Le Pen és Trump, valamint Putyin rossz útra vezetik a világot

Publikálás dátuma
2016.01.02. 07:27

Finantial Times

A lap szemleírója úgy látja, napjainkban a világpolitika szembe fordítja a nacionalistákat és a globalizáció híveit. A következő években nagy harc várható a két oldal között, s ebben a csatában az utóbbi tábornak be kell bizonyítania, hogy a nacionalizmus nem vezet sehová, sőt, az olyan politikusok, mint Le Pen és Trump, valamint Putyin rossz útra vezetik a világot, adott esetben akár veszélybe is sodorhatják. Európában Magyarországon és Lengyelországban a legkritikusabb a helyzet, ebben a két országban már a nacionalisták vannak hatalmon, de Franciaországban is erősek a pozícióik. Az elemzés szerint pillanatnyilag a globalizáció hívei állnak jobban, a gazdasági logika őket támogatja, kedvezőek a fejlődés szociális irányai és a lakosság többségének szemében a liberális értékek az ő oldalukra billentik a mérleg nyelvét.

Szerző

Tangerine, avagy a tabuk döntögetése

Publikálás dátuma
2016.01.02. 06:50
Sin-Dee végigvonszolja a nyápic szőkét a városon FORRÁS: MAGYARHANGYA
Az elmúlt év egyik legmókásabb és legprovokatívabb filmje a Tangerine. Hogy a cím pontosan mit is jelenthet, az rejtély, mert lehetne a Tanger nevű városra utalás, de a sztori nem tangeri, hanem Los Angeles-i. Lehetne Simone de Beauvoir Mandarinok című kultregényére utaló ironikus szójáték (mert mandarint is jelent a cím), de ez meg túl intellektuális asszociáció a filmhez és témájához.

A Tangerine ugyanis egy egészen sajátos szubkultúrába enged meglepő bepillantást. Két afroamerikai transznemű prostiról szól, s éppen karácsony szentestéjén játszódik. Eléggé tabudöntögető ahhoz, hogy vagy megszereti a néző, vagy felháborodottan utálkozik. Aki nem rabja az előítéleteknek, s aki szerint nem a nemi identitáson áll vagy bukik az emberi minőség, az jutalmul játszótársául szegődhet Sean Baker függetlenfilmes rendezőnek. Az csak hab a tortán, hogy Baker egy iPhone-nal forgatta le a másfél órás sztorit, főként L.A. kétes jellegű külvárosi utcáin, szinte csupa civil (na jó, elsőfilmes) szereplővel. A filmet később feljavították az utómunkában, teljesen élvezhető, sőt, eredeti cinema verité-féle kerekedett belőle.

A középpontban Sin-Dee és Alexandra (Kitana Kiki Rodriguez és Myra Taylor), a két hosszú loboncú, kellemes arcú, barnabőrű férfi-barátnő áll, akik együtt végignyargalják a negyed utcáit, hogy egyikük hűtlen szerelmesét megtalálják. Sin-Dee négy hetet börtönben volt, ez alatt fehér szerelme (tisztes foglalkozása szerint drogdíler és strici, s mint később kiderül, ő fiúnak született fiú is) egy fehér lányprostival szűrte össze a levet. Ez dupla bűnnek számít.

A barátnők minden ismerős arcot leállítanak, hogy a nyomára bukkanjanak, de közben Alexandra meghívókat is osztogat a délutáni dalműsorára. Fantasztikus jelenetsor, ahogy Sin-Dee a tenyérnyi forrónadrágban és jócskán elnyűtt fekete harisnyában, nekidühödten beront egy káprázatosan szürreális kupiba, kirángatja az illető lánykát a pasik karjaiból, majd a lenge öltözetű, nyápic kis szőkét végigvonszolja az L. A. utcáin, mint bűnjelet a hűtlen strici színe elé.

A filmben mindvégig az oltári nyers beszédstílus megy, és vagy már megszoktuk a tengerészgyalogos stílusban beszélő hollywoodi akciófilmekből, vagy más a titok. Tény, csodálatos módon nincs egy csöpp agresszió vagy sértő durvaság ebben a szubkultúrális mikrovilágban, sajátos humor viszont annál inkább. Az iPhone-os felvételeken mindenki a maga természetes viselkedését, s így a természetes nyelvét is használja, így az ezer színű eleven élet tabui mutatják meg pőrén magukat. Mikor például egy autós felcsíp egy ringó csípejű loboncos barna leányt, csalódottságában, hogy nem fütyit talál a csinos miniszoknya alatt, úgy kivágja a prostit a kocsijából, mint a rongyot.

