Teltházas balettelőadások az Operaházban

Az elmúlt évben végig telt házzal mentek a balettelőadások a Magyar Állami Operaházban - mondta a Magyar Nemzeti Balett igazgatója egy közszolgálati csatorna műsorában, szombaton.

Ez azt jelenti, hogy a jegyek 90-95 százaléka elkelt valamennyi előadásra - közölte Solymosi Tamás. Hozzátette, hogy az Operaház olyan programot állított össze, amelyben mindenki megtalálja az ízlésének megfelelő produkciót.

Közlése szerint a magyar balettművészek rendkívül magas technikai színvonalon játszanak, és a felkészülést orosz és osztrák balettmesterek is segítik.

Szerző
Témák
balett operaház

A józan sorrend

Eddig sem gondolhattuk, hogy ez a rezsim ésszerűen működteti az úgynevezett társadalmi ellátórendszereket, kivált a gyógyító intézményeket; és azt is pontosan tudtuk, milyen bűnös felelőtlenséggel tagadja meg az egészségügyben dolgozóktól az elvárható, méltányos javadalmazást. De úgy látszik, mindig van lejjebb.

Miközben a minisztériumi korifeusok a források szűkösségéről sajnálkoznak, folyamatosan újabb és újabb vérlázító kormányzati költekezésekről érkeznek hírek – most épp arról, hogy a Testnevelési Egyetem infrastruktúrájának fejlesztésére a következő három évben 36 milliárdot fordítanak. Mocsai Lajos, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik újsütetű kegyeltje, a TE rektora szerint ebből a pénzből létrejön Európa egyik legkorszerűbb képző- és kutatóközpontja; mert jól képzett testnevelőtanárok nélkül nem lehet egészséges életmódra bírni a diákokat.

Mocsai rektor úrnak ebben bizonnyal igaza van, és persze nem az ő feladata egyszersmind arra is felhívni a közfigyelmet, hogy jól képzett orvosok és ápolók nélkül viszont nem lesz, aki meggyógyítsa a betegeket. A kormány embereinek azonban ismerniük kellene a józan fontossági sorrendet. Amikor egy szerény gazdasági eredményeket produkáló ország az alapellátástól a kórházi szolgáltatásokig minden szinten elemi gondokkal küzd, mert a szükséges anyagi fedezet híján sehol sem képes megteremteni a kielégítő technikai és személyi feltételeket, akkor nem kaphat 36 milliárdot a testnevelés mégoly fontos infrastruktúrája – ez a pénz ugyanis irdatlanul sok ahhoz képest, amennyi az egészségügyi dolgozók normális béréből hiányzik. Egyébként sok minden másra is igaz ez; már felsorolni is fárasztó, hogy a futballstadionoktól a Liget-projekten át a Miniszterelnökségnek a Budai Várba költöztetéséig mennyi, az adott viszonyok között elfogadhatatlan beruházás viszi el azokat az összegeket, amelyeknek elsődleges helyük a gyógyító ellátásban volna. A kormány százmilliárdokat áldoz a jelen helyzetben csak luxusprojekteknek tekinthető fejlesztésekre, s mindennek legfeljebb elenyésző töredékét költi az oly sokat hivatkozott „magyar emberek” gyógyítására, illetve a tarthatatlan, a betegeket naponta megalázó körülmények javítására.

Nyilván ezeket az anomáliákat ellensúlyozandó, a napokban egy Fidesz-közlemény hozta a nyilvánosság tudomására, hogy „az egészségügyben dolgozók számíthatnak a kormány támogatására”. Ami szégyenletesen üres frázis, hiszen évente néhány milliárdos toldozgatás-foltozgatással nem lehet igazán érzékelhető, minőségi változásokat elérni egy olyan rendszerben, amiből hosszú éveken át szisztematikusan vontak ki hatalmas összegeket. Mindenesetre eleddig ennek a finanszírozás-csökkentésnek a tényét a kormányoldal makacsul tagadta. Mígnem e hét szerdán egy újságírókkal folytatott, úgynevezett háttérbeszélgetés alkalmával Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, ecsetelve némely, a fiatal orvosoknak szánt támogatási program eredményeit, egyszersmind óvatlanul azt találta mondani, hogy mára „lelassult, majd megszűnt” az egészségügyi forráskivonás. Hiába, a mindenáron erőltetett sikerpropaganda könnyen óvatlanná teheti az embert. Ónodi-Szűcs Zoltán, az egészségügyért felelős államtitkár ugyanezen a rendezvényen nagyon vigyázott is, nehogy elszólja magát, s netán végre elismerje, hogy nagyságrendekkel kellene megemelni a rábízott ágazat költségvetését. Ellenkezőleg: szerinte ugyan „senki nem gondolja, hogy a bérkérdés a helyén van”, de világos, hogy egyetlen csoport bérét nem lehet kiragadni az egészből. Tehát „toleranciára van szükség”. Vagyis az egészségügyi dolgozók értsék meg, hogy - mint az államtitkár mondja - „adott a magyar GDP és a bérrendszer is”.

