Előfizetés

A harmadik út a fasizmus

Publikálás dátuma
2015.12.28. 07:21

A nyugati világ az egyetemesség alapján áll: ez tette korábban arrogánssá más kultúrákkal szemben, de ez okozza most a válságát is, amikor két alapja -- a kereszténység és a liberalizmus -- bevallottan és/vagy kulturálisan bezárkózó, kirekesztő ideológiákkal kerül szembe: az etnicizmusokkal (20. századtól bimbózó etnikai alapú önkényuralmi nacionalizmusokkal) és az iszlamista fasizmussal. A kereszténység és a liberalizmus egyformán nehézségek előtt áll, amikor a szabadságot és az emberséget azonos korlátokkal kell érvényesíteniük a szabadságot és az emberséget nem azonos módon elismerő népcsoportok tagjaival szemben. (...) Ám a kereszténység és a nemzet összeegyeztethetetlen dolgok, és az összeegyeztetési kísérleteik a múltban és a jelenben egyaránt autokratikus politikai vagy állami érdekek mentén történtek és történnek, legyen szó nemzetállami vagy birodalmi törekvésekről, akár világi államok, akár a Vatikán részéről, tehát folyamatosan rombolják a kereszténység hitelességét és megújulási képességét. (...) Végezetül felhívnám a figyelmet megértve, hogy a kereszténység nem lehet mindenkinek egyformán szívügye, akinek a liberalizmus az: keresztény alapok híján a liberalizmusnak ki kell találni a relativista materializmus csapdájából. Harmadik út nincs. Illetve van: a fasizmus.

Baloldal a politikában

A francia forradalom idején a Nemzeti Konventben az elnöktől jobbra ültek a nemesi előjogok, balra pedig a polgári átalakulás hívei. Később, a 19. században, a kibontakozó kapitalizmus idején a jobb- és baloldal fogalmi tartalma kibővült, a baloldal a népbarát politikával azonosította magát, a tőke és a munka konfliktusában a munka oldalára állt. Ilyen alapon nevezik az USA-ban sokan Barack Obama elnököt „szocialistának”, mert például az egészségügyi intézkedéseivel több, mint 30 millió ember számára nyitotta meg az orvosi ellátás lehetőségét. Olyan emberekről van szó, zömükben afro-amerikaiakról vagy Latin-Amerikából érkezettekről, akik nem tudják kifizetni a magas biztosítási díjakat.

Amikor azon töprengünk, miért nem képes a baloldal erőre kapni Magyarországon, az első, amibe beleütközünk, hogy a magyar baloldalt a közvélemény egyáltalán nem ezekkel a tulajdonságokkal jellemzi. Nálunk az emberek baloldaliságon – nem kis mértékben a jobboldal propagandájának felróhatóan –, a pártállami múlt örökségét, valamint a demokratikus évek tehetetlenkedő és korrupciós ügyekkel vádolt vezetőrétegét értik. Nem igazságos ez a definíció, az viszont igaz, hogy nem nagyon látni, mintha a magyar baloldal irányítói érdemben, tehát tettekkel igyekeznének ezt a képet megváltoztatni. Nem látni, hogy konkrét programokkal, szakmailag végigvitatott javaslatokkal, gondosan átgondolt és megszervezett akciókkal a klasszikus és a modern nyugati baloldal értékeinek a képviseletével kívánnának a közélethez hozzászólni. Ugyanaz a sodródás és szétesettség jellemzi őket, ami a bukásukat is okozta.

Hogy miért? Talán a jövő történészei számára ez lesz az egyik legfontosabb kutatási téma. Én azonban újabban egy egészen másféle kérdést hallok, ha ez a problémakör szóba jön, nevezetesen azt, hogy egyáltalán jó-e még ez a megnevezés? Van még baloldal egyáltalán? Sőt: legyen? Tud ez a jobboldal-baloldal felosztás a posztmodern világban használható alternatívákat nyújtani? Tömegeket mozgósító válaszokat adni, a hirdetett értékeinek megfelelő politikát gyakorolni?

