Előfizetés

Közelkép - Bárdos megy

Nem olyan régen (2013 januárjában) vette át Bárdos András a Story4 Híradójának a vezetését. Most bejelentette, hogy nem hosszabbítja meg a szerződését. Elegáns fogalmazása ez a távozásnak, ami mögött többféle ok is meghúzódhat.

Az első talán, a napi műsor sugárzásának megváltoztatása. Valószínűleg Bárdos találta ki a 7/24 nevet, és sokszor maga reklámozta, hogy itt, este hétkor, a nap 24 órájának legfontosabb eseményeivel lehet találkozni. Ehhez képest a csatorna – máig érthetetlen okokból, hiszen a hírműsorok a kereskedelmi adók legnézettebb műsorai, és nem látni minek akartak helyet csinálni – áttette az adást 6,55-re. Miközben meghagyták a címét. Alig hihető, hogy ezt Bárdos könnyen elviselte. A másik ok valószínűleg költségvetési megszorítás. Eleinte a 24 percbe négy-öt híradáshoz kapcsolódó összefoglaló volt. Ebben felidézték a múltat, egyéb összefüggéseket, és néha még szakértőt is megszólaltattak. Az utóbbi időben egyre gyakrabban csak olyan rövid híreseményeket sorakoztattak fel, mint bármely más hagyományos hírműsorban.

Nem érhette szó a ház elejét a híradások tárgyilagossága ügyében. Ezért is jó volt néha odakapcsolni. A híradózás persze eleve – kötelezően – objektívitásra ítélt műfaj. Ugyanakkor persze tudni kell, hogy már a válogatás a hírek zuhatagából, eleve nem lehet teljesen objektív. Más-más hír másféle fontossággal bír, más-más világnézetet, értékrendet valló szerkesztőségekben. Aztán a tálalás, tehát a vágás és a szöveg, amely értelmezi a látottakat, óhatatlanul ugyancsak hordozza a szerkesztés nézeteit. Bárdosék, amennyire ez ma lehetséges, állták a sarat ebben a tekintetben. Megpróbáltak objektívek maradni. Kár, hogy Bárdos elmegy, bár nem lesz állástalan, vélhetően továbbra is a Színház- és Filmművészeti Egyetemen dolgozik majd.

Kapcsolódó
Bárdos András otthagyja a Story tévét

Tűzzománc kerámia Ópusztaszeren

Átadták az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Rotunda épületében Kesztyűs Ferenc háromszoros nemzetközi ezüst érmes grafikus és festőművész „Szegedi dóm, szobrokkal” című tűzzománc kerámia alkotását, amelyet az Emlékparknak adományozott.

Az alkotás a művész világtalálmány festékével készült, vagyis ez a szilikon anyag örök életű. Ez a találmány forradalmasíthatja az egyetemes képzőművészetet. Nem szorul restaurálásra, ellenáll a legzordabb időjárásnak is, így a jövőben igen elterjedt lehet.

Kukkolunk, kukkolgatunk

Bársony Éva
Publikálás dátuma
2015.11.13. 06:45
Angelina Jolie Pitt nemcsak írta és rendezte, hanem főszereplője is férjével, Brad Pitt-tel A tengernél című fi lmjüknek FORRÁS:
A tengernél címmel rendezte meg Angelina Jolie Pitt harmadik filmjét a saját és férje, Brad Pitt főszereplésével. Gyönyörű szereplők, gyönyörű táj, retro-hangulat, művészfilm-utánzás. De mindek is?

Angelina Jolie Pitt és Brad Pitt közös műve, A tengernél a legek filmje, bizonyos értelemben. A világ leghíresebb és legszebb sztár-párja az utóbbi idők egyik legüresebb szépelgését hozta össze. Merő jóra törekvésből, sőt, igazán becsülendő művészet rajongásból, hibásan kivitelezve. Ebből következik, hogy vissza-visszatérően látjuk Jolie Pitt (kissé pipaszár) lábát sziklás ösvényen lépkedni, aztán ugyanott visszalépkedni, hangsúlyozottan műszempillás szemét szomorúan a semmibe mereszteni, könnyét lassan kicsordulni, hálóingkölteményben ágyon magányosan elheverni, széles karimájú kalapban napra magányosan kifeküdni. Rendszeresen visszatérő képek ezek, amelyek közül legfeljebb a tabletták bekapkodásának tudjuk megfejteni a mondandóját, a többi marad a mély értelem legmélyén, megfejtetlenül.

A legjobban azon csodálkozhatunk igazából, hogy az az Angelina Jolie (akkor még nem volt utána a Pitt), aki mélyen becsülendő társadalmi-politikai-humanitárius érzékenységről tett tanúbizonyságot első rendezése, a boszniai háború idején játszódó A vér és méz földje témaválasztásában, hogy a csudában jutott el ehhez a csodaszép tájon, csodaszép jelmezek és tárgyak között játszódó köldöknézéshez. A művészet fertőzése, mondhatnánk némi iróniával, ugyanis bevallottan az 1970-es évek európai művészfilmjeinek hangulatát kívánta megidézni, amiből modorosság lett. Alighanem igazuk van azoknak, akik Antonionit kezdik emlegetni Jolie Pitt filmje láttán, de ez a hasonlóság csak egy szerény tartalmú utánzathoz lett elegendő.