Micsoda abszurditás ez? Nem az a kérdés, mekkora a GDP, azaz a nemzeti össztermék, hanem az, hogy mire fordítjuk. Hogy a költségvetés milyen belső arányokat határoz meg. Hiszen a bérrendszer ennek a függvénye. És hiába jelentik ki a rezsim emberei akárhányszor, hogy egy foglalkozási csoport avagy hivatásrend javadalmazását nem lehet kiemelni – ez egyszerűen nem igaz. Már a szóhasználat is helytelen; itt ugyanis nem valakik „kiemeléséről”, hanem a munkájuk társadalmi hasznosságának és nem utolsó sorban a piaci értékének megfelelő anyagi elismeréséről van szó. És ha ehhez a jelenlegi béreik többszörösét kell kapniuk, akkor a büdzsében ennek megfelelő keretet kell meghatározni. Ha ez nem így lesz, az orvosok és ápolók egyszerűen máshol fogják kamatoztatni a képzettségüket. Már ma is ezt teszik: a kelleténél több mint húszezer nővérrel és legalább ötezer orvossal kevesebb dolgozik Magyarországon. Ez a hiánygazdálkodás pedig tovább rontja az állapotokat; a túlterheltség a rendszerben dolgozókat, a zsúfoltság a betegeket viseli meg.

Ónodi államtitkár vagy kétségbeejtően nem érti a helyzetet, vagy – és ez a valószínűbb – hivatalnoki lojalitásától vezérelve állítja azt az ostobaságot, miszerint „nem a pénz, hanem a rend”, vagyis az intézmények saját szabályozásának kérdése, mennyit kell várni a rendelőkben az orvosra. Ugyan mit szabályozzon az egyes intézmény, kórház vagy ambulancia, ha ott fele annyian dolgoznak, mint kellene? Legfeljebb az egy főre eső ügyeletek számát növelhetik – de meddig?

Ameddig a társadalom eltűri, hogy kiszolgáltatottja legyen a rezsim politikai vakságának.

Szerző
Mészáros Tamás publicista

A józan sorrend

Eddig sem gondolhattuk, hogy ez a rezsim ésszerűen működteti az úgynevezett társadalmi ellátórendszereket, kivált a gyógyító intézményeket; és azt is pontosan tudtuk, milyen bűnös felelőtlenséggel tagadja meg az egészségügyben dolgozóktól az elvárható, méltányos javadalmazást. De úgy látszik, mindig van lejjebb.

Miközben a minisztériumi korifeusok a források szűkösségéről sajnálkoznak, folyamatosan újabb és újabb vérlázító kormányzati költekezésekről érkeznek hírek – most épp arról, hogy a Testnevelési Egyetem infrastruktúrájának fejlesztésére a következő három évben 36 milliárdot fordítanak. Mocsai Lajos, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik újsütetű kegyeltje, a TE rektora szerint ebből a pénzből létrejön Európa egyik legkorszerűbb képző- és kutatóközpontja; mert jól képzett testnevelőtanárok nélkül nem lehet egészséges életmódra bírni a diákokat.

Mocsai rektor úrnak ebben bizonnyal igaza van, és persze nem az ő feladata egyszersmind arra is felhívni a közfigyelmet, hogy jól képzett orvosok és ápolók nélkül viszont nem lesz, aki meggyógyítsa a betegeket. A kormány embereinek azonban ismerniük kellene a józan fontossági sorrendet. Amikor egy szerény gazdasági eredményeket produkáló ország az alapellátástól a kórházi szolgáltatásokig minden szinten elemi gondokkal küzd, mert a szükséges anyagi fedezet híján sehol sem képes megteremteni a kielégítő technikai és személyi feltételeket, akkor nem kaphat 36 milliárdot a testnevelés mégoly fontos infrastruktúrája – ez a pénz ugyanis irdatlanul sok ahhoz képest, amennyi az egészségügyi dolgozók normális béréből hiányzik. Egyébként sok minden másra is igaz ez; már felsorolni is fárasztó, hogy a futballstadionoktól a Liget-projekten át a Miniszterelnökségnek a Budai Várba költöztetéséig mennyi, az adott viszonyok között elfogadhatatlan beruházás viszi el azokat az összegeket, amelyeknek elsődleges helyük a gyógyító ellátásban volna. A kormány százmilliárdokat áldoz a jelen helyzetben csak luxusprojekteknek tekinthető fejlesztésekre, s mindennek legfeljebb elenyésző töredékét költi az oly sokat hivatkozott „magyar emberek” gyógyítására, illetve a tarthatatlan, a betegeket naponta megalázó körülmények javítására.