Ha én alapítanék most pártot, óvakodnék attól, hogy bármilyen módon annak baloldali jellegére utaljak, függetlenül attól, hogy azok az értékek, a népbarátság, az emberjogi szemlélet, a kirekesztés-ellenesség természetesen továbbra is a legfontosabbak a számomra. De kilépnék ebből a tőke-munka vita emlékeit és terheit hordozó jobb-bal névhasználatból. Teljesen nyilvánvaló ma már, hogy a tőkét nem lehet sommásan elítélni, kizsákmányolónak, élősködőnek bélyegezni, mert nélküle nincs fejlődés, nincs életszínvonal, nincs szabadság. És az is nyilvánvaló, hogy elég volt már a messiásokból, a karizmatikus népvezérekből és hordószónokokból, a magukat vesztesnek érző embercsoportok hecceléséből. És elég volt az erőszakos, forradalmi megoldások kultuszából is. Legyen az akár jobb-, akár baloldali. Amikor az ember elutasítja a jogállamon kívüli megoldásokat, nemcsak Mussolini és Franco tábornok mai utódait utasítja el – ide ki-ki beírhat egy szép névsort mai kelet-európai politikusokból is –, hanem elutasítjuk azokat is, akik Che Guevara, Fidel Castro, Hugo Cháves eszméire rezonálnak.

Ha én ma Magyarországon pártot alapítanék, azt nem valamilyen ideológiai jelzővel minősíteném, hanem a párt által javasolt praktikus megoldásokkal. Ma már a jobboldali pártok is olyan sok elemet átvettek a valamikori baloldal eszméiből, gondoljunk csak a német kereszténydemokratákra, akik kifejezetten ügyelnek a dolgozó - vagy ahogy ma nevezzük: az alkalmazotti - néprétegek érdekeire, hogy pillanatnyilag alig találni értelmét az ideológiai megközelítésnek. Ha olyan kormánya volna Magyarországnak, mint amilyent Angela Merkel visz Németországban, a baloldali és liberális gondolkodású választópolgárok sokkal elégedettebbek volnának.

Nem szeretnék olyan pártot, mint amilyen ma hatalmon van nálunk, bár talán már ez is múlt idő, mert igazából nem a párt dönt a kormányról, hanem a pártvezetést is birtokló szűk hatalmi centrum. Olyan pártot szeretnék, amelyik valóban modernizálni akarja Magyarországot, amelyiknek van távlati koncepciója a környezetvédelemről és a leszakadó régiók felzárkóztatásáról, amelyik nem centralizál, hogy valamilyen választási ceremóniával legitimált testület döntsön a fejünk felett, rólunk, hanem hozzásegíti a lakosságot, hogy minél több kérdésben közvetlenül maga dönthessen. Amelyik együtt akar működni közeli és távolabbi szomszédainkkal, amelyik nem bomlasztja, hanem építi az Uniót, amelyik hatékonnyá teszi a közösen megtermelt javak olyan nagy elosztórendszereit, mint az oktatás vagy egészségügy. Egyszóval: amelyik úgy képviseli a felpörgő gazdaság érdekeit, hogy közben engem is képvisel, hogy nem feledkezik meg rólam, mert ugye különben mi értelme az egésznek?

Nem tudok nevet mondani, csak találgatok. Modernizáció-párt? Európa-párt? Jólét-párt? Békés együttélés-párt? Vagy kicsit régiesen, de találóan: Népbarát-párt?

De hát miért is kellene nekem azon gondolkodni, miként újuljon meg a valamikori baloldal, miként váljon érvényes erővé ismét, hiszen talán éppen erre volnának a baloldali politikusok. Erre volnának, ha volnának.

Baloldal a politikában

A francia forradalom idején a Nemzeti Konventben az elnöktől jobbra ültek a nemesi előjogok, balra pedig a polgári átalakulás hívei. Később, a 19. században, a kibontakozó kapitalizmus idején a jobb- és baloldal fogalmi tartalma kibővült, a baloldal a népbarát politikával azonosította magát, a tőke és a munka konfliktusában a munka oldalára állt. Ilyen alapon nevezik az USA-ban sokan Barack Obama elnököt „szocialistának”, mert például az egészségügyi intézkedéseivel több, mint 30 millió ember számára nyitotta meg az orvosi ellátás lehetőségét. Olyan emberekről van szó, zömükben afro-amerikaiakról vagy Latin-Amerikából érkezettekről, akik nem tudják kifizetni a magas biztosítási díjakat.

Amikor azon töprengünk, miért nem képes a baloldal erőre kapni Magyarországon, az első, amibe beleütközünk, hogy a magyar baloldalt a közvélemény egyáltalán nem ezekkel a tulajdonságokkal jellemzi. Nálunk az emberek baloldaliságon – nem kis mértékben a jobboldal propagandájának felróhatóan –, a pártállami múlt örökségét, valamint a demokratikus évek tehetetlenkedő és korrupciós ügyekkel vádolt vezetőrétegét értik. Nem igazságos ez a definíció, az viszont igaz, hogy nem nagyon látni, mintha a magyar baloldal irányítói érdemben, tehát tettekkel igyekeznének ezt a képet megváltoztatni. Nem látni, hogy konkrét programokkal, szakmailag végigvitatott javaslatokkal, gondosan átgondolt és megszervezett akciókkal a klasszikus és a modern nyugati baloldal értékeinek a képviseletével kívánnának a közélethez hozzászólni. Ugyanaz a sodródás és szétesettség jellemzi őket, ami a bukásukat is okozta.