Harmadik főszereplőnek bekapcsolódik a szép, nagy családdal karácsonyozó örmény bevándorló taxis is. Kiderül, feleség meg gyerekek otthon, de ő is a transzi barátnőket keresi a szex örömeiért. Őrületes kalamajka a film vége, de a balhé után a két transzi barátnő zárójelenete a mosodában egyszerű és megindító. Játékuk az egyetlen megmaradt parókával – gyönyörű vallomás az igaz barátságról. Akár férfi, akár nő az érintett.

(Tangerine ****)

Szerző

Nemes illúzió az Amadindával és Presserrel

Tizenötödik alkalommal tartott szilveszteri koncertet az Amadinda Ütőegyüttes és Presser Gábor. Amikor először megjelentek december 31-én a Zeneakadémia pódiumán, még nem lehetett tudni, hogy mi lesz ebből. Nem is volt teljesen telt ház, az ember valahogy nem gondolt arra, hogy a komolyzene szentélyében búcsúzzon az óévtől.

Aztán ebből azóta igencsak hagyomány lett, amikor a Zeneakadémiát valószínűtlenül elhúzódó ideig renoválták, a Művészetek Palotája adott otthont az újévet köszöntő hangversenynek, majd amikor végre újra megnyílt a Zeneakadémia, visszaköltözött az alma materbe. Oda, ahol immár harminckét éve az Amadinda is megszületett, és ahol szilveszterkor már dupláznia is kell a koncertjét, az óriási érdeklődés miatt.

Az első alkalom kirobbanó sikerén érződött, hogy ebből hagyomány lesz. A temérdek érdekes formájú, izgalmas hangszer már önmagában show elem. Ahogy az együttes négy tagja, Bojtos Károly, Holló Aurél, Rácz Zoltán, Váczi Zoltán akár szélsebesen cikázik közöttük, ütőket és pozíciókat váltva játszik a változatos instrumentumokon, az önmagában látványosság. De persze ennél fontosabb, hogy milyen hangokat csalnak elő, hogyan hangszerelnek át remekműveket az ő eszközeikre, vagy éppen milyen művek születnek éppen ezekre.

A szilveszter esték szigorú szabálya, hogy sok az új momentum, a meglepetésszámba menő dolog, és persze temérdek a humoros elem, a könnyeden telivér tréfálkozás. Bár a szünet előtti rész inkább a komolyan megszólaltatott klasszikus zenéé. Lehetett fülelni, hogy pusztán ütőhangszereken mennyire frappánsan hangzott ezúttal is például Debussy, Ravel, Muszorgszkij, Joplin, vagy éppen Gershwin, hogy Csajkovszkij Diótörőjéből milyen mesésen szólalt meg három kis részlet is. Műsor közben az együttes vezetője, Rácz Zoltán, frappáns összekötőszövegekkel szolgál, ezekre azért is szükség van, mert újra és újra ide-oda kell tologatni a mutatós hangszereket, át kell rendezni a színt.

Az mindig nagy szám, amikor a szünet után belép Presser, naná, hogy hatalmas ováció fogadja, ő is beáll püfölni a hangszereket, ahhoz a közismert LGT számhoz, amivel a pódiumra hívják, és ami arról szól, hogy „gyere, gyere ki a hegyoldalba,..” Aztán odatelepszik a zongorához, és egyedül is játszik, A padlás dalai örök sikert jelentenek. Ezeket Presser a maga rekedtes, falrepesztő, a játékosságot fájdalmas mélységgel vegyítő módján mindig annyira elementárisan adja elő, hogy már nagyon megnézném egy színpadi szerepben.

Egy próbát megérne, nagy bukás tuti nem lenne belőle. A mostani vendégnek, Ruzsa Magdolnának, aki először lépett fel a Zeneakadémián, ugyancsak hatalmas sikere volt. Persze szintén énekelt mást, mint amit szokott, de az ő közismert, Egyszer című szép, bensőséges számába is belejátszott az Amadinda. Ezekből a szilveszteri koncertekből mindig igazi örömzenélés lesz. Azt lehet érezni belőlük, hogy jó létezni, együtt lenni, érdemes élni. És bár mind gyakrabban gondolhatjuk azt, hogy ez nem igaz, mégiscsak felemelő ezzel a nemes illúzióval kezdeni az újévet.

Szerző