Nyilván ezeket az anomáliákat ellensúlyozandó, a napokban egy Fidesz-közlemény hozta a nyilvánosság tudomására, hogy „az egészségügyben dolgozók számíthatnak a kormány támogatására”. Ami szégyenletesen üres frázis, hiszen évente néhány milliárdos toldozgatás-foltozgatással nem lehet igazán érzékelhető, minőségi változásokat elérni egy olyan rendszerben, amiből hosszú éveken át szisztematikusan vontak ki hatalmas összegeket. Mindenesetre eleddig ennek a finanszírozás-csökkentésnek a tényét a kormányoldal makacsul tagadta. Mígnem e hét szerdán egy újságírókkal folytatott, úgynevezett háttérbeszélgetés alkalmával Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára, ecsetelve némely, a fiatal orvosoknak szánt támogatási program eredményeit, egyszersmind óvatlanul azt találta mondani, hogy mára „lelassult, majd megszűnt” az egészségügyi forráskivonás. Hiába, a mindenáron erőltetett sikerpropaganda könnyen óvatlanná teheti az embert. Ónodi-Szűcs Zoltán, az egészségügyért felelős államtitkár ugyanezen a rendezvényen nagyon vigyázott is, nehogy elszólja magát, s netán végre elismerje, hogy nagyságrendekkel kellene megemelni a rábízott ágazat költségvetését. Ellenkezőleg: szerinte ugyan „senki nem gondolja, hogy a bérkérdés a helyén van”, de világos, hogy egyetlen csoport bérét nem lehet kiragadni az egészből. Tehát „toleranciára van szükség”. Vagyis az egészségügyi dolgozók értsék meg, hogy - mint az államtitkár mondja - „adott a magyar GDP és a bérrendszer is”.

Micsoda abszurditás ez? Nem az a kérdés, mekkora a GDP, azaz a nemzeti össztermék, hanem az, hogy mire fordítjuk. Hogy a költségvetés milyen belső arányokat határoz meg. Hiszen a bérrendszer ennek a függvénye. És hiába jelentik ki a rezsim emberei akárhányszor, hogy egy foglalkozási csoport avagy hivatásrend javadalmazását nem lehet kiemelni – ez egyszerűen nem igaz. Már a szóhasználat is helytelen; itt ugyanis nem valakik „kiemeléséről”, hanem a munkájuk társadalmi hasznosságának és nem utolsó sorban a piaci értékének megfelelő anyagi elismeréséről van szó. És ha ehhez a jelenlegi béreik többszörösét kell kapniuk, akkor a büdzsében ennek megfelelő keretet kell meghatározni. Ha ez nem így lesz, az orvosok és ápolók egyszerűen máshol fogják kamatoztatni a képzettségüket. Már ma is ezt teszik: a kelleténél több mint húszezer nővérrel és legalább ötezer orvossal kevesebb dolgozik Magyarországon. Ez a hiánygazdálkodás pedig tovább rontja az állapotokat; a túlterheltség a rendszerben dolgozókat, a zsúfoltság a betegeket viseli meg.

Ónodi államtitkár vagy kétségbeejtően nem érti a helyzetet, vagy – és ez a valószínűbb – hivatalnoki lojalitásától vezérelve állítja azt az ostobaságot, miszerint „nem a pénz, hanem a rend”, vagyis az intézmények saját szabályozásának kérdése, mennyit kell várni a rendelőkben az orvosra. Ugyan mit szabályozzon az egyes intézmény, kórház vagy ambulancia, ha ott fele annyian dolgoznak, mint kellene? Legfeljebb az egy főre eső ügyeletek számát növelhetik – de meddig?

Ameddig a társadalom eltűri, hogy kiszolgáltatottja legyen a rezsim politikai vakságának.

Szerző
Mészáros Tamás publicista