Hogy miért? Talán a jövő történészei számára ez lesz az egyik legfontosabb kutatási téma. Én azonban újabban egy egészen másféle kérdést hallok, ha ez a problémakör szóba jön, nevezetesen azt, hogy egyáltalán jó-e még ez a megnevezés? Van még baloldal egyáltalán? Sőt: legyen? Tud ez a jobboldal-baloldal felosztás a posztmodern világban használható alternatívákat nyújtani? Tömegeket mozgósító válaszokat adni, a hirdetett értékeinek megfelelő politikát gyakorolni?

Ha én alapítanék most pártot, óvakodnék attól, hogy bármilyen módon annak baloldali jellegére utaljak, függetlenül attól, hogy azok az értékek, a népbarátság, az emberjogi szemlélet, a kirekesztés-ellenesség természetesen továbbra is a legfontosabbak a számomra. De kilépnék ebből a tőke-munka vita emlékeit és terheit hordozó jobb-bal névhasználatból. Teljesen nyilvánvaló ma már, hogy a tőkét nem lehet sommásan elítélni, kizsákmányolónak, élősködőnek bélyegezni, mert nélküle nincs fejlődés, nincs életszínvonal, nincs szabadság. És az is nyilvánvaló, hogy elég volt már a messiásokból, a karizmatikus népvezérekből és hordószónokokból, a magukat vesztesnek érző embercsoportok hecceléséből. És elég volt az erőszakos, forradalmi megoldások kultuszából is. Legyen az akár jobb-, akár baloldali. Amikor az ember elutasítja a jogállamon kívüli megoldásokat, nemcsak Mussolini és Franco tábornok mai utódait utasítja el – ide ki-ki beírhat egy szép névsort mai kelet-európai politikusokból is –, hanem elutasítjuk azokat is, akik Che Guevara, Fidel Castro, Hugo Cháves eszméire rezonálnak.

Ha én ma Magyarországon pártot alapítanék, azt nem valamilyen ideológiai jelzővel minősíteném, hanem a párt által javasolt praktikus megoldásokkal. Ma már a jobboldali pártok is olyan sok elemet átvettek a valamikori baloldal eszméiből, gondoljunk csak a német kereszténydemokratákra, akik kifejezetten ügyelnek a dolgozó - vagy ahogy ma nevezzük: az alkalmazotti - néprétegek érdekeire, hogy pillanatnyilag alig találni értelmét az ideológiai megközelítésnek. Ha olyan kormánya volna Magyarországnak, mint amilyent Angela Merkel visz Németországban, a baloldali és liberális gondolkodású választópolgárok sokkal elégedettebbek volnának.

Nem szeretnék olyan pártot, mint amilyen ma hatalmon van nálunk, bár talán már ez is múlt idő, mert igazából nem a párt dönt a kormányról, hanem a pártvezetést is birtokló szűk hatalmi centrum. Olyan pártot szeretnék, amelyik valóban modernizálni akarja Magyarországot, amelyiknek van távlati koncepciója a környezetvédelemről és a leszakadó régiók felzárkóztatásáról, amelyik nem centralizál, hogy valamilyen választási ceremóniával legitimált testület döntsön a fejünk felett, rólunk, hanem hozzásegíti a lakosságot, hogy minél több kérdésben közvetlenül maga dönthessen. Amelyik együtt akar működni közeli és távolabbi szomszédainkkal, amelyik nem bomlasztja, hanem építi az Uniót, amelyik hatékonnyá teszi a közösen megtermelt javak olyan nagy elosztórendszereit, mint az oktatás vagy egészségügy. Egyszóval: amelyik úgy képviseli a felpörgő gazdaság érdekeit, hogy közben engem is képvisel, hogy nem feledkezik meg rólam, mert ugye különben mi értelme az egésznek?

Nem tudok nevet mondani, csak találgatok. Modernizáció-párt? Európa-párt? Jólét-párt? Békés együttélés-párt? Vagy kicsit régiesen, de találóan: Népbarát-párt?

De hát miért is kellene nekem azon gondolkodni, miként újuljon meg a valamikori baloldal, miként váljon érvényes erővé ismét, hiszen talán éppen erre volnának a baloldali politikusok. Erre volnának, ha volnának.