammal, az elhidegülés folyamata teljesen egyértelmű különösen azóta, hogy 2011-ben Kim Dzsong Un került hatalomra.

Szöuli hírszerzési források egyébként korábban többször kiemelték, nincs bizonyíték arra, hogy Phenjan csakugyan képes lenne termonukleáris eszközök bevetésére. 2005 decemberében a Fehér Ház szóvivője is kétségeit fogalmazta meg ezzel kapcsolatban. A robbantással Phenjan bizonyítani akarta elrettentő erejét.

A szerda hajnali robbantást máris a világ több állama elítélte. Philip Hammond brit külügyminiszter emlékeztetett arra, hogy – ha a hírek valósak – akkor az az ENSZ határozatainak súlyos megsértését jelenti. A Fehér Ház nem tudta megerősíteni, hogy valóban termonukleáris bomba robbantásáról volt-e szó. Ugyanakkor a külügyminisztérium szintén az ENSZ határozatok megsértésére utalt. Az esettel mindenesetre az ENSZ Biztonsági Tanácsa is foglalkozni kíván. Hogy Kínának mennyire elege van „szövetségeséből”, már 2013-ban az is jelezte: Peking is megszavazta a Phenjan elleni büntetőintézkedéseket az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Dél-Korea azt közölte, szövetségeseivel konzultál arról, milyen konzekvenciái legyenek Phenjan a térség biztonságát súlyosan veszélyeztető lépésnek. Ez elsősorban az országgal szembeni büntetőintézkedések további kiterjesztését jelenthetik.

Az észak-koreai állami tévé persze a tőle megszokott módon reagált a nukleáris robbantásról szóló bejelentésre, amit óriási sikernek könyvelt el, s boldog emberek arcát mutatta, akik lelkesen kiabáltak, tapsoltak, amikor a hírt harciasan beolvasó hölgy megosztotta országgal-világgal a „nagyszerű” tényt.

A nukleáris robbantás időzítése abból a szempontból váratlan, hogy újévi üzenetében semmilyen utalást sem tett róla az ország vezetője, Kim Dzsong Un.

Ázsiában estek a tőzsdék a bejelentés határára, a japán Nikkel 1,7 százalékkal zuhant.

Falnak támasztva

A magyar egészségügy lassan csuklik össze, hátát a falnak támasztva. Még kapaszkodik kicsit, próbálja megállítani, hogy megrogyjon a térde is, de már képtelen újra kiegyenesedni. Rossz bőrben van, na. A szakértő szemű orvosok és ápolók kétségbeesetten próbálják menteni, keresik az infúziót, gyógyszert, fecskendőt, de hiába. Pedig már sokan megjelentek körülötte, tavaly májusban volt egy ritka pillanat, amikor sok ezer egészségügyi dolgozó kiáltotta egyszerre a diagnózist, a terápiát felírni képes kormánytól azonban csak az igazuk elismerésére futotta.

Aztán mentek Áder házához, szegénykórházat nyitottak, vonultak a parlament elé, volt hídfoglalás és országjárás, komplett kórházi osztályok orvos csapatai és ápolói álltak fel, majdnem ráomlott a vakolat budapesti vezető intézmények munkatársaira és betegeire, aki teheti, változatlanul keresi a helyét Londonban és Münchenben. A terápiát felírni képes kormánytól pedig mindössze néhány C vitaminra futotta, hátha pár órára javul a beteg közérzete. Az ösztöndíjak és átmeneti bérkiegészítések, az uniós fejlesztések próbálják elhitetni a dolgozókkal és a betegekkel, hogy a krónikussá vált baj tüneteit a kormány képes ezen a szinten tartani, egy nem túl jó, de még élhető állapotban.

Ideig-óráig lehet, de a felkészült szakember látja, hogy szürkül az arc, remegni kezd a láb, egyre tétovább minden mozdulat és esik gombócmorzsákra a beszéd. Közel a vég. A tehetetlen rokon hangtalanul üvölt: ez a sok egymást lökdöső szakértő miért nem tesz már valamit? Aztán rájön, hogy épp ezért nem jutnak semmire. Egymás lábát tapossák, könyökölnek a másik gyomrába, ahelyett, hogy közös stratégiát találnának ki a rendszer meggyógyítására. S amíg a megélhetési szakszervezetis kacagva megpuccsolja sikeresebb társát, amíg új orvosszervezetet alakítani egyszerűbbnek látszik, mint a meglévőkkel eredményt elérni, amíg az összefogás netovábbja néhány száz orvos okostelefonról beküldött csatlakozása egy Facebook-csoporthoz, addig a kormányt semmi nem kényszeríti rá a gyökeres terápiára, a műtétre, a működésképtelen részek amputálására. Addig a magyar egészségügy, hátát a falnak támasztva, szép lassan csuklik össze.

Falnak támasztva

A magyar egészségügy lassan csuklik össze, hátát a falnak támasztva. Még kapaszkodik kicsit, próbálja megállítani, hogy megrogyjon a térde is, de már képtelen újra kiegyenesedni. Rossz bőrben van, na. A szakértő szemű orvosok és ápolók kétségbeesetten próbálják menteni, keresik az infúziót, gyógyszert, fecskendőt, de hiába. Pedig már sokan megjelentek körülötte, tavaly májusban volt egy ritka pillanat, amikor sok ezer egészségügyi dolgozó kiáltotta egyszerre a diagnózist, a terápiát felírni képes kormánytól azonban csak az igazuk elismerésére futotta.

Aztán mentek Áder házához, szegénykórházat nyitottak, vonultak a parlament elé, volt hídfoglalás és országjárás, komplett kórházi osztályok orvos csapatai és ápolói álltak fel, majdnem ráomlott a vakolat budapesti vezető intézmények munkatársaira és betegeire, aki teheti, változatlanul keresi a helyét Londonban és Münchenben. A terápiát felírni képes kormánytól pedig mindössze néhány C vitaminra futotta, hátha pár órára javul a beteg közérzete. Az ösztöndíjak és átmeneti bérkiegészítések, az uniós fejlesztések próbálják elhitetni a dolgozókkal és a betegekkel, hogy a krónikussá vált baj tüneteit a kormány képes ezen a szinten tartani, egy nem túl jó, de még élhető állapotban.

Ideig-óráig lehet, de a felkészült szakember látja, hogy szürkül az arc, remegni kezd a láb, egyre tétovább minden mozdulat és esik gombócmorzsákra a beszéd. Közel a vég. A tehetetlen rokon hangtalanul üvölt: ez a sok egymást lökdöső szakértő miért nem tesz már valamit? Aztán rájön, hogy épp ezért nem jutnak semmire. Egymás lábát tapossák, könyökölnek a másik gyomrába, ahelyett, hogy közös stratégiát találnának ki a rendszer meggyógyítására. S amíg a megélhetési szakszervezetis kacagva megpuccsolja sikeresebb társát, amíg új orvosszervezetet alakítani egyszerűbbnek látszik, mint a meglévőkkel eredményt elérni, amíg az összefogás netovábbja néhány száz orvos okostelefonról beküldött csatlakozása egy Facebook-csoporthoz, addig a kormányt semmi nem kényszeríti rá a gyökeres terápiára, a műtétre, a működésképtelen részek amputálására. Addig a magyar egészségügy, hátát a falnak támasztva, szép lassan csuklik össze.