A történet annyi, hogy egy dúsgazdag New York-i művészházaspár – a feleség volt táncosnő, a férj sikeres író – megérkezik Dél-Franciaország egy gyönyörűséges, eldugott tengeröbléhez, egy csendes, elegáns, régimódian tágas szállodába. A férj új könyvén akar dolgozni, ez az egyetlen dolog, ami azonnal kiderül. Meg hogy valami nincs rendben köztük. A feleségről nem derül ki semmi azon kívül, hogy reggel megébredve is csodálatos műszempillákban és kifogástalan sminkben hever a párnái között. Nem szól senkihez, míg férje egy kávézóban dolgozik, ő egész nap egyedül tölti idejét a szállodaszobában, legfeljebb széles karimájú, hatalmas kalapjaiban és hosszú ujjú blúzban kifekszik az erkélyre napozni. Esetleg mint egy boldogtalan szellem, átlibben álomszép köntöseiben a szobákon, hogy bekapjon pár tablettát.

Azt érezni, hogy itt valami nagy-nagy titok lappang, sőt, olykor feszül is a 14 év óta együtt élő pár életében, de Jolie Pitt, aki maga írta a forgatókönyvet is, nem nagyon akar elárulni róla semmit. A hol könnyes, hol üres tekintetű szemén, magányról árulkodó arcán, a férjével szembeni elutasító csendjén elidőző képek viszont egyre inkább nárcisztikus, szenvelgő alakításba fullasztják a figuráját. Aki nem átall még azzal is eljátszani, hogy a hegyes sziklák magasáról hosszan figyelje a tengerhabok játékát a mélyben, azzal ijesztgetve a nézőt, mintha nagy dráma készülne. Merő magamutogatás marad, mert a boldogtalanság, a félresiklott házasság titka ettől se nem mélyül, se nem kezd felfesleni.

Nagy dráma nem készül, viszont egy fiatal nászutas pár érkezik a szomszéd szobába, csilingelő boldogságuk, kielégíthetetlen szex-éhségük éles ellentéte hőseink látványos hűvösségének. És itt következik a film egyetlen, nagy és bátor ötlete, az amerikai feleség ugyanis elkezdi kukkolni egy rejtett lyukon a nászutasok intim jeleneteit. Ha Jolie Pitt nem lenne olyan megátalkodottan megjátszott hollywoodi díva, kiszámított a szerepében, ezzel a fordulattal új élet költözhetne a szenvelgés helyébe. Annál inkább, mert a magányos kukkolás egy idő után a férjével közös programmá lép elő, gyógymódként.

Aztán marad minden a régiben, nem oldódik a fenemód művészies magány, még akkor sem, ha látunk pár visszafogott numerát a lyukon keresztül, sőt, látjuk Jolie Pitt gyönyörű meztelen felsőtestét a tökéletes domborulatokkal kádban ázva – ami azért valljuk be, teljesen újdonság, ő nem az a magamutogató fajta. De a legnagyobb baj, hogy ez feltűnik a filmben, ahelyett, hogy a boldogságról-boldogtalanságról, egymás iránti szeretetről közvetítene valami fontosat, ha már ez a téma.

Azt becsülendő bátorságnak könyvelhetjük el, hogy ebben a sztárközpontú, prűd, előítéletes világban a Pitt házaspár, mint Hollywood fényes csillagai merészelik felvállalni egy együtt kukkoló pár szerepét, hogy akár még ilyen áron is próbálják megmenteni filmbeli karakterük elromlott házasságát. De ez önmagában nem elég, hogy életben tartsa a nézői érdeklődést a meglehetősen elnyújtott film művészieskedő eseménytelensége iránt. Végül a vártnál másképpen, de mégis kirobbanó dráma mesterkélt és nagyon erőltetett, ezért a happy end is hiteltelen.

Viszont Brad Pitt játéka, Angelina Jolie Pitt-tel ellentétben meggyőző, hihető, emberi. Tőle teljesen távol áll a felesége szenvelgése, szerethetően hozza a férjet, aki még mindig szereti a feleségét, s a művészt, aki mégiscsak a könyvét akarja megírni, nem a sekélyes titkokat fejtegetni. És van egy elragadó francia szereplője is a sztorinak, Niels Arestrup (Szabó István Találkozás Vénusszal-jában játszott) a megözvegyült, idős vendéglős alakjában igazi életet hoz a képbe. Ha Joli Pitt jól megnyirbálta volna a feleség szüntelen szenvelgését s többet árult volna el a legvégén mégiscsak kiderült múltbéli tragédia igazi sebeiről, akár érdekes is lehetett volna A tengernél. De így öntetszelgő utánzata maradt a valaha volt európai művészfilmnek.

(A tengernél **)