Turkálnak az életemben

Forrong a sajtó, mert kiderült, hogy a szerkesztőségekbe is téglákat akar küldeni Pintér belügyér. Azon már lassan fel sem horkanunk, hogy nincs az életünknek egy olyan csendes zuga, ahova úgy lehetne félrehúzódni, hogy nem követ oda minket az állam rejtett kamerája. Abba bele kell törődnünk, hogy úton-útfélen ott leselkednek a rendőrség kíváncsi „szemei”: gyorsan hajtunk-e, bekötöttük-e a biztonsági övet, nincs-e véletlenül menet közben kezünkben a telefon. Eddig be kellett érniük a traffipaxszal, a lézerrel, de most már ez sem elég nekik. Nem volt könnyű, de meggyőztem magam, ne legyen kifogásom az utcákat figyelő kamerák ellen, mégis jó, ha látja a ”közeg”, ha megtámadnak a házam előtt.

Amikor egy-egy újabb nyilvántartás kapcsán kiderül, hogy az adataim újra bekerültek valahol egy számítógépbe, kitör a frász. De azonnal jön a megnyugtató válasz: illetéktelen kezébe sosem kerül belőlük semmi. Aztán valaki rendez egy „hosszú bájtok éjszakáját” és csodálkozhatsz, ha olyan dolgokról faggatnak a nyomozók, amiről nem is kellene tudniuk. De a közösségi hálón sem vagyok biztonságban, mert hiába gondolom, hogy csak a barátaim látják, amit oda feltöltök, elcsodálkozhatok, amikor kiderül, a kiszemelt új munkahelyemen a személyzetis minden net-titkomat ismeri.

Mostanában a kíváncsi állam szívesen bújik a terrorizmus háta mögé, ha képtelen féken tartani magát. Talán már a jövő év elején arról is adatokat gyűjtenek majd, hová, mikor és kivel szoktam utazni, milyen gyakran látogatom meg külföldi barátaimat, és van-e ebben valamilyen biztonsági kockázat. Aztán jön az egészségügyi e-kártya, s már a pattanásaimat sem titkolhatom majd senki előtt.

Orwell foroghat a sírjában.

Szerző

Az utca hangja

Győzött a „mondjon le!” Bukarestben, Victor Ponta román miniszterelnök tegnap úgy döntött, „legjobb most az utca hangjára hallgatni” és benyújtotta lemondását. Az "utca" a szombati diszkótragédia miatt követelte a kormány, a kormányfő és a kerületi polgármester, sőt időnként a teljes politikai osztály lemondását, gyilkosoknak nevezve őket. Az évek óta dübörgő korrupcióellenes harcba belerészegült Romániában ugyanis hovatovább már nincs olyan nemkívánatos esemény, amelyért ne közvetlenül a politikumot tenné felelőssé a közvélemény és a média.

Az eddig már 32 halálos áldozatot valamint még nagyon sok kritikus vagy súlyos állapotban lévő sérültet követelő iszonyatos tűzvészt nyilván a korrupció tette lehetővé. A szabálytalanul működő szórakozóhelyek tömkelege azt bizonyítja, hogy pénzzel minden megvásárolható – mind a működési engedély, mind az, hogy a felügyeleti szervek hunyjanak szemet a hiányosságok fölött. De hogy ez csak, vagy elsősorban a politikai vezetés felelőssége lenne, azt kétlem. Minden bizonnyal a kormányfő és a kormány lemondását követelő tüntetők között is szép számban akadt olyanok, aki néhányszor alacsonyabb szintű hivatalnokok lefizetésével intézték „gyorsabban, egyszerűbben és olcsóbban” ügyeiket. Ponta lemondását érezhetik a népakarat győzelmének, de mindaddig, amíg a lakosság csak kizárólag a csúcson lát felelősöket, saját felelősségét pedig fel sem veti, addig a korrupció terén minden változatlan marad.

A román miniszterelnök helyesen tette, hogy lemondott, még akkor is, ha nyilván a leghalványabb köze sincs a tragédiához. Sem neki, sem kormányának. Romániában mindenképpen precedenst teremtett, s amint egy román elemző nyilatkozta a bejelentés után, gesztusértékű, hogy már a tüntetés másnapján megtette ezt, nem pedig a helyzet elmérgesedése miatti kényszerből. Ponta ezzel a gesztussal talán megnyitotta a politikai normalitás felé vezető utat, amely akár meg is hozhatja a remélt változást. Amihez azonban nemcsak az kell, hogy ne fogadjon el kenőpénzt a politikus, a hivatalnok, hanem az is, hogy ne is ajánlják fel nekik. Mert, mind minden tánchoz, a korrupcióhoz is minimum két ember kell. És nem csak Romániában.

Szerző

Kulturális húsosfazék

Nem hiszem, hogy tömegeket mozgatna meg a Városligetben tervezett pusztítás. Pedig a főváros legrégebbi és legnépszerűbb közparkja, az igazságos Mátyás király egykori kedvenc vadászterülete esik áldozatul egy meglehetősen hiányos műveltségű, kultúra ellenes pártvezér-miniszterelnök nagyzási hóbortjának. Az értelmetlenül elköltött milliárdokból ráadásul múzeumi negyedet álmodott Orbán Viktor a fák helyére, csak azért, hogy Horthy imitátorként a Várba költöztesse önmagát és kormányát.

Baán László, a Szépművészeti Múzeum egykor ügyes menedzser-igazgatója szerint majd a turisták áradó tömege fizeti ki a 150 milliárdra becsült költségeket. Baán tudhatja, és tudja is, hogy a Nemzeti Galéria és a többi múzeum együtt sem fog annyi látogatót vonzani, mint akárcsak a barcelonai Picassó Múzeum, hogy a Louvreról, vagy a firenzei Uffiziről, a madridi Pradóról, illetve a londoni National Galeryről ne is beszéljünk.

A Szépművészeti egykori vezetője a maga példájával bizonyította, hogy nagy számban Budapestre csak akkor zarándokolnak külföldi kultúra-turisták, ha a fővárosban világhírű festők fő műveit állítják ki. A magyar festészet, a magyar festők leginkább csak a mi szívünknek kedvesek. Az elmúlt száz év ostoba kultúrpolitikájának köszönhetően a világ nem ismeri őket. Nemzeti értékeink megőrzésére hivatkozva szinte egyetlen európai színvonalú mű sem kerülhetett külföldre, amikor a Munkácsy trilógia egyik darabja körül kialakult méltatlan vásári alkudozásra gondolunk, jusson eszünkbe: a garzonlakás méretű alkotásért kért és ajánlott összegek még kikiáltási árként sem kelhetnek versenyre egy söralátétnyi Renoir, Picasso, Van Gogh mellett. Pedig Munkácsy még a legismertebb magyar festők közé tartozik. Igaz, ő is csak azért, mert Párizsban lett híres mester.

Semmilyen ésszerű indok nem szól a múzeumi negyed mellett, hiszen a főváros érdeke éppen az lenne, ami a legtöbb európai városban is tapasztalható: sok helyszínen legyenek turistacsábító látnivalók. A vendégeknek be kelljen járniuk a várost, minél többet látva értékeiből és persze azért is, hogy séta közben egyenek-igyanak, betérjenek a boltokba, vásároljanak.

A miniszterelnök akaratával azonban senki nem mer dacolni. A stadionépítő, szotyit köpködő, egykori harmadosztályú labdarúgót pedig a kultúra csak addig érdekli, amíg abból a haverok és a vazallusok zsíros falatokat hasíthatnak ki maguknak. Mert ne legyenek kétségeink, a múzeumi negyed építészeti projektje is elsősorban erről szól majd. A beruházás igazi haszonélvezői nem a kultúrára szomjazó hazai és külföldi érdeklődők lesznek, hanem az egykori gázszerelőből építési nagyvállalkozóvá és földbirtokossá avanzsált atyafiak, meg a hozzá hasonló csókosok.

De talán annyi ragad rájuk is a művészet varázsából, hogy a szalonjuk falára kiakasztanak egy szép képet valamelyik kurzus festőtől, focilabdával a patak partján, játszadozó szarvasokkal, vadászruhában az erdőben.

A számlát pedig nem a múzeumi negyed csak papíron létező külföldi látogató tömegei állják majd, hanem - mint mindig - mi, a magyar adófizetők.

Szerző